A kert ugyanolyan gyönyörű volt, amilyennek emlékezetem megőrizte. Mondhatnám örökzöldnek, de nem lenne igaz: örök-tarka volt, kékezüst és aranysárga lombú fenyőkkel, vörös bogyójú tűztövissel, sárga galléros téltemetővel, rózsaszín hangával... a néni a jeges téli hónapokban sem tűrte maga körül a szürkeséget. A karácsonyi szünetben számolatlan délutánt töltöttünk azzal, hogy csillogó karácsonyfadíszeket halmoztunk az üres, kőből faragott madárfürdetőkbe, vagy ajtókoszorút kötöttünk a lemetszett borostyán- és borókahajtásokból. Míg a madáretetőket újratöltöttük durva szemű kukoricadarával, megcsodáltuk a dércsipkés, ekrüszínné fakult kései rózsákat, a som hámló, vörös kérgét, és nevettünk, amikor a kinti karácsonyfának helyet adó szaletlit befutó lilaakác elszáradt terméstokjai fel-felpattantak a melegebb napokon, sortűzszerűen szétszórva a magokat.
Elmosolyodtam, és bebújtam a néni után a titkos zugunkba. Szegénynek alig kellett lehajolnia - nyolcvankét évétől és a folytonos kertészkedéstől szívfájdítóan meggörnyedt a háta, pedig azelőtt sem volt sudár -, de én jócskán kinőttem már a fakuckót. A miénk más volt, mint a többi gyerek lombok közé épült kis vára: a néni nem engedte, hogy apa házikót ácsoljon nekünk bármelyik szeretett fájára. Kárpótlásul a legcsodálatosabb búvóhelyet rendezte be nekünk a törpe kanadai fenyő alatt. A születésfája volt ez a szomorú örökzöld: aznap ültették, amikor a világra jött, és bár a fenyő hamar túlnyurgulta őt, a többi fához képest aprócska termetű maradt. Még görnyedt, folyton a földhöz hajoló tartásuk is hasonlított.
A földet söprő, smaragdzöld ágak közé alacsony, rózsaszín rózsával, télijázminnal és bíbor iszalaggal befuttatott, pompás boltív alatt lehetett belépni. Télen a virágok helyén csipkebogyóval és pihés iszalag-terméssel díszes festői ágkuszaság díszlett, de az öt láb magas, kilenc láb átmérőjű zug ugyanolyan hangulatos volt, mint nyáron. A földet egymásra dobált, színes rongyszőnyegek fedték, tarka párnáktól puha fa gyermekszékek és egy alacsony asztal fogadta a belépőt. Körben, ahol az ágak alatt bekandikált egy kevés napfény, miniatűr rózsaszín és fehér ciklámen, hóvirág, krókusz és bíbor alpesi kankalin virágzott. A fenyő lombja közül telente ezüstfehér karácsonyi izzósor tündérfénye csillámlott, és a vastagabb ágakról függő színes üvegű lámpások egy-egy bennük rejlő teamécses lángját festették aranyzöldre, sárgára, rózsaszínre.
Leültünk a kisszékekre, és magunk köré csavartuk a régimódi, steppelt mintás takarókat. A néni a teáskannát magasra emelve töltött a szedett-vedett porceláncsészékbe, melyeket csak itt használtunk: ő a vörös-arany bogyómintásat választotta, én a csorba, zöld levélkoszorúsat. Húgom helyén ott díszlett az ő kedvence; a nefelejcses: telis-tele a Crippsii hamisciprus légies tollakhoz hasonlatos, aranysárga hajtásaival - és csodálatos ellenpontként Miss Willmott szellemével. Felnevettem. A nénivel közös kedvencünk volt ez a történet a kertmániás, elbűvölően szép és egészségtelenül gazdag angol különccel. Amikor Miss Ellen kinőtte saját, essexi kertjét, vásárolt egy francia birtokot, majd egy óriási zöldterületen nyugvó olasz villát, hogy kedvére folytathassa a hobbiját. Volt év, amikor összesen nyolcvan kertészt foglalkoztatott - ám sajnos, a költekezésnek hamarosan meglett a böjtje: csődbe ment. Ez sem akadályozta meg azonban, hogy tovább gyűjtse a növényritkaságokat: ha fizetni nem tudott értük, hát ellopta őket. Volt eset, amikor a királynő maga járt közben a perbe fogott Miss Willmott érdekében, akitől az üzlet hamarosan elnézést kért a tévedésért. Bár Miss Ellen névadója volt egy orgonafajtának és egy rózsaszín bokorrózsának is, a legismertebb hozzá kötődő virág a kék iringó, Miss Ellen szelleme. Úgy vélte, méltatlanul mellőzik ezt a kecses növényt a kertekből, ezért szent küldetésének tartotta, hogy amikor kertes házaknál jár látogatóban, észrevétlenül elszórjon egy kevés magot az ágyásokban. A házigazdák vakarták a fejüket, amikor a következő évben fel-felütötte fejét Skócia nemzeti jelképe, de ritkán tettek ellene. Miss Willmott elérte a célját: az iringó azóta is gyakori vendég az essexi kertekben, és különleges ráadásképp sok helyütt az ő nevét viseli.
