Állatokról

Tegnap együtt ebédeltünk egy kollégával, aki tanácsot kért tőlünk az ausztráliai kiutazása előtt. Furcsa érzés volt feleleveníteni az emlékeket: olyan távoli, mintha nem tavaly, de legalábbis öt éve jöttünk volna haza onnan. A beszélgetés során aztán B-vel lassan belemelegedtünk, és végül egymás szájából vettük ki a szót. Nekem a legélesebben az ottani állatok maradtak meg: amikor az ember szomszédjában egy öttagú kengurucsalád lakik, és karácsony reggelén átjönnek a ház előtti fűre heverészni, az eléggé szürreális élmény. A vombatok a legcukibb medveszerűségek lábtörlő-tapintású bundával (tudtátok, hogy a vombat végterméke kockaformájú? Mind. blown), a koalák úgy kapaszkodnak az ágakon, mintha nagyon részeg kis játékmackók lennének ("Jaj, csak nehogy leszédüljek"), és a kedves parkőrök narancssárga cetlikkel megjelölik reggel a fákat, ahol a koalák tartózkodnak, hogy a turisták biztosan ne menjenek haza fénykép nélkül. Az echidna olyan, mint egy lomha, esetlen óriáscickánysün, és a kacsacsőrű emlős képtelen akár egy percre is veszteg maradni: folyamatosan vízibalett-bemutatót tart.

A környékünkön a kedvencem a fürge bóbitamadár volt; és a kisebb fekete-fehér madarak, akik imádták magukat nézegetni a tükröződő felületeken. Az elején el nem tudtam képzelni, hogy ki zörget be hozzánk rendszeresen az első emeleti ablakon, aztán kiderült, hogy a madár a tükörképének udvarol az ablakpárkányon. Az irodámnak volt egy rózsakertre néző üvegajtaja; azon is rendszeresen bekopogott az egyikük.

Volt a fekete-fehér madaraknak egy nagyobb verziója is, amit ott szarkának hívtak, de a miénknél sokkal termetesebb. És harciasabb! Költési időszakban minden biciklis a sisakjára applikál néhány tüskét, nehogy megtámadják őket. A varjak szintén hatalmasak, és olyan a hangjuk, mintha csecsemőket gyilkolnának. A papagájokat jobban szerettük: általában csapatostul jöttek; a félénk, kicsi zöld-pirosak, és a rózsaszín fejű halványszürke nagyobbak, akik a fűben matatás közben halkan beszélgettek egymással. A reggeleink sztárja pedig a sárga bóbitás óriási kakadu volt, akit még az előző lakó szoktatott a hálószoba erkélyéhez. Nyolc óra körül megjelent (szerencsére nem volt koránkelő típus) és vidám rikkantásokkal követelte a betevő kekszmorzsáját. Próbáltam mazsolát adni neki, de arra csak finnyogott és rugdosta.

Beyond Q bookshop

A bevásárlást intézve minden alkalommal megfogadtam, hogy legközelebb betérek a kézzel írt táblával hirdetett, alagsori könyvesboltba a közért mellett, ennek ellenére valahogy hónapokig nem került erre sor. Egészen picike, csöndes, félhomályos boltocskának képzeltem, egyetlen barátságos eladóval.

Rettentően meglepődtem, amikor egy szombaton gitárzenét hallottam ki az üzletből - annyira, hogy hónom alatt a kenyérrel és tejjel határozottan lemasíroztam a lépcsőkön, be a könyvek közé. Nagyobbat nem is tévedhettem volna a boltot illetően: igazi labirintus fogadott, zegzugos, papírszagú antikvárium két embernyi magasságú polcokkal. Az egyik sarokban kialakított üvegfalú szobában tartották a könyritkaságokat, kicsit távolabb lemezek és filmek sorakoztak, és ahogy bóklásztam a polcok köztt, rábukkantam egy kisebb emelvényre, rajta zongorával, előtte pár székkel: hétvégente itt zenéltek a meghívottak. A székek melletti pultban sütik és szendvicsek várták a vendégeket, mosolygós hölgy bólogatott a zenére, a válla körül kávé és gyömbértea illata szállongott.

A polcok között találtam egy megroggyant, kopott huzatú, kényelmes fülesfotelt: belehuppantam, letettem mellé a szatyromat, és felcsaptam egy könyvet az eukaliptuszok fajtáiról. Amikor meghallottam a papagáj hangját, először azt hittem, én ábrándoztam el túlságosan az ausztrál erdőkről, de mint kiderült, a bolthoz tartozik egy kisebbforma, élénkpiros kakadu, aki nagyon élvezi a hétvégi műsorokat.

Növényekről

Életemben most először fogott el az érzés, hogy tényleg egy másik földrészen vagyok, és ez jórészt a növényeknek köszönhető. Van itt egy utca a szomszédban - ha elsétálok a legközelebbi tisztítóba (45 perc), ezen kell végiggyalogolnom -, ami jól illusztrálja a különbséget. Az utca egyik felén érintetlen ausztrál növényzet van: poros, sovány, vörös talajban wattle-tree, eukaliptuszok, némi lapukaktusz (ennek nem tudom a rendes nevét), aljnövényzet gyanánt néhány sárgára száradt fűcsomó. A másik felén kicsi, kertes házak sorakoznak, körülöttük európai értelemben vett kertekkel: virágzik a rózsa, láttam orgonabozótot; vörös díszszilvák bólogatnak, a lombok zöldek, ezerféle formájú levelekkel. 

A őshonos növények szürke lombja nagyon szokatlan; a korai angol festőknek is az volt, mert az ideérkezésük után ösztönösen a frisszöld festékekhez nyúltak, amikor az ausztrál tájat örökítették meg - nem is hasonlít rajtuk a vidék az ittenihez. A környékünkön leginkább elterjedt eukaliptusznak több méter hosszú csíkokban hámlik a kérge, alatta olyan ezüstfehér a törzse, mint Tolkien mallornfáinak. A levele hosszúkás, és az európai rokonoktól eltérően, akik a tenyerüket mutatják a nap felé, ő a levelek éleit fordítja oda. Még az otthonról ismert növények is kicsit másmilyenek: a nyárfa leveleinek is az ezüst háta villog a nap felé.

Közlekedésről

Általános iskolában az volt a legemlékezetesebb rajzórai feladatom, amikor rózsaablakot kellett szerkeszteni körzővel-vonalzóval. Fél éven keresztül gyűjtöttük a színes genothermeket: sárgát, rózsaszínt, kéket - azóta is titkos vonzalmat érzek a tarka műanyagfóliák iránt -, aztán egy vastag fehér lapra nekiálltunk íveket, köröket, egymásba karoló mintákat rajzolni. A végén körömollóval kivágtuk a lyukakat, megfelelő méretűre szabtuk a genotherm-darabkákat, beragasztottuk őket és ta-damm: elkészült a rózsaablak.

Na, szerintem valahogy így tervezhették Canberra úthálózatát is. Van néhány hosszabb, egyenes autóút (járda nélkül, ami eléggé megnehezíti a gyalogos közlekedést), és ezek között csupa ívesen hajló, kisebb, egymásba fonódó utca. Nincs jó és rossz környék, nincs városközpont; sőt, a várost töredéke lakja annak az embermennyiségnek, amennyire tervezték. (Épp ezért a széles utakra eredetileg megálmodott villamoshálózat megépítése egyelőre érdeklődés hiányában elmaradt.) Sok helyütt nincs is felparcellázva, vagy ha igen, az építkezéseket még nem kezdték meg: a mi épületünk mellett egy óriási üres telek van, ahol kenguruk szoktak legelészni. Nem egy sétálgatós város: én tegnap próbaképp elkutyagoltam a sarki tisztítóig - negyven perc az út csak oda, ha jól kilépek. Közben nem szabad meglepődni, ha az utca egyszer csak visszakanyarodik arrafelé, amerről jöttem - ahogy a kedves volt főnökömnek írtam, egészen Alice Tükörországban-jellegű érzés :) biciklizni viszont annál jobb: nem túl nagy a forgalom, és mindenhova széles biciklisávokat rajzoltak. Egy dologra kell nagyon ügyelni: itt valami rettentő pimasz madarak élnek (az állatvilágról majd legközelebb írok részletesen), amik direkt a biciklisekre specializálódnak, és egészen hitchcocki módon támadják meg őket útközben. Emiatt a biciklisek a sisakra kis tüskéket szerelnek, és tiszta ufószerűen néznek ki :)

Még egy tipikusan canberrai dologról mesélek: ez pedig a megmagyarázhatatlan vonzalom a körforgalom iránt. (Tuti, hogy a tervezőnek anno elveszett a vonalzója.) Ha két utca keresztezi egymást, tuti körforgalmat szerkesztenek közéjük, akkor is, ha az egész icipici és semmi értelme. Én úgy fogom fel, mint gyakorlási lehetőséget: az angolszász vezetés során úgyis mindig ez okozza a legnagyobb nehézséget az európaiaknak.

Tíz nap

Ennyi kell, hogy az ember magához térjen. Most már nagyjából rendben vagyok: elkezdtem berendezni az új irodámat, listákat írok a tennivalókról; próbálom felvenni a fonalat (van már például ausztrál jogsim, juhé!). Ennek a fonalfelvételnek része volt az is, hogy a hétvégét megtoldottuk pár nappal és ellátogattunk Melbourne-be.

Meg kell mondanom, Ausztráliának elég jó a PR-ja. Nekem speciel mindig verőfény, csokira barnult emberek, örök nyár, szörfözés, satöbbi jutott róla eszembe. Ehhez képest mind Canberra, mind Melbourne vacogtatóan hideg: kb. tizenöt fok van, amit az állandó hideg szél miatt tíznek érezni. Nagyjából este fél hét tájt egy csapásra úgy lehűl a levegő, mintha kinyitották volna a fagyasztószekrény ajtaját. Gőzöm sincs, hogyan bírják a kakaduk. 

A pálmákon, cikászokon és egyéb egzotikumokon nem csodálkozom, azok Írországban is megélnek, mivel ott sem fagy telente...

Melbourne-t mindig úgy képzeltem, hogy az Ausztrália Bostonja, és nem csalódtam: meglehetősen európai hangulatú város, köszönhetően a brit hangulatú építészetnek és a villamosoknak. Szerintem egy város lelkének átérzésében sokat segít, ha ellátogatunk a temetőjébe és a piacára; nekünk most az előbbi kimaradt, a piactól viszont el voltunk ragadtatva. Vettünk eperlekváros fánkot (ez állítólag ott kötelező), és azt majszolva bóklásztuk végig a sorokat: volt külön halas csarnok, húsos, tejtermékes, zöldséges, kézműves, kutyafülés. Nekem az ázsiai árusok tetszettek legjobban, végigszaglásztam a fűszereiket és megerősödött bennem az elhatározás, hogy az itt töltött idő alatt legalább egy kicsit megtanulok ázsiaiul főzni. Hétvégén beszerzem hozzá a megfelelő wokot, aztán kalandra fel.

Hosszú út

Három napja megjöttem, de csak most tértem magamhoz annyira, hogy írjak egy kicsit. Persze korábban gyűjtögettem a tippeket, hogyan lehet gyorsan megküzdeni az átállással. A gyors megoldások hívei általában vagy arra szavaznak, hogy a gépen kérnek valami erőset és végigalusszák az utat, vagy gyógyszerekkel érik el ugyanezt: ki nyugtatóval, ki daedalont szed. Én jobban szeretem a lassabb módszereket, mert ha totálisan kiütném magam, az átszálláskor napokig keresgélném a szingapúri reptéren a megfelelő kaput.

Ezzel csak az a baj, hogy előre kell tervezni. A melatonint már napokkal az utazás előtt el kell kezdeni szedni, ha ezt választjuk. A legtermészetesebb módszer persze az, ha egy héttel az utazás előtt kezdve mindennap egy órával eltoljuk a napirendünket, és megpróbáljuk a célállomás időbeosztásához igazítani a magunkét. Nálam ez mondjuk elég vicces lett volna, tíz órát az ember nem nagyon tologat csak úgy (csodálatos főnökeim voltak, de nagyot néztek volna, ha megjelenek este tizenegykor frissen, munkakezdésre készen). 

Úgyhogy igyekeztem zen hozzáállással elfogadni, hogy 1. általában kelet felé utazom rosszabbul, 2. az átállást semmivel nem tudom könnyebbé tenni, ezért 3. minimum egy hétig zombi leszek. Így is van, úgyhogy most hajnalonta kivet az ágy, de ez nem baj: rögtön az első reggelemen így alaposan megfigyelhettem a szomszéd ligetben legelésző kengurukat. Az eukaliptuszokon sárgabóbitás kakaduk tollászkodnak, és rém egzotikus minden.