Archív - Kekszek

Állítólag minden ember meghatározott ízekre és állagokra bukik: ki az édes-krémesre, ki a savanykásra, ki a sós-ropogósra. Én az utóbbiak táborát gyarapítom. És bár szeretek sütni, de annak ellenére, hogy a sós akármik a kedvenceim, nem bővelkedem ilyen receptekben. Pontosítok: egyszerű és gyors sós akármi-receptekben. Macerás, hajtogatós, szaggatós van éppen elég, köszönöm szépen.
Így aztán a közértben rendszeresen bóklászom a kekszsoron, és egy doboznyi csavart sajtos rudacskát bármikor eltüntetek öt perc alatt. (Különösen, ha az enyhén csípős, jalapenos változata kerül a kezem ügyébe...) Nem kicsit örültem hát, amikor rábukkantam a következő sajtoskeksz-receptre:
Egy rúd (talán 112 g?) puha vajat keverjünk össze egy bögre reszelt parmezánnal, 1 1/4 bögre liszttel, három evőkanál vízzel, 1 teáskanál sóval, ízlés szerint borssal és egy evőkanál apróra vágott friss rozmaringgal. Formázzunk belőle hengert, tegyük a hűtőbe, amíg a sütő előmelegszik 350 Fahrenheitre (ez nemtom mennyi magyarul), majd szeleteljük hét-nyolc milliméter vastag karikákra és ezeket tegyük sütőlemezre. Az enyém tizennyolc perc alatt megsült, és közben egyszer megfordítottam őket, de lehet, hogy másnak normális sütője van és nem ég meg benne mindennek az alja.
Este aztán háromfogásos vacsorát rittyentettem, és zárásként felszolgáltam ezeket a karikákat kétféle sajttal, szőlővel, körtével, mandulával, meg amit még találtam otthon. Klasszul lehet mellé borozni.

 

(link)

Archív - Fűszerek

Miután visszaérkeztünk Washingtonba, a hátam közepére nem kívántam a nagytakarítást. Rájöttem, hogy utálok padlót csusztikolni. Szívesen törölgetek port polcokról, mütyűrökről; fertőtlenítek kádat, löbbölök edényeket és sikálok tűzhelyet. De porszívózni és felmosni, azt nagyon nem...
Így aztán minden napra előirányoztam egy aprócska feladatot - végzek, amikorra végzek.
És mivel legjobban pakolászni szeretek, először is rendet raktam a fűszerek között.
Mennyi illat és mennyi emlék szálldosott a vállam körül, amikor a pultra sorakoztattam a kis üvegcséket: napsugaras itáliai szurokfű, egy hármashatár-hegyi sétát idéző kakukkfű (a búzavirágos fiú szórakozottan lecsípte a halványkék virágfejeket, szétmorzsolta az ujjai közt, és az orrom alá tartotta), vasárnapi sült csirkék majorannája... borsikafű, ami mindig Polcz Alaine-t juttatja eszembe, picike sáfrány (évekkel ezelőtt egy dublini vendégem véletlenül lesodorta, és az élénkpiros szálak ezerfelé szóródtak... soha embert annyira ijedtnek nem láttam, úgyhogy csak megöleltem, és nevettem), mustármag, amiből Rie a Bibliám lapjai közé szórt egy keveset. Köménymag B apjától, rengeteg szép emlékű pirospaprika (minden vendégünk ezt hoz otthonról ajándékba, mi pedig udvariasan megköszönjük és összekacsintunk), almáspite-illatú fahéjas-szegfűszeges fűszerkeverék Ausztráliából, a csiliporral kevert kakaó, aminek láttán mindig Mexikóba menni támad kedvem, és halk, krémes illatú, ráncos vaníliarudak... megannyi múltidéző varázsszer a boszorkánykonyhából.

 

(link)

Archív - Bergamott

Tíz éve történt, hogy egy Londonban dolgozó kolléga hazalátogatott, és hozott az otthoni irodába egy óriási doboz teát. Hetekig a konyha pultján díszelgett; én nagy áhítattal szemléltem a piros, sárga, szürke, zöld és kék tasakokban katonásan sorakozó filtereket, és mindennap kicsippentettem egyet közülük az ebéd utáni teámhoz.
Az ötödik napon került sorra a kék tasak.
Aztán a hatodikon, a hetediken, és így tovább, két héten keresztül, amíg volt belőle.
Ez volt a Lady Grey tea, ami máig kitüntetett kedvencem. Akkor tanultam meg, hogy hívják ezt a csodálatosan friss, áttetsző, savanykás-fűszeres-virágos-gyümölcsös illatot, amitől az ember szájában összefut a nyál: bergamott.
Évekkel később a Fiumicinon várakozva vettem egy üveg Bulgari parfümöt, amiben ugyanezt a jegyet fedeztem fel. A bergamott örök szerelem maradt: képzelhetitek hát, mit éreztem, amikor januárban Meli a kezembe nyomott egy kis csomagot, amiből egy üveg bergamottos ízesítésű olívaolaj került elő. Legszívesebben kezet csókoltam volna neki. Washingtonba visszaérkezve bemutattam az olajat B-nek, használati útmutatót adtam hozzá ("Maci, ebben ne süss pisztrángot, jó?"), és úgy kezelem, mintha egy üveg folyékony aranyat tartanék a polcon. (Az is.) Az ízét vétek elnyomni, úgyhogy hosszú ideig csak baguette csücskét nyomtam bele, vagy friss salátalevelekre cseppentettem belőle - tegnap viszont ahogy tanácstalanul álldigáltam fél lábon a hűtő előtt, és tanakodtam, mi is legyen az aznapi vacsorám, eszembe jutott valami. Molly Wizenberg cseresznyesalátája balzsamecettel, amit csak tovább kell fejleszteni...

Úgyhogy fogtam egy arasznyi kicsit szikkadt baguette-et, felkockáztam, majd (közönséges) olívaolajjal meghintve egy kis tűzálló tálban 400 F fokon nyolc percig sütöttem (közben egyszer megráztam). Aztán egy tálba borítottam, rányomtam egy picike fej fokhagymát, és összekutymásztam, amíg még meleg volt a kenyérkocka. Fogtam egy összemarék zöld szőlőszemet, a kétharmadát a kenyérkockákra szórtam, az egyharmadát kicsit összenyomkodtam villával, és azt is belekevertem. Sóztam, borsoztam, majd jöhetett a bergamottos csoda, és némi friss citromlé. A végén az egészet rucola- és spenótlevelekkel kevertem össze (ha nem lenne olyan kiakasztóan drága a sóska, azt is tettem volna bele), végül kecskesajtot morzsáltam a tetejére.

 

(link)

Archív - Three teacups...

A köszönésen kívül nem sok szót váltottak egymással. Néha elnézést, ha egymásba ütköztek a fénymásolónál, olykor kellemes ünnepeket, locsolnád a bonszájomat, amíg szabadságon leszek?, egyszer egy náthás februárban egy feszengős kérhetek egy teafiltert? A lány komolyan ránézett hatalmas zöld lencsibaba-szemeivel - addig azt hitte, ilyen komolyan csak a gyerekek tudnak -, benyúlt a fiókjába, és előhúzott egy bambuszdobozkát, amin fekete macskakaparás-betűk sorakoztak egymás alatt. Filterem nincs, mondta, csak szálas zöldtea. Genmaicha.
A teának fű és pattogatott kukoricaíze volt. Illett a lányhoz: belőle is valami meleg, krémes, zöld illat sugárzott.

A kis teakonyhában általában egyszerre ebédeltek: jóval később a többieknél, és szinte mindig szótlanul. A lány a teázáson kívül az ebédet is kis szertartásként kezelte, ő pedig nem merte megzavarni az áhítatban. Előkerült a kis, rekeszekre és szintekre osztott sárga műanyag doboz, tetején vidám macskákkal: benne főtt rizs, színes zöldség, kevés hús, és egy kis fehér valami, ami úgy nézett ki, mint egy aprócska gőzgombóc. A lány néha virágos rétet rakott ki a az ételből, máskor tojásból kikelő csibéket, egyszer kismalacot, kunkori farokkal. Erre különösen büszke lehetett, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor elmesélte, hogyan állította össze. A színezék természetes volt, valami japán furcsaság: ami a flamingók rózsaszínjét is adja. A malacfarok kunkori rákocska.
Ebéd után jött az elmélyült teázás: a három fületlen teáscsésze valamelyikéből. Szilvavirág, bambusz, krizantém. Huszonhét napig tartott egy tízdekás adag tea, utána új következett. A senchának halszaga volt, a banchának semmilyen - a jázminos que she jian tetszett neki legjobban. Úgy gondolta, egyszer elhívja a lányt egy teaházba. Majd. Néhányszor megpróbálta, de valahogy sosem jött össze a dolog: épp ott lábatlankodott valaki a közelben, csörgött a telefon, vagy csak egyszerűen nem úgy alakult.

Egy esős novemberi reggelen épp a kábeleket rendezte, amikor a titkárnő szörnyülködő arccal megállt a szerverszoba előtt. Tudod, az a furcsa kislány a bérszámfejtésről? Tegnap elütötték. A robogójába belement valami dzsip, tíz métert repült szegény...
Egy darabig szótlanul meredt maga elé, aztán a teakonyhába indult. Kivette a szekrényből a három virágos csészét. Ma következett volna a krizantémos, egészen márciusig.

I know you little, I love you lots,
my love for you could fill ten pots,
fifteen buckets, sixteen cans,
three teacups, and four dishpans.
-Shel Silverstein

(link)

Archív - Kóstolók

B-vel múlt hétvégén elsétáltunk a közeli könyvesboltba. Ez mindig többórás program: a magam részéről hosszasan bogarászok a polcokon, aztán néhány kiszemelt kötettel a kezemben leülök a kávézósarokba, ahol egy tejeskávé fölött alaposabban áttanulmányozom őket. A vásárlást jól meg kell fontolni: hazaköltözéskor csak azok után akarok túlsúlyt fizetni, akik tényleg méltók rá...
Dina Cheney könyve ilyen lesz. A címe Tasting club, és remekül rímel a spontán kialakult kóstolómozgalmunkra. A fejezetek közül a csokoládésat és a borosat ki is pipáltuk, a sörös ki van zárva, de egyrészt remek új ötleteket kaptam, másrészt megerősített abban, hogy szakirodalom nélkül is jól szerveztük meg az eddigieket.

A kóstolóparti ideális létszáma maximum tíz fő, és körülbelül hatféle verziót szolgáljunk fel ugyanabból a kóstolnivalóból. Ezzel is el lehet lenni órákig, tapasztalat :-) a társaság leül egy asztal köré, mindenki kap egy ív papírt és tollat, és az ízlelgetés után részletesen lejegyzi, milyen benyomások érték. Ha nagyobb feneket szeretnénk keríteni az egésznek, készíthetünk egy táblázatot is sima papír helyett, olyasféle rubrikákkal, hogy illat, küllem, állag, aroma, utóíz, és bármi, ami eszünkbe jut. (A legfontosabb persze: ízlett vagy sem?) Kevésbé összeszokott társaságoknak is ideális kóstolót szervezni, mert egyből adott a beszélgetés témája. És nem, nem szükséges, hogy a résztvevők mesterszakácsok, sommelier-k vagy ínyencek legyenek. Sokszor a cseppet sem kísérletező kedvű vendégek teszik a legérdekesebb észrevételeket, épp azért, mert nem ismerik a precíz kifejezéseket. Én például gond nélkül lefinomfőzelékezek egy vajas bort, míg Zsanna szappannak titulálja a levendulás csokit. Utóbbi akkor történt, amikor vakon kóstoltunk, de ez persze nem kötelező elem.

Kóstolóklub nyugodtan alapítható egy konkrét ételre vagy italra is: például borra, teára vagy sajtokra. Ezt mindig igazíthatjuk az évszakhoz, nyárra időzítve a rozékat, őszre a testesebb vöröseket... de ez általánosabb kóstolókluboknál is lehet szempont. Például ha minden hónapra egy ilyen összejövetelt tervezünk, az alábbi jó beosztás lehet:

• Január: tea
• Február: pálinka
• Március: kenyér
• Április: sajt
• Május: méz
• Június: balzsamecet
• Július: jégkrém (ugyanolyan ízben, különböző gyártóktól)
• Augusztus: alma
• Szeptember: olívaolaj
• Október: mustár
• November: cider
• December: pezsgő

És persze el ne felejtsük a kiegészítőket, különben a vendégek éhezni fognak :-) a mézhez baguette-et adjunk, a sajtokhoz szőlőt, diót, kenyeret, felvágottakat és birsalmasajtot. A teakóstoló lehet igazi teadélután angol uborkás és sajtos szendvicsekkel és édes aprósüteménnyel, míg az olívaolajhoz adjunk csíkokra metélt zöldségeket, és hangoljuk olaszosra a zárást vin santoba mártogatott biscottival. Az almához kínáljunk rizlinget, könnyű sajtokat, desszertnek pedig diótortát és portóit. Jó szórakozást!

(link)

Archív - Kötök

Nemrég kutyafuttában olvastam egy könyvről, ami arról szól, hogy a szellemi foglalkozásúak általában elégedetlenebbek a munkájukkal, mint a fizikai munkát végzők. Nyilván ez így durva általánosítás, meg leegyszerűsítés, de a gondolat megragadott.

Múlt hét végére én is úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy kis elégedettségnek. Úgyhogy elvonultam a kézimunkaboltba, ahol végigbóklásztam két sornyi színes fonalat. Legjobban a vékony, cirmos zoknifonalak tetszettek, amik kicsit rücskösek voltak. El tudtam képzelni, ahogy frottírszerű zoknik lesznek belőlük. Csipkemintával. Kár, hogy nem tudok öt tűvel kötni.
Aztán rácsodálkoztam a szöszmöszös gyapjúfonalakra, amik úgy néztek ki, mintha egy marék vattából sodortak volna ujjnyi vastag szálakat, csak épp mindenféle ködös színekben játszottak. Azt írták, hogy ha egyszer kimossa az ember az ebből készült holmikat, összefilcesednek. Lehet belőlük mamusz, svájci sapka, és még ki tudja, mi.
A kötőskönyveknél aztán jött a következő fellángolás. Tudtátok, hogy lehet gyöngyökkel kötni? Nem mondtam, hogy nem macerás. Úgy kezdődik, hogy legombolyítjuk az egész gurigát, és sorban felfűzzük rá a gyöngyöket. Aztán minden szem kötésénél egy gyöngy kerül a mintába. A végeredmény lenyűgöző - de ettől sajnos még nagyon messze járok...

Úgyhogy a végén vettem három gombóc közepesen vékony gyapjúfonalat. Mivel a színét nem tudtam eldönteni, végül szivárványszínűt pakoltam a kosaramba. Még egy pár bambusz tű kellett, és otthon neki is álltam kötni. Vasárnap este B a Hegymászóval meccset nézett, én meg mellettük bökdöstem a készülő sálat. Valószínűleg harminc év múlva ugyanígy fogunk kinézni. Nem azért mondom, de irtó gyorsan haladok. Aztán az első pár sor után úgy döntöttem, egyszer élünk: nagy merészen belevágtam egy kockamintába. És láss csodát, sikerült! Úgyhogy tizenkét sornyi kocka után kitaláltam: nem is sálat fogok kötni, hanem egy lépéssel továbbmenve egyenesen pulóvert. A három guriga fonalamból készülőt ugyan legfeljebb két hónapos korig lehet majd viselni, de sebaj. Tanulni jó lesz, és meg se unom közben. Azt már kiderítettem a netről, hogyan kell nyakat kötni, csak két dolgot nem értek:
- hogyan keletkezik a csinos kerek nyakkivágás, amire rákötöm a nyakat?
- hogyan köt az ember ívet az ujj végére?
Tegnap hiába néztem órákig egy darab kötött pulóvert a szemközti áruház gyermekruha-részlegén, nem lettem okosabb...
Na de elégedettebb, az kétségtelenül.

(link)

Archív - The shadow of the wind

Az Elfeledett Könyvek Temetője... nem nagyszerű gondolat? A tízéves Daniel helyében, akit apja elvitt a háború sújtotta Barcelonának erre a félreeső, zegzugos, mesebeli helyére, biztosan oda is költözöm. Ehelyett ő kiválasztott egy regényt, egyetlenegyet - aminek rejtélyei aztán egész életét meghatározták...
Kedveltem a karaktereket. Danielt, az apját, a szerencsétlen Fermínt, aki aztán Daniel második apja lesz, és persze a könyv szerzőjét, Julián Caraxot... emlékezetes és különleges karakterek, és a könyv valószerűtlen hangulata miatt azt is könnyen meg tudtam bocsátani, hogy nem túl reálisak. Szerencsére a melodramatikus hangulatot, és Carax tragikus történetét a fiatal Daniel életének hétköznapi eseményei jól ellenpontozzák.
Nagyszerű és részletesen kidolgozott a szerelmi szál, felemelő a karakterek közötti önfeláldozó barátság, a mellékszálak szintén egy-egy gömbölyű történetet alkotnak tele szenvedéllyel, megszállottsággal és bosszúvággyal - és talán éppen emiatt éreztem néhol soknak, mint egy nem túl édes, sötét, tömény, nehéz csokoládétortát... lassan is haladtam vele, mert egyszerre nem tudtam sokat olvasni, viszont így nehezemre esett fel-felvenni a szálat. Sokszor azt sem tudtam, éppen melyik mellékszereplő részletes háttértörténeténél tartok. Zafón rengeteg információt zúdít az olvasóra a szereplőiről, és a könyv középpontjában álló kísértetjárta, ódon házról. Talán jobban jártunk volna, ha mindezekből egy kicsit kevesebbet kapunk; bár szeretem a lassú, hosszú regényeket, de a lassúságnak célja kell, hogy legyen; fokoznia kellene a feszültséget, és nem untatnia...

A legnagyobb csalódás számomra a könyv vége volt. Nem a történet miatt, hanem ahogy Zafón agyoncsapta ezt a remek, gótikus, drámai sztorit... miután Daniel kínzó lassúsággal, egyenként összeszedte a kirakójáték darabkáit, a megoldást egyszercsak az ölébe pottyantják egy rettenetesen hosszú levélben. Nekem jobban tetszett volna, ha ő maga rakja össze... Nuria episztolája már csak azért sem tetszett, mert a könyvben több szereplőtől is olvashatunk leveleket, és nem tudom, hogy a fordítás hibája-e, de meglepett, mennyire azonos a szóhasználatuk és a stílusuk. Nuriáé sem kivétel, sajnos:  Zafón virágos nyelvezetét használja ő is.
A levél után rögvest következik is a tetőpont, amit nagy hirtelen lezavarnak, majd az utolsó néhány oldalon megtudjuk, hogy "...és aztán mindenki boldogan élt, míg meg nem halt". Így lesz a gazdag, mély történetből a végére egy egyszerű, romantikus regény. Nem mintha ez baj lenne -  annak csodálatos -, csak éppen nem szabad többet várni tőle. A karakterek tisztán gonoszak, vagy pedig angyalian jók; a történet néhol a szürrealizmusba hajlik - valószínűleg ez utóbbit nyugodtan írhatjuk annak számlájára, hogy a tizenéves, naiv Danielen keresztül követjük az eseményeket, aki túl sok időt tölt apja könyvesboltjában a romantikus regények között. Felnőtt fejjel nekem kicsit nehezebb volt elfogadni Fumero ördögi megszállottságát. A könyvben minden kicsit eltúlzott: a mindent felemésztő gyűlölet, a hatalmas csalódások, a halálos ágyakon elsuttogott titkok, párbajok a hajnali ködben, és a szereplők, akik között egy lényegtelen mellékfigura sincs: legyenek bajba jutott hölgyek, avagy árnyak közt bujkáló titokzatos alakok - ennek a fekete-fehér látásmódnak köszönhetően érezni a történetet univerzálisnak.

 

(link)

Archív- Kagylót főzök

Az úgy volt, hogy B halálmegvető bátorsággal megvette a hálós zacskóban a feketekagylót. Aznap még nem nagyon tudtuk, mit fogunk vele csinálni, úgyhogy megkérdeztük a Monsieurt. Ő elrévedezett brüsszeli emlékein, de csapongó eszmefuttatásából hamar rájöttünk, hogy a kagylónak inkább az elfogyasztásához, mint ez elkészítéséhez ért. Úgyhogy természetesen megoldásért végül Chili&Vaníliához fordultam.
B este hivatalos programon volt, így egyedül indultam a kis delikáteszbe fehérborért (itt nem adnak csak úgy a közértben, külön likőrsztórba kell érte menni). Először végignéztem a kínálatot jobbról balra, majd balról jobbra. Nagyon tetszett a kis pingvines címkéjű, de az ausztrál kengurus is roppant helyes. Volt kaliforniai, meg olasz, argentin és chilei, új-zélandi, továbbá francia. Tanácstalanul bámészkodtam egy darabig, aztán úgy döntöttem, más szempontok alapján választok. Elolvastam, melyeknél használtak tölgyfahordót, és kizártam őket a versenyből. Utána azokat, ahol trópusi gyümölcsre hajazó illatokat emlegettek. Végül meglett a nyertes: egy 2007-es argentin chardonnay. Fizettem, majd a borra fordított idő töredéke alatt beszereztem a szárzellert, petrezselymet (csodák csodája, volt sima levelű is), egy bagettet és mivel Chili szerint egy kiló kagyló nem kagyló, előételnek spenótos-fetás háromszögeket.
Otthon aztán utóbbiakat bedugtam a sütőbe, majd ügyesen kinyitottam a bort (nem fakanálnyéllel; dugóhúzóval), és előkotortam a legnagyobb lábosunkat. És a főzőcske tényleg nem tartott tovább húsz percnél, pofonegyszerű volt, az eredmény pedig elképesztően finom. B-vel megnyaltuk utána az összes ujjainkat, majd kiderült, hogy csodás bort választottam, úgyhogy azt is eltüntettük.
Asszem, felveszem a kagylót a repertoárba.

 

(link)

Archív - Miss Ellen szelleme

A kert ugyanolyan gyönyörű volt, amilyennek emlékezetem megőrizte. Mondhatnám örökzöldnek, de nem lenne igaz: örök-tarka volt, kékezüst és aranysárga lombú fenyőkkel, vörös bogyójú tűztövissel, sárga galléros téltemetővel, rózsaszín hangával... a néni a jeges téli hónapokban sem tűrte maga körül a szürkeséget. A karácsonyi szünetben számolatlan délutánt töltöttünk azzal, hogy csillogó karácsonyfadíszeket halmoztunk az üres, kőből faragott madárfürdetőkbe, vagy ajtókoszorút kötöttünk a lemetszett borostyán- és borókahajtásokból. Míg a madáretetőket újratöltöttük durva szemű kukoricadarával, megcsodáltuk a dércsipkés, ekrüszínné fakult kései rózsákat, a som hámló, vörös kérgét, és nevettünk, amikor a kinti karácsonyfának helyet adó szaletlit befutó lilaakác elszáradt terméstokjai fel-felpattantak a melegebb napokon, sortűzszerűen szétszórva a magokat.

Elmosolyodtam, és bebújtam a néni után a titkos zugunkba. Szegénynek alig kellett lehajolnia - nyolcvankét évétől és a folytonos kertészkedéstől szívfájdítóan meggörnyedt a háta, pedig azelőtt sem volt sudár -, de én jócskán kinőttem már a fakuckót. A miénk más volt, mint a többi gyerek lombok közé épült kis vára: a néni nem engedte, hogy apa házikót ácsoljon nekünk bármelyik szeretett fájára. Kárpótlásul a legcsodálatosabb búvóhelyet rendezte be nekünk a törpe kanadai fenyő alatt. A születésfája volt ez a szomorú örökzöld: aznap ültették, amikor a világra jött, és bár a fenyő hamar túlnyurgulta őt, a többi fához képest aprócska termetű maradt. Még görnyedt, folyton a földhöz hajoló tartásuk is hasonlított.

A földet söprő, smaragdzöld ágak közé alacsony, rózsaszín rózsával, télijázminnal és bíbor iszalaggal befuttatott, pompás boltív alatt lehetett belépni. Télen a virágok helyén csipkebogyóval és pihés iszalag-terméssel díszes festői ágkuszaság díszlett, de az öt láb magas, kilenc láb átmérőjű zug ugyanolyan hangulatos volt, mint nyáron. A földet egymásra dobált, színes rongyszőnyegek fedték, tarka párnáktól puha fa gyermekszékek és egy alacsony asztal fogadta a belépőt. Körben, ahol az ágak alatt bekandikált egy kevés napfény, miniatűr rózsaszín és fehér ciklámen, hóvirág, krókusz és bíbor alpesi kankalin virágzott. A fenyő lombja közül telente ezüstfehér karácsonyi izzósor tündérfénye csillámlott, és a vastagabb ágakról függő színes üvegű lámpások egy-egy bennük rejlő teamécses lángját festették aranyzöldre, sárgára, rózsaszínre.

Leültünk a kisszékekre, és magunk köré csavartuk a régimódi, steppelt mintás takarókat. A néni a teáskannát magasra emelve töltött a szedett-vedett porceláncsészékbe, melyeket csak itt használtunk: ő a vörös-arany bogyómintásat választotta, én a csorba, zöld levélkoszorúsat. Húgom helyén ott díszlett az ő kedvence; a nefelejcses: telis-tele a Crippsii hamisciprus légies tollakhoz hasonlatos, aranysárga hajtásaival - és csodálatos ellenpontként Miss Willmott szellemével. Felnevettem. A nénivel közös kedvencünk volt ez a történet a kertmániás, elbűvölően szép és egészségtelenül gazdag angol különccel. Amikor Miss Ellen kinőtte saját, essexi kertjét, vásárolt egy francia birtokot, majd egy óriási zöldterületen nyugvó olasz villát, hogy kedvére folytathassa a hobbiját. Volt év, amikor összesen nyolcvan kertészt foglalkoztatott - ám sajnos, a költekezésnek hamarosan meglett a böjtje: csődbe ment. Ez sem akadályozta meg azonban, hogy tovább gyűjtse a növényritkaságokat: ha fizetni nem tudott értük, hát ellopta őket. Volt eset, amikor a királynő maga járt közben a perbe fogott Miss Willmott érdekében, akitől az üzlet hamarosan elnézést kért a tévedésért. Bár Miss Ellen névadója volt egy orgonafajtának és egy rózsaszín bokorrózsának is, a legismertebb hozzá kötődő virág a kék iringó, Miss Ellen szelleme. Úgy vélte, méltatlanul mellőzik ezt a kecses növényt a kertekből, ezért szent küldetésének tartotta, hogy amikor kertes házaknál jár látogatóban, észrevétlenül elszórjon egy kevés magot az ágyásokban. A házigazdák vakarták a fejüket, amikor a következő évben fel-felütötte fejét Skócia nemzeti jelképe, de ritkán tettek ellene. Miss Willmott elérte a célját: az iringó azóta is gyakori vendég az essexi kertekben, és különleges ráadásképp sok helyütt az ő nevét viseli.

 

(link)

Archív - Olasz

B szeretne megtanulni olaszul. Néha leülünk a tankönyvemmel és nagyokat nevetünk, amikor a Bíró család kalandjainak böngészésekor rátalálunk a lapok szélén gimis barátnőm, Cz firkáira. Magyarázom neki a kiejtést, majd lendületbe jön, és figyelmetlenül vét pár hibát. Akkor aztán elkámpicsorodik, és követeli, hogy dicsérjem többet, mert nem elég motivált.

Annyira szeretném, ha ő is úgy szeretné a nyelvet, ahogy én. De persze nekem könnyű dolgom volt Giuliannával. Gyönyörű volt, hatalmas fekete szemekkel, sötétbarna hajjal. Ő vizsgáztatott középfokon, és nem tudtam eldönteni, umbriai-e vagy magyar. (Később eltanultam tőle a kiejtést, és Rómában tőlem is megkérdezték, bolognai vagyok-e.) Másnap lelkesen meséltem a kozmetikusomnak a vizsga részleteit. Aztán a mellettem ülő nőről lekerült a pakolás, és megdöbbenésemre Giulianna ült alatta. A rákövetkező héttől hozzá jártam, hogy felkészítsen a felsőfokra.

Péntek délutánonként megjelentem a napsütötte, csendes lakásban, ahol a fehér falakra folyton változó tapétát rajzolt az ablak előtti fa árnyéka és a régimódi csipkefüggöny. Kaptam ezüsttálcán egy rózsás porceláncsészében kamillateát. Tisana - tette hozzá Giulianna. Gyönyörű, fűszeresen illatos, aranysárga szó. Ha lehetne, így nevezném a majdani lányomat...
Egyetlen szabály volt: bármiről beszélhetünk, de csak olaszul. Így jöttünk rá, mennyi közös témánk van. Filmeket ajánlottunk egymásnak, recepteket cseréltünk. Mesélt a tartományokról, meghallgattuk kazettán az akcentusokat és nevettünk. Képeket mutatott San Gimignanoról. Tőle hallottam először a balzsamecetről; hitetlenkedve hallgattam, mire ő kézen ragadott és kivitt a konyhájába. Ez is fehér volt, tiszta, elegáns. Levette a polcról a sötét üveget, kiskanálba csorgatta a fekete ecetet és odanyújtotta.
Egy életre beleszerettem: a balzsamecetbe, a konyhaművészetbe, a képzőművészetbe, az irodalomba, az építészetbe... már az első külszolgálatot is Rómában akartam eltölteni, és még a harmadikon sem vagyok ott.
Hogyan tudnám mindezt a szépséget átadni B-nek?...

 

(link)

Archív - Saláta

A Nők Lapja Café főzőcskés topikjai közül mindig az olaszos és a zöldséges témájúakat szerettem legjobban. Volt egy nő, aki rendszeresen felbukkant rajtuk, hogy marékszám szórja a kreatívnál kreatívabb ötleteket. Az angol ezt úgy mondja: off the top of her head. Nagyon szerettem. Annyira, hogy egyszer rákerestem a főzős hozzászólásaira, és kigyűjtöttem őket; majd írtam neki, és elküldtem a receptkollekciót. Nem sokkal később blogírásba kezdett, ahol időről időre felbukkannak a régről ismert ötletei is. Ő Pirosalma, azaz Rossamela, akinél először olvastam a csokiszószos húsról.

Egyik kedvencem az őszi salátája, ami így készül: egy marék rucolalevél tetejére púpoz némi fokhagymás olívaolajban megfuttatott vargányagombát. Ezt megszórja érett szederrel, apróra vágott petrezselyemmel, és végül balzsamecetes öntet kerül rá. Amikor kipróbáltam, Millie-ék voltak a kísérleti nyulak: nekik is tetszett. Akkor az alap különösen erős aromájú vízitorma volt.

Tegnap hirtelen kedvem szottyant ehhez a salátához. Ezúttal aragulám volt bébispenóttal. Erre halmoztam a kecskesajt-kockákat, valamint az áfonyát, megszórtam petrezselyemmel és végül kevés mézzel szelídített balzsamecetes öntetet kapott. Még mindig finom. Hirtelen arra gondoltam, milyen jó lenne ugyanez faeperrel és vékonyra szelt, füstölt szarvassonkával, ha a húsevőknek akarunk kedvezni. És talán némi pirított dió is jót tenne neki. Bogyók híján pedig lehetne a gyümölcs sötétkék, illatos szőlő. Muszáj megkérdeznem Mitmitet, aki már a negyedik külszolgálatán van itt, hogy miképp juthatnék itt szarvassonkához. B odalenne érte.

(link)

Archív - Of love and other demons

"Sometimes we attribute certain things we do not understand to the demon, not thinking they may be things of God that we do not understand."

Amilyen karcsú ez a könyv, olyan erőteljes: intenzív, mint a legjobb novellák: hiányzik belőle a Kolera szelíd derűje, és a Száz év magány hömpölygő, lassú  meseszövése. A márquezi varázsvilág már az első oldalon magával ragadja az embert; vágy és szerelem, hűség és veszteség, betegség és őrület, szellem és hús fonódnak egybe. A főhős valószínűleg a legszebb nevű szereplő, akiről valaha olvastam: Sierva María de Todos los Ángeles, azaz Minden Angyalok Szolgája Mária; lánghajú és -lelkű, tizenkét éves lány. Beteges, rezignált apja retteg az élettől, szenvedélybeteg anyja a lidércei közt él, és mindketten gyűlölik a kislányt, akiben egymást látják. Sierva María a rabszolgák között nő fel viszonylagos boldogságban: tizenkét éves, amikor az utcán megharapja egy veszett, kóbor kutya. Szülei attól tartanak, hogy a kislány megfertőződött, és ez szégyent hoz majd a családra. Sierva María rabszolgák közt töltött, afrikai rítusokkal átszövött, elhanyagolt életére lassan felfigyelnek: hamar fellobban a gyanú, hogy mindez a megszállottság jele... és az egyház elhatározza, hogy kiűzi belőle a démont. Az ördögűző egy fiatal, ragyogó elméjű pap, Delaura atya, akit lenyűgöz Sierva María szépsége, és beleszeret. Így lesz a lány minden szempontból kitaszított, sehova-sem-tartozó: sem a fehérekhez, sem a feketékhez; sem Istenhez, sem a démonokhoz; egyszerre fogoly, és a szerelmen keresztül Delaura úrnője. És ismét tiltakozom: szerintem ez a regény erről a kitaszítottságról, és nem a szerelemről szól elsősorban - ami talán nem is valódi szerelem, bár Márquez annyiféle értelmet tud adni ennek a szónak... Delaura fiatal férfi, és ha normális módon kiélhetné a vágyait, nem lenne eszét vesztett megszállottja egy tizenkét éves kislánynak.

Természetesen Abrenuncioval, a rezonőrrel tudtam leginkább azonosulni, aki kimondja: az egyetlen veszélyt a lányra a lelkét mementeni hivatott ördögűzés jelenti - ő ebben a babonás, irracionális, keresztény misztikumot és afrikai hitvilágot  egybeolvasztó világban a józan ész egyetlen, pusztába kiáltott hangja.

(link)

Archív - The Painted Veil

"Lift not the painted veil which those who live
Call Life..."
(P.B. Shelley)

Ó, de szép filmet láttunk...! W. S. Maugham A színes fátyol című regényéből készült a forgatókönyv. Bár nem olvastam, csak egy kritikát, de így is biztos vagyok benne, hogy azon ritka esetek egyikére bukkantam, ahol a könyvnél nem lett rosszabb a film. Sőt.

Ritkán látunk olyan történetet, ami arról szól, hogyan tanulja meg egymást szeretni két ember, akik egymás szöges ellentétei. Valószínűleg ha Walter és Kitty egy társkereső oldalon regisztrált volna, soha nem párosították volna őket egymáshoz. Kitty csinos, felszínes, butácska; szíve szerint soha nem kötelezné el magát egy férfi sem, de az idő múlik, és ő sem lesz már fiatalabb: amikor az ügyetlen, unalmas bakteriológus, Walter udvarolni kezd neki, Kitty igent mond.

Edward Norton fantasztikusan játssza a hivatásának élő, érzelmi ügyekben esetlen tudóst, akit - bár képtelen vele azonosulni - lenyűgöz Kitty vidámsága és lendülete. Walter visszahúzódó, és ezerszer inkább érzi magát otthon a mikroszkóp fölött, mint egy bálban. Miután találkozik Kittyvel, másnap megkéri a kezét - ez az egyetlen ésszerű megoldás: hamarosan a kolerajárvány sújtotta Kínába indul, nincs vesztegetni való ideje. Bár azt tudja, hogy Kitty nem szerelmes, de azt reméli, hogy idővel majd megszereti őt. Tiszteletteljesen bánik vele, és soha nem erőszakolja rá magát a feleségére, aki később megkedveli bár, de továbbra is rémesen unalmas alaknak tartja.

Mindez a film első néhány percében történik. Meglepetések nem érnek bennünket, hatalmas érzelmi viharok nincsenek - a karakterek apró rezzenéseiből, a hangjukból tudjuk meg, kik is ők, és az egymás iránti érzelmeiket az árulja el, hogyan viselkednek a másik társaságában. A nézőnek semmit nem kínálnak tálcán; ő maga jön rá minden apró részletre.

Kitty (és a néző) Shanghaiban döbben rá arra, hogy Walter korántsem ostoba; sőt, sokszor jóval pontosabban felismeri az emberek karakterét és lehetséges reakcióikat, mint az önző Kitty. Amikor áthelyezteti magát a kolera által sújtott távoli vidékre, először kegyetlen büntetésnek érezzük a feleségével szemben, de hamar rádöbbenünk, hogy ezt valószínűleg jó ideje tervezte:  minden lehetséges eszközzel, őszintén szeretne segíteni az ott élőkön. Léha feleségében keserűen csalódik, és mivel képtelen benne hinni, hogy Kitty valaha is megváltozik, rideg és visszautasító lesz vele szemben. Ugyanakkor Kittyben lassan felébred a férje iránti tisztelet. Hogy unalmas napjait kitöltse valahogy, a  helyi konvent apácáinak segít az árva gyerekek gondozásában. Lassan, nagyon lassan kezdik megismerni a kemény munkával töltött időszak alatt önmagukat és egymást. Walter határozott, erős férfivé válik, Kitty pedig valódi nővé érik. Csodálatos történet szerelemről és vágyról, árulásról és megbocsátásról, önzésről és önzetlenségről. Nem is értem, miért nem lett nagyobb sikere.

(link)

Archív - Patchwork

Az egész úgy kezdődött, hogy rábukkantam a macskamintás quilt takaró fotójára. Mivel most nincs nálam a kép, elmesélem nektek, milyen volt.
Telis-televarrták macskákkal. Azazhogy nem ráapplikálták őket az alapra, hanem a rengeteg egymáshoz varrt macska adta a takarót. Tudjátok, az a fajta minta, ahol ha jobban megnézed a macskák közti rést, hát nem az is macskaformájú?! A rendes macskák színesek voltak, csíkosak, pöttyösek, zöldek és lilák, köztük a fejjel-lefelé macskák feketék.
El voltam bűvölve.
Két napon át piszkáltam a mintát. Paintben kiszíneztem, Gimppel megnagyobbítottam. Végül összeállt a nagyjából száz macskából álló takaró.
Ilyet szeretnék.
Úgy határoztam, megvarrom kicsiben. Negyven macska. A steppelmény kész mérete 36x48 inch.
Tudom, miért nem sima sakktáblamintással kezdem...
Úgyhogy vettem néhány darab tarka anyagot, és nekiálltam macskát szabni. A macskák kis kockákból és háromszögekből állnak. Nagyjából harminc darab egységből valahány. És mivel összefonódnak, nem lehet egyetlen macskát megvarrni. Ó, nem. A quilt takarókat nem mintánként varrják, hanem blokkonként. Vagyis először kockákat varrnak össze, aztán azokból sávokat, majd sok egymás mellé varrt sávból lesz a takaró. Magyarán a macskába bele kell varrni a felső macska benyúló mancsát, és a szomszéd macska farkát is. Bonyolult. És ami a legbonyolultabb, az a varrásráhagyás, aminek minden egység körül pontosan negyed inchnek kell lennie, különben a szétvágott és újra összeillesztett részeken nem jön ki a minta.
Hogy a nyavalyában lehet millió apró négyzetet kiszabni különféle méretekben...? Úgy értem, a logikus "egyesével" verziónál könnyebben?
És pláne hogyan lehet mindezt precízen megvarrni?
Különben a két napi küzdés során rájöttem, hogy a quilterek csalók. Először szépen megvarrják a cuccot, méghozzá olyan előre felvágott kockákból vagy csíkokból, amiket csak fel kell szabdalni kisebbekre. Nem szenvednek egy egész lepedőnyi pamuttal, ó, nem. És miután megvan a takaró mintás része, a gyapjúbéléssel és a hátával együtt elküldik egy céghez, amely direkt a steppelésre szakosodott. Ők aztán betolják a varrógép alá, és összefirkálják cérnával. Ez a csinosságon kívül azért fontos, hogy a mosásnál ne gyűljön a takaró aljába az egész bélés, hanem mindenhol egyenletesen az anyaghoz legyen erősítve. Aztán lehet rávarrni körben a szegélyt és kész is.
Nagyon szeretnék egy takarót.
De lehet, hogy előbb azért varrok egy sima kockásat, előre gyártott kockákból... ezt úgy hívják, hogy charm pack. A nagyobb darabokból álló csomag a layer cake, a feltekercselt csíkok pedig a jelly roll. Kiművelődtem ám a hétvégén.

(link)

Archív - Parfüm

Szeretném tudni, van-e még nő, aki hűséges a saját, névjegyének számító illatához, és sosem kalandozik. Én rég feladtam: annyi izgalmas parfüm van – hogyan is lehetne egynél megmaradni? Ráadásul mindegyik más és más hangulatot kelt; természetesen mást vágyunk viselni egy energikus, napsugaras tavaszi délelőttön, és mást egy nyugodt, esős őszi estén.
Inkább úgy gondolok a parfümre, mint ruhára – mindig az alkalomhoz illő módon viseljük.

Ahogy a ruhatárunk is különbözik, a parfüm-ruhatára sem egyezne meg két nőnek; nekem először is biztosan szükségem lenne egy friss, pezsgő, tavaszi hangulatú illatra. Citrusos-savanykásnak képzelem, zöldnek, kissé csípősnek, akár egy mediterrán citruskert, amelyet ciprusok sora vesz körül – állítólag ez utóbbi ihlette az Eau d’Hadrient Annick Goutaltól; érdemes lesz kipróbálni.

A második illat egy felnőtt, kiegyensúlyozott, diszkrét és magabiztos munkahelyi illat lenne: az édességet itt is kerülném. Lágy lenne, füstös, ködös, egy kevés kesernyés dohánnyal és fehér mósusszal. Carontól a Tabac Blond a jelöltem: olyan titokzatosnak képzelem, mint Edith Piaf hangját.

A harmadik illat maga volna a visszafogott elegancia: akár a ruhásszekrény „kis feketé”-je. Elég halk ahhoz, hogy nappal lehessen viselni, és elég karakteres ahhoz, hogy este is megállja a helyét. Finom bőrkesztyű illatát képzelem magam elé, vagy nem is: bőrbe kötött régi könyvet, a lapjai között száradó virágokkal. Akár Cartiertől a L’Heure Fugueuse: bőr, zöld fűszernövények és kevés jázmin.

A negyedik: drámai, figyelemfelkeltő, csábító. A nehéz virágillatoktól idegenkedem és az édes gyümölcsök sem az én világom, ezért ezzel a kategóriával vagyok a legnagyobb bajban. Talán nekem való lenne Girogio Armanitól az Onde Extase: állítólag egy arcát festő gésa képe ihlette. Rizspor, mósusz, szezám és nárcisz, cédrus, bergamott és feketebors illata keveredik benne. Engem kíváncsivá tett…

Az ősz beköszöntével nyugodt, álmodozó, meleg illatot választanék: állítólag a narancsvirág kifejezetten megnyugtatóan hat (ráadásul a telet idézi), de én biztosan a levendulára szavaznék. Gris Clair Serge Lutenstől: könnyű, száraz levendulaillat és tiszta, hűvösen gomolygó füst egy kihunyt tűz után.

Lenne még nyaralós illatom (persze lehet, hogy több is: elvégre hogyan is lehetne ugyanolyat képzelni a tengerpartra, mint egy mozgalmas városnézős kiruccanáshoz…), külön parfüm az esküvőmre és külön egy hideg füstölőillat a temetésekre (L’Artisan Passage d’Enfer, aminek a borzongató név ellenére olyan hidegtiszta illata van, mint egy februári reggelnek, amikor már látjuk a hó alól kikandikáló első virágokat) – és mivel az egész játék mit sem ér, ha közben nem élvezzük: lenne egy szórakoztató, szokatlan, szúrós paradicsomos-füves parfümöm is (Eau de Campagne a Sisley-től).

Ti milyen parfümöket viseltek?

(link)

Archív - To kill a mockingbird

- Ez a legeslegeslegjobb könyv. Egyszerűen tökéletes - közöltem, és kiemeltem belőle az orrom egy pillanatra.
- Miért? - kérdezte B.
Háromszor nyitottam ki a számat, hogy értelmes választ adjak neki - aztán csak  legyintettem, és visszatemetkeztem a lapok közé.

„If you shouldn't be defendin' him, then why are you doin' it?”
„For a number of reasons,” said Atticus. „The main one is, if I didn't I couldn't hold up my head in town, I couldn't represent this county in the legislature, I couldn't even tell you or Jem not to do something again.” […]
„Atticus, are we going to win it?”
„No, honey.”
„Then why-” „Simply because we were licked a hundred years before we started is no reason for us not to try to win,” Atticus said.

Miért? Miért olyan nehéz a jó könyvekről posztot írni? Mert unalmas felsorolás lesz belőle. Leírhatom én, hogy a hatvanas években játszódik Alabamában (a legmélyebb Délen - a fülemben minden szereplő Forrest Gump alabamai akcentusával szólalt meg), hogy a központi téma a feketék polgárjogi harca, a poros kisvárosiak szűklátókörűsége, egy egyedülálló apa, aki erkölcsi tartást akar adni a gyerekeinek - mindez a kilencéves Scout szemén keresztül. Déli regényt már olvastunk, gyerek-narrátorral Mississippit lehet rekeszteni. Akkor írjak a finom, ironikus humorról, amit Lee a naiv Scout szavaiba csomagol? Arról, ahogyan mindent megkérdőjeleztet az olvasóval, pusztán azért, mert Scout a miért-korszakot éli?

"Somewhere, I had received the impression that Fine Folks were people who did the best they could with the sense they had, but Aunt Alexandra was of the opinion, obliquely expressed, that the longer a family had been squatting on one patch of land the finer it was."

Megemlíthetem, hogy milyen életszagúak a karakterek - de ettől még nem fogjátok érezni, mennyire szerettem a gyerekeket (állati nehéz ám meggyőző, gyerekszerű  gyerekeket megrajzolni!), a bölcs Atticust (akit mindenki szeretne a saját apjának tudni), Miss Maudiet és a többieket. (Apropó, Atticus Finchet Gregory Peck alakításában a Film Institute a legnagyobb mozihősnek kiáltotta ki.) Esetleg felsorolhatom, hogy ez a kicsi könyv mennyi témát érint a korabeli oktatás problémáitól kezdve a white trash-eken át a hanyatló, belterjes, büszke déli fehér családokig.

"Atticus told me one time that most of this Old Family stuff's foolishness because everybody's family's just as old as everybody else's."

Vagy megemlíthetem az egyszerű, dísztelen nyelvezetet, ami egyetlen pillanatra sem szűnik meg egy kilencéves gyerek szintjén mozogni, és mégis hihetetlen erővel adja vissza az igazságtalanul megvádolt fekete Tom Robinson vérlázító perének minden részletét.

„Atticus-” said Jem bleakly.
He turned in the doorway. „What, son?”
„How could they do it, how could they?”
„I don't know, but they did it. They've done it before and they did it tonight and they'll do it again and when they do it – seems that only children weep. Good night.”

Gyönyörű, megható, elgondolkodtató, és mindennek ellenére felemelő regény. Míg olvastam, végig arra gondoltam, mekkora majom vagyok, hogy nem vettem kézbe korábban. Valószínűleg sok mindent nem értettem volna belőle - de legalább kétévente újraolvashattam volna, hogy újabb és újabb részleteket fedezzek fel. Nagyjából nyolc olvasásról maradtam le így.
Ideje lesz pótolni.

"…before I can live with other folks I've got to live with myself. The one thing that doesn't abide by majority rule is a person's conscience."

(link)

Archív - Tintahal

Reggelente, mielőtt elindultam volna a Vatikáni Múzeumok bejárata közelében lévő nyelviskolába, kényelmesen átsétáltam a Campo de'Fiorira. Virágos rét - a kedvenc terem, közepén szegény, megégetett Giordan Bruno csuhás bronzszobrával. Alig néhány utcányira van a Via Giuliától, ahol azalatt a mesei két hét alatt a szállásom volt. Képzeljétek, utóbbi helyen a házak számozása annyira esetleges, hogy az út közepén található az egyes (ahol laktam), és közvetlenül mellette, a halálfejes domborművekkel díszített, hátborzongatóan sötét templomocska a negyvenvalahányas. 

Átbaktattam a kis rendház előtt, megbámultam a Palazzo Farneset (a franciáknak van stílusuk: ott rendezték be a nagykövetségüket), beledugtam a kezem a bárka-forma szökőkútba, és máris a kis téren voltam, ahol reggel kilenctől árulták halmokban a színes zöldségeket, frissen fogott halakat, színpompás virágokat, illatozó fűszereket... kétszer végigkerültem, aztán eldöntöttem, mihez volt aznap kedvem. Egy csokor rughetta (rómaiasan így becézik a rucolát), némi darázscsípte füge, roppanóan friss zöldbab, éjsötét olívabogyó, ánizsillatú édeskömény... nem vittem magammal szakácskönyvet, csak egy regényt: ott olvastam ki Frances Mayes Bella Toscanáját. Örömmel fedeztem fel, hogy receptgyűjteménynek is beillik; végigpróbálgattam azokat a fogásokat, amiket a gyéren felszerelt konyhában is el tudtam készíteni. Az árusok megkínáltak egy-egy szelet szárított sonkával, és kedvesen érdeklődtek, hogy a pancettából amatriciana lesz-e. Ajándékképp minden nap kaptam a zöldséghez egy csokor vegyes zöldfűszert is. A Rómában töltött két hetem végén odaajándékoztam a kis konyhaszekrény tartalmát a frissen kiérkezett tudományos és technológiai attasénak: ő azonnal el is ültette a gyökeres bazsalikomot, és hosszasan örvendezett a szúrós-édes illatú paradicsomhalom láttán.

Egyszer közelebb merészkedtem a hálótól kidörzsölt, sótól kimart kezű halászok pultjához. Utoljára a nagymamámnál láttam halformájú halat a konyhában; nálunk a tengeri izéfilé dívott, amitől nem lesz büdös az ember keze. Egy darabig nagyokat nyeltem, aztán bátran kértem a cserzett bőrű, érthetetlen nápolyi akcentussal beszélő férfitől három tintahalat. Otthon aztán kétségbeesve nézegettem egy darabig, és azt találgattam, hogyan lehet ezt a nyolclábú, kipukkadt vizeslufit megtölteni, ahogy az instrukció szólt. Végül egyszerűen csak belehajítottam a serpenyőbe, ahol  láss csodát! - fél perc után felfújta magát.
Jaj, nagyon megszerettem a herkentyűket, pláne, hogy tilos őket hosszan főzni, vagy komplikált mártásba tenni - csak így érezhető igazán az ízük. És valahogy mégis úgy alakult, hogy múlt szombatig nem készítettem újra tintahalat. Aztán a Whole Foods gazdag halaspultjánál B óvatosan megkérdezte, mi lenne, ha végigkóstolgatnánk a kínálatot - ha négy évbe telik is. He's got himself a deal.

 

(link)

Archív - Csengettyű

Apró, arannyal szövött éjkék szütyőt húzott elő, és a kezembe nyomta. Ha kibontottad, történetet is kapsz hozzá, mosolygott huncutul.
Óvatosan belenyúltam. Egy hűvös tapintású, sötétlila, csúcsos kőtojáska akadt a kezembe, és egy pici zacskó, telis-tele apró színes csörgőkkel. Elbűvölten forgattam őket.
- Ez egy sárkánytojás - magyarázta -, és hamarosan elküldöm neked a meséjét. A másikat pedig nem fűztem fel, mert mindenki máshogy szereti viselni. Én meséléskor a bokámon, de lehet nyakláncra is tenni, vagy bárhova... a fontos az, hogy viseld. Ezek a pici csörgők azt jelentik, hogy ismered Józsefet. De csak akkor - emelte fel az ujját komolyan -, ha ajándékba kapod őket egy másik Józsefet ismerőtől.

Elnevettem magam. Az volna igazán József fajtájához illő, ha szivárványszín, vastag selyemből varrt szoknya szélére varrnám őket, hogy minden lépésemnél ezüstösen csilingeljenek... aztán inkább vettem pár marék kristálygyöngyöt: rózsaszínt, vízkéket és ezüstöt; és a pici csörgőkkel váltakozva fűztem fel őket karkötőnek. Nem viselem mindennap; csak amikor nagy szükségem van arra a napsütéses, megnyugtató, gömbölyű érzésre, ami elfog a csilingelés hallatán. Olyankor mosolygok, és Jim kapitány jut eszembe.
 

"Cornelia divides all the folks in the world into two kinds– the race that knows Joseph and the race that don’t. If a person sorter sees eye to eye with you, and has pretty much the same ideas about things, and the same taste in jokes–why, then he belongs to the race that knows Joseph. (...) The race that knows Joseph is the salt of the airth, I reckon."
(Lucy M. Montgomery: Anne's House of Dreams)

 

(link)

Archív - Mac and cheese

Otthon értetlenkedve néztem a TV Paprika amerikai családok főzési szokásait bemutató műsorát. A gombócdad, déli fekete asszonyság fülig érő szájjal mesélte, hogy az édesanyja milyen remek sajtos makarónit tud főzni. Én persze nem tudom, kinél mi a sajtos makaróni: nálunk főtt tészta, reszelt sajt és tejföl alkotja, és messze nem nevezném a konyhaművészet csúcsának.
Ennek a műsornak épp azért nem volt értelme, mert semmiféle magyarázatot nem fűzött a gasztronómiai eltérésekhez - így ez nem ismeretterjesztés, hanem összezavarás. Az ugyanis, amit a műsor szereplője a sajtos makaróni alatt értett, nem más, mint a mac and cheese, igazi amerikai comfort food: egyszerű, a nagymama konyháját és otthoni ízeket idéző, minden flanc nélkül.
Valamelyik nap pont effélére vágytam. Majdnem készre főztem egy kupac rövid csőtésztát, majd egy lábosba pottyantottam egy darab vajat, és miután felolvadt, utánaküldtem két evőkanál lisztet. Kicsit kutyulgattam, aztán felöntöttem tej és evaporated milk keverékével. (Alaposan utánanéztem, és az evaporated milk az FVM honlapja szerint nem más, mint olyan részben dehidratált tej, amelynek zsírtartalma legalább 9% és összes tejeredetű szárazanyag-tartalma legalább 31% - magyarán cukrozatlan sűrített tej, de nyugodtan lehet helyette tejszínt is használni.) Lassú tűzön besűrítettem, aztán belehajítottam két marék reszelt sajtot: az egyik ementáli volt, a másik érett cheddar, és addig kevergettem, míg felolvadtak. A sűrű sajtszószt aztán sóztam, borsoztam, került még bele reszelt szerecsendió és egy kanálka mustár; végül a leszűrt tésztát kivajazott tűzálló tálba öntöttem, összekutymásztam a szósszal, és rászórtam a kimaradt kevés reszelt sajtot. Húsz perc alatt meg is sült - nem mondom, hogy fogyókúrás étel, de hogy comfortingnak comforting, az tuti.

 

(link)

Archív - Home cooking

"I was never on a diet I couldn't be talked out of." 

Ahogy vannak kedvenc rágcsálnivalóink, úgy vannak kedvenc nass-könyveink is, amikhez akkor fordulunk, amikor épp nem vágyunk komoly olvasmányra, csak úgy "harapnánk valamit". Ki a romantikus regényekhez nyúl ilyenkor, ki a mediterrán-vidékre-költözős-házfelújítós irodalomhoz - nekem speciel a főzőskönyvek a kedvenceim. Azazhogy pontosabb, ha evőskönyveknek nevezem őket. Semmiképp ne legyenek tele magvasnak szánt gondolatokkal: az Eat, Pray, Love emiatt szóba sem jöhet. Én habkönnyű, mulatságos comfort irodalomra vágyom. Ilyenek például Nigella szakácskönyvei. Molly Wizenberg, az Orangette blog szerzőjének könyve, ami külön bejegyzést kap majd. És Laurie Colwiné. 

"Unlike some people, who love to go out, I love to stay home. This may be caused by laziness, anxiety, or xenophobia, and in the days when my friends were traveling in Nepal and Bolivia, I was ashamed to admit that what I liked best was hanging around the house.
I am probably not much fun as a traveler, either. My idea of a good time abroad is to visit someone's house and hang out, poking into their cupboard if they will let me."

Laurie Colwin a Gourmet magazinban jelentette meg eredetileg az esszéket, amik később könyvbe gyűjtve láttak napvilágot. Szörnyen szerettem volna a barátnője lenni (fiatalon, negyven-egynéhány éves korában halt meg). Okos, művelt, öniróniával bőven megáldott, fanyar humorú new yorki nő - tökéletesen megfelel a Nagy Almabeliekről kialakult sztereotípiáknak; a jó értelemben. Szeretem, ahogy gondolkodik; azon kapom magam, hogy hangosan fel-felnevetek egy-egy mondatát olvasva. (Pedig én soha nem nevetgélek hangosan, még a legjobb kabaréjeleneteken sem. B az egyik első randinkon elhívott egy humorista műsorára - a végére már nagyon kellemetlenül érezte magát, amikor el sem mosolyodtam a vicceken. Az előadás után aztán közöltem vele, hogy remek volt.) Ugyan minden fejezet egy-egy receptet mesél körbe, elsősorban nem ezek a főszereplők: az írások 1990 körül születtek eredetileg, ezért valószínűleg a mai, színes-szagos szakácskönyvekkel elkényeztetett háziasszonyok már nemigen találnák érdekesnek a közönséges töltött csirke vagy az angol karácsonyi gyümölcstorta receptjét.

"There is something triumphant about a really disgusting meal. It lingers in the memory with a lurid glow, just as something exalted is remembered with a kind of mellow brilliance...I am thinking about meals that are positively loathsome from soup to nuts, although one is not usually fortunate enough to get either soup or nuts."

A kedvenc fejezetem a borzalmasan sikerült fogásokról szól, de nagyon élveztem a gyufásskatulyányi manhattani lakásában rendezett vendégségekről is olvasni. Colwin annyira remekült írt, hogy csaknem kedvet kaptam ahhoz, hogy egy new yorki minilakásban éljek, ronda hátsó udvarokra néző tolóablakkal, amiket a forgalom zaja miatt sosem nyithatok ki. És ha nekem, aki hidegrázást kapok New Yorktól, ilyesmire szottyan kedvem - akkor az az író nagyon tud valamit.

(link)