Elmosolyodtam, és bebújtam a néni után a titkos zugunkba. Szegénynek alig kellett lehajolnia - nyolcvankét évétől és a folytonos kertészkedéstől szívfájdítóan meggörnyedt a háta, pedig azelőtt sem volt sudár -, de én jócskán kinőttem már a fakuckót. A miénk más volt, mint a többi gyerek lombok közé épült kis vára: a néni nem engedte, hogy apa házikót ácsoljon nekünk bármelyik szeretett fájára. Kárpótlásul a legcsodálatosabb búvóhelyet rendezte be nekünk a törpe kanadai fenyő alatt. A születésfája volt ez a szomorú örökzöld: aznap ültették, amikor a világra jött, és bár a fenyő hamar túlnyurgulta őt, a többi fához képest aprócska termetű maradt. Még görnyedt, folyton a földhöz hajoló tartásuk is hasonlított.
A földet söprő, smaragdzöld ágak közé alacsony, rózsaszín rózsával, télijázminnal és bíbor iszalaggal befuttatott, pompás boltív alatt lehetett belépni. Télen a virágok helyén csipkebogyóval és pihés iszalag-terméssel díszes festői ágkuszaság díszlett, de az öt láb magas, kilenc láb átmérőjű zug ugyanolyan hangulatos volt, mint nyáron. A földet egymásra dobált, színes rongyszőnyegek fedték, tarka párnáktól puha fa gyermekszékek és egy alacsony asztal fogadta a belépőt. Körben, ahol az ágak alatt bekandikált egy kevés napfény, miniatűr rózsaszín és fehér ciklámen, hóvirág, krókusz és bíbor alpesi kankalin virágzott. A fenyő lombja közül telente ezüstfehér karácsonyi izzósor tündérfénye csillámlott, és a vastagabb ágakról függő színes üvegű lámpások egy-egy bennük rejlő teamécses lángját festették aranyzöldre, sárgára, rózsaszínre.
Leültünk a kisszékekre, és magunk köré csavartuk a régimódi, steppelt mintás takarókat. A néni a teáskannát magasra emelve töltött a szedett-vedett porceláncsészékbe, melyeket csak itt használtunk: ő a vörös-arany bogyómintásat választotta, én a csorba, zöld levélkoszorúsat. Húgom helyén ott díszlett az ő kedvence; a nefelejcses: telis-tele a Crippsii hamisciprus légies tollakhoz hasonlatos, aranysárga hajtásaival - és csodálatos ellenpontként Miss Willmott szellemével. Felnevettem. A nénivel közös kedvencünk volt ez a történet a kertmániás, elbűvölően szép és egészségtelenül gazdag angol különccel. Amikor Miss Ellen kinőtte saját, essexi kertjét, vásárolt egy francia birtokot, majd egy óriási zöldterületen nyugvó olasz villát, hogy kedvére folytathassa a hobbiját. Volt év, amikor összesen nyolcvan kertészt foglalkoztatott - ám sajnos, a költekezésnek hamarosan meglett a böjtje: csődbe ment. Ez sem akadályozta meg azonban, hogy tovább gyűjtse a növényritkaságokat: ha fizetni nem tudott értük, hát ellopta őket. Volt eset, amikor a királynő maga járt közben a perbe fogott Miss Willmott érdekében, akitől az üzlet hamarosan elnézést kért a tévedésért. Bár Miss Ellen névadója volt egy orgonafajtának és egy rózsaszín bokorrózsának is, a legismertebb hozzá kötődő virág a kék iringó, Miss Ellen szelleme. Úgy vélte, méltatlanul mellőzik ezt a kecses növényt a kertekből, ezért szent küldetésének tartotta, hogy amikor kertes házaknál jár látogatóban, észrevétlenül elszórjon egy kevés magot az ágyásokban. A házigazdák vakarták a fejüket, amikor a következő évben fel-felütötte fejét Skócia nemzeti jelképe, de ritkán tettek ellene. Miss Willmott elérte a célját: az iringó azóta is gyakori vendég az essexi kertekben, és különleges ráadásképp sok helyütt az ő nevét viseli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése