Archív - The shadow of the wind

Az Elfeledett Könyvek Temetője... nem nagyszerű gondolat? A tízéves Daniel helyében, akit apja elvitt a háború sújtotta Barcelonának erre a félreeső, zegzugos, mesebeli helyére, biztosan oda is költözöm. Ehelyett ő kiválasztott egy regényt, egyetlenegyet - aminek rejtélyei aztán egész életét meghatározták...
Kedveltem a karaktereket. Danielt, az apját, a szerencsétlen Fermínt, aki aztán Daniel második apja lesz, és persze a könyv szerzőjét, Julián Caraxot... emlékezetes és különleges karakterek, és a könyv valószerűtlen hangulata miatt azt is könnyen meg tudtam bocsátani, hogy nem túl reálisak. Szerencsére a melodramatikus hangulatot, és Carax tragikus történetét a fiatal Daniel életének hétköznapi eseményei jól ellenpontozzák.
Nagyszerű és részletesen kidolgozott a szerelmi szál, felemelő a karakterek közötti önfeláldozó barátság, a mellékszálak szintén egy-egy gömbölyű történetet alkotnak tele szenvedéllyel, megszállottsággal és bosszúvággyal - és talán éppen emiatt éreztem néhol soknak, mint egy nem túl édes, sötét, tömény, nehéz csokoládétortát... lassan is haladtam vele, mert egyszerre nem tudtam sokat olvasni, viszont így nehezemre esett fel-felvenni a szálat. Sokszor azt sem tudtam, éppen melyik mellékszereplő részletes háttértörténeténél tartok. Zafón rengeteg információt zúdít az olvasóra a szereplőiről, és a könyv középpontjában álló kísértetjárta, ódon házról. Talán jobban jártunk volna, ha mindezekből egy kicsit kevesebbet kapunk; bár szeretem a lassú, hosszú regényeket, de a lassúságnak célja kell, hogy legyen; fokoznia kellene a feszültséget, és nem untatnia...

A legnagyobb csalódás számomra a könyv vége volt. Nem a történet miatt, hanem ahogy Zafón agyoncsapta ezt a remek, gótikus, drámai sztorit... miután Daniel kínzó lassúsággal, egyenként összeszedte a kirakójáték darabkáit, a megoldást egyszercsak az ölébe pottyantják egy rettenetesen hosszú levélben. Nekem jobban tetszett volna, ha ő maga rakja össze... Nuria episztolája már csak azért sem tetszett, mert a könyvben több szereplőtől is olvashatunk leveleket, és nem tudom, hogy a fordítás hibája-e, de meglepett, mennyire azonos a szóhasználatuk és a stílusuk. Nuriáé sem kivétel, sajnos:  Zafón virágos nyelvezetét használja ő is.
A levél után rögvest következik is a tetőpont, amit nagy hirtelen lezavarnak, majd az utolsó néhány oldalon megtudjuk, hogy "...és aztán mindenki boldogan élt, míg meg nem halt". Így lesz a gazdag, mély történetből a végére egy egyszerű, romantikus regény. Nem mintha ez baj lenne -  annak csodálatos -, csak éppen nem szabad többet várni tőle. A karakterek tisztán gonoszak, vagy pedig angyalian jók; a történet néhol a szürrealizmusba hajlik - valószínűleg ez utóbbit nyugodtan írhatjuk annak számlájára, hogy a tizenéves, naiv Danielen keresztül követjük az eseményeket, aki túl sok időt tölt apja könyvesboltjában a romantikus regények között. Felnőtt fejjel nekem kicsit nehezebb volt elfogadni Fumero ördögi megszállottságát. A könyvben minden kicsit eltúlzott: a mindent felemésztő gyűlölet, a hatalmas csalódások, a halálos ágyakon elsuttogott titkok, párbajok a hajnali ködben, és a szereplők, akik között egy lényegtelen mellékfigura sincs: legyenek bajba jutott hölgyek, avagy árnyak közt bujkáló titokzatos alakok - ennek a fekete-fehér látásmódnak köszönhetően érezni a történetet univerzálisnak.

 

(link)

Archív - Of love and other demons

"Sometimes we attribute certain things we do not understand to the demon, not thinking they may be things of God that we do not understand."

Amilyen karcsú ez a könyv, olyan erőteljes: intenzív, mint a legjobb novellák: hiányzik belőle a Kolera szelíd derűje, és a Száz év magány hömpölygő, lassú  meseszövése. A márquezi varázsvilág már az első oldalon magával ragadja az embert; vágy és szerelem, hűség és veszteség, betegség és őrület, szellem és hús fonódnak egybe. A főhős valószínűleg a legszebb nevű szereplő, akiről valaha olvastam: Sierva María de Todos los Ángeles, azaz Minden Angyalok Szolgája Mária; lánghajú és -lelkű, tizenkét éves lány. Beteges, rezignált apja retteg az élettől, szenvedélybeteg anyja a lidércei közt él, és mindketten gyűlölik a kislányt, akiben egymást látják. Sierva María a rabszolgák között nő fel viszonylagos boldogságban: tizenkét éves, amikor az utcán megharapja egy veszett, kóbor kutya. Szülei attól tartanak, hogy a kislány megfertőződött, és ez szégyent hoz majd a családra. Sierva María rabszolgák közt töltött, afrikai rítusokkal átszövött, elhanyagolt életére lassan felfigyelnek: hamar fellobban a gyanú, hogy mindez a megszállottság jele... és az egyház elhatározza, hogy kiűzi belőle a démont. Az ördögűző egy fiatal, ragyogó elméjű pap, Delaura atya, akit lenyűgöz Sierva María szépsége, és beleszeret. Így lesz a lány minden szempontból kitaszított, sehova-sem-tartozó: sem a fehérekhez, sem a feketékhez; sem Istenhez, sem a démonokhoz; egyszerre fogoly, és a szerelmen keresztül Delaura úrnője. És ismét tiltakozom: szerintem ez a regény erről a kitaszítottságról, és nem a szerelemről szól elsősorban - ami talán nem is valódi szerelem, bár Márquez annyiféle értelmet tud adni ennek a szónak... Delaura fiatal férfi, és ha normális módon kiélhetné a vágyait, nem lenne eszét vesztett megszállottja egy tizenkét éves kislánynak.

Természetesen Abrenuncioval, a rezonőrrel tudtam leginkább azonosulni, aki kimondja: az egyetlen veszélyt a lányra a lelkét mementeni hivatott ördögűzés jelenti - ő ebben a babonás, irracionális, keresztény misztikumot és afrikai hitvilágot  egybeolvasztó világban a józan ész egyetlen, pusztába kiáltott hangja.

(link)

Anna Gavalda: Hunting and gathering

Camille, az éhező művész-takarítónő egy párizsi tetőtéri zugban tengeti az életét. Egy súlyos betegséget követően Philiberthez költözik, aki egy nemesi család utolsó sarjaként egy hatalmas, elegáns lakásban él albérlőjével, a szabadszájú és nyers Franckkel együtt. Később csatlakozik hozzájuk Franck leépülőfélben lévő nagymamája is, és mindannyian ráébrednek, hogy mindannyian tudnak egymás számára valamit nyújtani, ami az életükből hiányzik, legyen az az ételek élvezete, szeretet, gondoskodás vagy barátság. Ahogy lassan-lassan megismerik egymást, a ménage à quatre váratlanul igazi családdá alakul át.

A regény története tulajdonképpen ennyiben össze is foglalható; nem történik sok minden, és ami történik, az sem eget rengető meglepetés, hiába vártam a Szörnyűséges Eseményre, vagy a Nagy Titokra. Ahogy Gaimannél, itt is az járt a fejemben, hogy egy regény ennél komplexebb kell, hogy legyen – ez a könyv igazából egy hosszúra nyúlt novella. Majdnem a háromnegyedéig jutottam, mire bármit is megtudtam a szereplők hátteréről: Camille tragikus sorsú családjáról, Paulette gyermekéről, Franck ifjúságáról, és utána puff!, hirtelen elfogyott a lendület, holott az egyéni drámákkal való megbékélést még bőven lehetett volna taglalni.

A legérdekesebb karakter, Philibert váratlanul elutazik (majd érdemi módon többé nem is lesz jelen a többi szereplő életében), mi pedig ott maradunk egy sablonszerűen kibontakozó szerelmi szál kellős közepén. Az elején oly sérülékeny Camille ekkor veszítette el minden rokonszenvemet; ez az én egyéni problémám, de képtelen vagyok elviselni az „én-olyan-érzékeny-vagyok-ezért-mindenki-másba-belerugdosok” embereket… és a „vonzódom-hozzád-de-nem-merek-veled-lenni” romantikus füzeteket idéző történeteket.

A töredezett belső monológokat és a nézőpontok közötti ugrásokat néhol nehezen olvashatónak találtam, de nem ez volt a legnagyobb bajom. Gavalda novellafüzérének adok még egy esélyt, mert Camille rajzainak részletes leírása nagyon tetszett, és Párizst is csodálatosan elevenné tette – hátha a karakterei egy novellában jobban tetszenek majd; a regény sajnos lötyögött rajtuk, mint egy túlméretezett télikabát.

(link)

Archív - To kill a mockingbird

- Ez a legeslegeslegjobb könyv. Egyszerűen tökéletes - közöltem, és kiemeltem belőle az orrom egy pillanatra.
- Miért? - kérdezte B.
Háromszor nyitottam ki a számat, hogy értelmes választ adjak neki - aztán csak  legyintettem, és visszatemetkeztem a lapok közé.

„If you shouldn't be defendin' him, then why are you doin' it?”
„For a number of reasons,” said Atticus. „The main one is, if I didn't I couldn't hold up my head in town, I couldn't represent this county in the legislature, I couldn't even tell you or Jem not to do something again.” […]
„Atticus, are we going to win it?”
„No, honey.”
„Then why-” „Simply because we were licked a hundred years before we started is no reason for us not to try to win,” Atticus said.

Miért? Miért olyan nehéz a jó könyvekről posztot írni? Mert unalmas felsorolás lesz belőle. Leírhatom én, hogy a hatvanas években játszódik Alabamában (a legmélyebb Délen - a fülemben minden szereplő Forrest Gump alabamai akcentusával szólalt meg), hogy a központi téma a feketék polgárjogi harca, a poros kisvárosiak szűklátókörűsége, egy egyedülálló apa, aki erkölcsi tartást akar adni a gyerekeinek - mindez a kilencéves Scout szemén keresztül. Déli regényt már olvastunk, gyerek-narrátorral Mississippit lehet rekeszteni. Akkor írjak a finom, ironikus humorról, amit Lee a naiv Scout szavaiba csomagol? Arról, ahogyan mindent megkérdőjeleztet az olvasóval, pusztán azért, mert Scout a miért-korszakot éli?

"Somewhere, I had received the impression that Fine Folks were people who did the best they could with the sense they had, but Aunt Alexandra was of the opinion, obliquely expressed, that the longer a family had been squatting on one patch of land the finer it was."

Megemlíthetem, hogy milyen életszagúak a karakterek - de ettől még nem fogjátok érezni, mennyire szerettem a gyerekeket (állati nehéz ám meggyőző, gyerekszerű  gyerekeket megrajzolni!), a bölcs Atticust (akit mindenki szeretne a saját apjának tudni), Miss Maudiet és a többieket. (Apropó, Atticus Finchet Gregory Peck alakításában a Film Institute a legnagyobb mozihősnek kiáltotta ki.) Esetleg felsorolhatom, hogy ez a kicsi könyv mennyi témát érint a korabeli oktatás problémáitól kezdve a white trash-eken át a hanyatló, belterjes, büszke déli fehér családokig.

"Atticus told me one time that most of this Old Family stuff's foolishness because everybody's family's just as old as everybody else's."

Vagy megemlíthetem az egyszerű, dísztelen nyelvezetet, ami egyetlen pillanatra sem szűnik meg egy kilencéves gyerek szintjén mozogni, és mégis hihetetlen erővel adja vissza az igazságtalanul megvádolt fekete Tom Robinson vérlázító perének minden részletét.

„Atticus-” said Jem bleakly.
He turned in the doorway. „What, son?”
„How could they do it, how could they?”
„I don't know, but they did it. They've done it before and they did it tonight and they'll do it again and when they do it – seems that only children weep. Good night.”

Gyönyörű, megható, elgondolkodtató, és mindennek ellenére felemelő regény. Míg olvastam, végig arra gondoltam, mekkora majom vagyok, hogy nem vettem kézbe korábban. Valószínűleg sok mindent nem értettem volna belőle - de legalább kétévente újraolvashattam volna, hogy újabb és újabb részleteket fedezzek fel. Nagyjából nyolc olvasásról maradtam le így.
Ideje lesz pótolni.

"…before I can live with other folks I've got to live with myself. The one thing that doesn't abide by majority rule is a person's conscience."

(link)

Kihívásról

A múlt évi olvamánylistám meglehetősen szánalmas ugyan, de sosem ámítottam magam azzal, hogy 2015-ben akár egyetlen olyan könyvet is el tudok majd olvasni, amit én választok. Ehhez képest majdnem húszat mégis sikerült, hát nem nagyszerű? Ez az év viszont egészen biztosan nem ússza meg: ha egy év késéssel is, de csatlakozom a Goodreads tavalyi kihívásához. Az alábbi kategóriák mindegyikéből el fogok olvasni egy könyvet, méghozzá ezeket:

Egy könyvet, ami több, mint ötszáz oldal: vagy John Galsworthytől a Forsyte Saga, vagy Spiró Györgytől az Ikszek; még nem döntöttem el

Egy klasszikus romantikus könyvet: Dodie Smith: I Capture the Castle

Egy könyvet, amiből film is készült: J.G. Ballard: Empire of the Sun

Egy könyvet, ami ebben az évben jelenik meg: ezt egyelőre üresen hagyom, hátha George R. R. Martin összekapja magát...

Egy könyvet, aminek a címében számjegyek szerepelnek: Jerome K. Jerome: Three Men in a Boat

Egy könyvet, aminek a szerzője még nincs 30 éves: az enyém egy olyan, aminek a szerzője a könyv megjelenésének idején még nem volt harminc - Sylvia Plath: The Bell Jar

Egy könyvet, aminek a szereplői nem emberek: Richard Adams: Watership Down (hátha ezúttal megküzdöm a nyulakkal...)

Egy vicces könyvet: Kurt Vonnegut: The Hitchhiker's Guide to the Galaxy

Egy könyvet, amit nő írt: Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

Egy misztikus könyvet vagy krimit: Henry James: A csavar fordul egyet

Egy könyvet, aminek a címe egy szóból áll: ezt sem döntöttem még el, az esélyesek Colette Gigije és Arthur Haleytől a Gyökerek

Egy novelláskötetet: Joseph Conrad: Heart of Darkness

Egy könyvet, ami egy másik országban játszódik: Lori Lansens: Rush Home Road

Egy szépirodalmi művet: Salman Rushdie: Satanic Verses

Egy népszerű szerző első könyvét: Elie Wiesel: Night

Egy könyvet, amit a kedvenc íróm írt, de eddig még nem olvastam: Szabó Magdától vagy Az alvók futása, vagy Az őz

Egy könyvet, amit egy barátom ajánlott: Sue Monk Kidd: The Invention of Wings (Katen, a könyvikrem ajánlására)

Egy Pulitzer-díjas művet: Elizabeth Strout: Olive Kitteridge

Egy igaz történeten alapuló könyvet: Diary of Anne Frank

Egy könyvet az "ezeket egyszer el kell olvasnom" listám aljáról: Markus Zusak: The Book Thief

Egy könyvet, amit édesanyám szeret: Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán

Egy könyvet, ami ijesztő: Mary Shelley: Frankenstein

Egy több, mint százéves művet: E. M. Forster: Szoba kilátással - ebben egyszer angolul beletört a bicskám, de pontosan éreztem, hogy ez az én hibám, és nem a könyvé. Most megpróbálom magyarul - és kíváncsi vagyok, a többi angol nyelvű regény közt lesz-e másik, amivel ugyanígy járok...

Egy könyvet, amit csupán a borítója alapján választottam ki: Anna Gavalda: Hunting and Gathering - meg is mutatom alul a borítóját, hogy lássátok, mi volt rám ekkora hatással

Egy könyvet, amit még az iskolában kellett volna elolvasnom: Gustave Flaubert: Madame Bovary

Egy memoárt: Mark Twain: Önéletrajz

Egy könyvet, aminek egy nap alatt a végére lehet érni: Francoise Sagan: Bonjour Tristesse

Egy könyvet, aminek a címében ellentétes jelentésű szavak szerepelnek: Katherine Boo: Behind the Beautiful Forevers: Life, Death and Hope in a Mumbai Undercity

Egy könyvet, ami egy olyan helyen játszódik, ahova mindig el akartam jutni: Eleanor Catton: The Luminaries

Egy könyvet, ami abban az évben jelent meg, amikor születtem: John Irving: Hotel New Hampshire

Egy könyvet, amiről rossz véleményeket hallottam: William Faulkner: The Sound and the Fury

Egy trilógiát: Wass Albert: A funtineli boszorkány

Gyerekkorom egy könyvét: Szabó Magda: Álarcosbál

Egy könyvet, amiben szerelmi háromszög van: Margaret Atwood: The Blind Assassin

Egy könyvet, ami a jövőben játszódik: Aldous Huxley: Brave New World

Egy könyvet, ami egy gimnáziumban játszódik: Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem

Egy könyvet, aminek a címében szerepel egy szín: Anthony Burgess: A Clockwork Orange

Egy könyvet, ami megríkatott: Audrey Niffenegger: The Time Traveler's Wife - mivel még nem olvastam, ezért nem ríkatott meg, de nem kizárt, hogy meg fog

Egy varázslatos könyvet: Sarah Addison Allen: The Peach Keeper

Egy képregényt: Marjane Satrapi: Persepolis

Egy könyvet, aminek az írójától még nem olvastam semmit: Sandra Dallas: The Diary of Mattie Spenser

Egy könyvet, ami az enyém, de még nem olvastam el: Yann Martel: Life of Pi

Egy könyvet, ami a szülővárosomban játszódik: Janikovszky Éva: Aranyeső

Egy könyvet, ami eredetileg nem az anyanyelvemen íródott: Marguerite Duras: A szerető

Egy könyvet, ami karácsonykor játszódik: Louise Penny: A Fatal Grace

Egy könyvet, aminek írójának monogramja megegyezik az enyémmel: valami Mario Vargas Llosától

Egy drámát: Tennessee Williams: A Streetcar Named Desire

Egy betiltott könyvet: Khaled Hosseini: The Kite Runner

Egy könyvet, amiből televíziós műsor készült: Agatha Christie: Murder at the Vicarage

Egy könyvet, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig: Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

(nyilván színes kréták, mi más?)

A Town Like Alice

Nevil Shute könyvét még az ausztráliai kalandunk előtt ajánlották nekem, de csak most került rá sor, és ez nem is baj: olvasás közben végig mosolyogva bólogattam, amikor az elhagyatott, poros városokat emlegették - sosem hittem volna, hogy nosztaligát érzek majd a vörös félsivatag iránt, de most jólesett visszaidézni.

A regény egy fiatal skót hölgy, Jean életét meséli el először a második világháború alatt Indonézia egyik apró szigetén, majd ezt követően Ausztráliában. Engem az első rész jobban magába szippantott; a japán hadifogságba esett nők hányattatásai, az indonéz őslakosok egyszerű világa nagyon megfogtak, még akkor is, ha Shute érzésem szerint nem egészen hű a valósághoz. Nyilván nem kemény háborús regényt szeretett volna írni, úgyhogy a japánok által elkövetett atrocitásokat nem ismerjük meg teljes valójában, de aki legalább említés szintjén hallott már Nanking ostromáról, azt tisztában van vele, hogy messze nem voltak ennyire csipkés lelkűek, ahogy Shute rajzolja meg őket (akit nálam is jobban érdekel a háborús rész, vegye kézbe Leon Uris Meghalsz tengerész! c. könyvét, és még véletlenül se az újrafordított, Csatakiáltás c. változatot).

A könyv második felében Jean váratlan örökséghez jut, és kalandos úton Ausztráliában köt ki, hogy megkísérelje felvirágoztatni egy ottani kisváros életét. A lány életét a Jean-nel folyamatos levelezésben álló idős angol vagyonkezelő meséli el, ami szerintem nem volt szerencsés választás: úgy éreztem, Jean belső életéről így jóval kevesebbet tudok meg, mint a narrátoréról, és ezért úgy tűnt, mintha a lány a hosszú, nehéz évek alatt semmit nem változott és semmit nem fejlődött volna: ugyanaz a józan, gyakorlatias, egyszerű nő maradt, mint a háború előtt, és a szerelmi szál esetében különösen hiányzott, hogy megtudjam, Jeant mi vonzza az ausztrál marhapásztorhoz...

Egyes részeknél azon csodálkoztam, hogy vajon a vagyonkezelő hogyan rendelkezhet részletes információkkal Jean életének intimebb részeiről - egyszóval jobban örültem volna, ha nem szegény Noelt választja az író szócsövéül. A regény összességében kalandos, érdekes és kellemes; szerintem egy nyaraláshoz ideális olvasmány.

(link)

Archív - Home cooking

"I was never on a diet I couldn't be talked out of." 

Ahogy vannak kedvenc rágcsálnivalóink, úgy vannak kedvenc nass-könyveink is, amikhez akkor fordulunk, amikor épp nem vágyunk komoly olvasmányra, csak úgy "harapnánk valamit". Ki a romantikus regényekhez nyúl ilyenkor, ki a mediterrán-vidékre-költözős-házfelújítós irodalomhoz - nekem speciel a főzőskönyvek a kedvenceim. Azazhogy pontosabb, ha evőskönyveknek nevezem őket. Semmiképp ne legyenek tele magvasnak szánt gondolatokkal: az Eat, Pray, Love emiatt szóba sem jöhet. Én habkönnyű, mulatságos comfort irodalomra vágyom. Ilyenek például Nigella szakácskönyvei. Molly Wizenberg, az Orangette blog szerzőjének könyve, ami külön bejegyzést kap majd. És Laurie Colwiné. 

"Unlike some people, who love to go out, I love to stay home. This may be caused by laziness, anxiety, or xenophobia, and in the days when my friends were traveling in Nepal and Bolivia, I was ashamed to admit that what I liked best was hanging around the house.
I am probably not much fun as a traveler, either. My idea of a good time abroad is to visit someone's house and hang out, poking into their cupboard if they will let me."

Laurie Colwin a Gourmet magazinban jelentette meg eredetileg az esszéket, amik később könyvbe gyűjtve láttak napvilágot. Szörnyen szerettem volna a barátnője lenni (fiatalon, negyven-egynéhány éves korában halt meg). Okos, művelt, öniróniával bőven megáldott, fanyar humorú new yorki nő - tökéletesen megfelel a Nagy Almabeliekről kialakult sztereotípiáknak; a jó értelemben. Szeretem, ahogy gondolkodik; azon kapom magam, hogy hangosan fel-felnevetek egy-egy mondatát olvasva. (Pedig én soha nem nevetgélek hangosan, még a legjobb kabaréjeleneteken sem. B az egyik első randinkon elhívott egy humorista műsorára - a végére már nagyon kellemetlenül érezte magát, amikor el sem mosolyodtam a vicceken. Az előadás után aztán közöltem vele, hogy remek volt.) Ugyan minden fejezet egy-egy receptet mesél körbe, elsősorban nem ezek a főszereplők: az írások 1990 körül születtek eredetileg, ezért valószínűleg a mai, színes-szagos szakácskönyvekkel elkényeztetett háziasszonyok már nemigen találnák érdekesnek a közönséges töltött csirke vagy az angol karácsonyi gyümölcstorta receptjét.

"There is something triumphant about a really disgusting meal. It lingers in the memory with a lurid glow, just as something exalted is remembered with a kind of mellow brilliance...I am thinking about meals that are positively loathsome from soup to nuts, although one is not usually fortunate enough to get either soup or nuts."

A kedvenc fejezetem a borzalmasan sikerült fogásokról szól, de nagyon élveztem a gyufásskatulyányi manhattani lakásában rendezett vendégségekről is olvasni. Colwin annyira remekült írt, hogy csaknem kedvet kaptam ahhoz, hogy egy new yorki minilakásban éljek, ronda hátsó udvarokra néző tolóablakkal, amiket a forgalom zaja miatt sosem nyithatok ki. És ha nekem, aki hidegrázást kapok New Yorktól, ilyesmire szottyan kedvem - akkor az az író nagyon tud valamit.

(link)

A térkép szélén

Millie ajánlotta még a nyár kellős közepén ezt a novellafüzért, és sokkal jobban tettem volna, ha akkor nyomban neki is fogok. Sajnos decemberig vártam vele: a vizsgaidőszak közepén szoktam novellákat olvasni, mert a tanulással töltött nap végén nagyszerűen kilúgozza az agyamat egy-egy történet.

Hát, kilúgozni kilúgozta: tényleg magába szippantott az ábrázolt reménytelen, kíméletlen világ. Vérzett a szívem, ahogy a  kiszolgáltatott, végletekig megalázott szereplők megadással viselt mindennapjairól olvastam - szerintem nem is kell ahhoz vidékre menni, hogy találkozzunk velük, elég a kilencedik vagy a tizedik kerület valamelyik bugyráig ellátogatni. Az Isten-háta-mögöttiség, a kisember lehetőségeinek beszűkülése, az elmagányosodás itt is ugyanolyan hangsúlyosan jelen van. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a szakdolgozatomhoz kutatnék: a könyv egy szociológiai tanulmányra emlékeztet azzal, ahogy a legapróbb részleteket is megrajzolja. A legmegrendítőbb azonban a stílusa: Tar Sándor egyszerűen csak leír, egyszerűen, megrendítően. nem kommentál, nem magyaráz, nem foglal állást ezekről a társadalom peremére szorult, lelki nyomorban élő emberekről, akiknek a gondolati leépülését a belső beszédükön keresztül látjuk. Az ő monológjuk az, ami még közelebb hozza őket, és a kötet ábrázolásmódját még egyszerűbbé és puritánabbá teszi. Az éhínség, a lelketlen munkaadók, a hajléktalanság, a kínzás, a nemi erőszak a végén összegyűltek bennem, és jó pár nap kellett, hogy kipihenjem ezt a brutálisan mellbevágó könyvet. Senkinek nem ajánlom így december tájékán, pláne nem vizsgák közepette, de ettől függetlenül örülök, hogy elolvastam - biztosan kézbe veszek még Tartól mást is.

Archív - A salemi boszorkányok

Évekkel ezelőtt volt dráma utoljára a kezemben – és ez nem az iskolai irodalomórák számlájára írható. Valahogy így alakult. Tegye fel a kezét, ki olvasott színdarabot mostanában...?

A Crucible szerintem könnyebben olvasható, mint a legtöbb dráma; közben sokat gondolkodtam rajta, Miller vajon miért ezt a formát választotta. Különösen az elején olyan hosszú – és érdekes! - okfejtéseket olvashatunk a hatalom és a vallás összefonódásáról, az amerikai társadalomról, hogy csodálkoztam, miért nem regényként írta meg.

A Salemi boszorkányokkal kapcsolatban minden alkalommal elmondják, hogy Millert a McCarthy-korszak kommunista szimpatizánsok után kutató bizottsági meghallgatásai ihlették (láttátok a The Aviatort? Na, valahogy úgy kell ezeket elképzelni; valóságos modern kori, hisztérikus boszorkányperekként, amelyeknek aztán az vetett véget, amikor McCarthy a katonai elitnek is nekitámadt.).
A történet valós eseményeken alapszik, Salem városában az elhíresült perek során tizenkilenc embert és két kutyát akasztottak fel. A darab elolvasása után pár nappal mentünk el a Bűn és bűnhődés múzeumába, ahol a történelmi tényeket is elolvashattuk (például Giles halálát, ami valóban így történt), és megnézhettük a bírók kézzel írt jegyzeteit (külön érdekesség volt, hogy velünk tartott egy grafológus is). Azt hozzá kell tenni, hogy a Salemi boszorkányok nem követi hűen a történelmet (Proctor a per idején hatvan is elmúlt, míg Abigail tíz év körüli kislány volt). Nincs is erre szükség: annyira egyetemes a téma; a tudatlanság, a vakhit és az álszentség, hogy bármely korra, bármely államra, bármely vallásra vagy politikai berendezkedésre vonatkoztatható.

A könyv mesteri, minden szakasza máshogy nyűgözött le: az elején a háttérről szóló eszmefuttatások elgondolkodtattak, majd a szereplők hangja szórakoztatott („Your father had a habit of willing land that wasn't his”), és alig-észrevehetően sűrűsödött az árnyék. A tréfák és a kisvárosi, komolytalannak tűnő perlekedések miatt miatt sokáig nem vettem észre, ahogy lassan bezárul a kör Salem lakói körül, és egyre többen esnek a hisztéria áldozatául. Kívülről mindig olyan képtelenségnek tűnik, amikor egy Abigailhoz hasonló egyszerű ember tömegeket képes megszédíteni... egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, a tanult, bölcs bírókkal együtt.

A legrokonszenvesebb a szintén gyanúba keveredett Rebecca Nurse volt, és természetesen John Proctor, az esendő főhős, aki a múltbéli hibái ellenére akkor találja meg magában az erőt, amikor már nincs számára menekvés. Inkább meghal, minthogy újabb vádlottakat vonjon a bíróság látókörébe. Bizonyos szempontból Putnamék ellentéte, akik a saját életük nyomorúságáért vérszomjasan próbálnak külső felelőst keresni – Proctor pedig a végén felelősséget vállal Abigaillel való viszonyáért, és akár az egész város előtt hajlandó besározni magát, ha ez azt jelenti, hogy megment vele másokat.  Megrendítő, ahogy az ő dilemmáját ábrázolja a szerző -  ha  az ember épp nincs az adott helyzetben, olyan könnyen rámondja, hogyan cselekedett volna; de korántsem biztos, hogy valóban képes lett volna ugyanerre az önfeláldozásra.

 

(link)

The God of Small Things

Mint megtudtam, Arundhati Roynak, akár Harper Lee-nek, ez az egyetlen regénye: sem előtte, se utána nem írt többet. Nem is csodálkozom: megörökített benne mindent, amit Indiáról lehet. Szinte látom magam előtt, ahogy évtizedeken keresztül csak halkan figyelt, majd egyszerre elpattant benne valami, és kiömlött belőle ebben a krimi-szerelmes történet-családregényben mindaz a korlátolt, gonosz, ostoba és szerencsétlen emberi sors, amit maga körül látott ... és végül nem maradt utána, csak a csend.

Nem könnyű regény, és nem csak a hangulata miatt: az elbeszélésmódja csapongó, az idősíkokban történő ugrások miatt sokszor érthetetlen, logikátlan, és ezzel igazi tükre a bemutatott, zavaros világnak. Még egy párhuzam Lee-vel: Roy is a főszereplő gyerekek szemén keresztül magyarázza el az alapvetéseket és az összefüggéseket, és bár együttéreztem velük, ezeket a gyerekeket én jóval kevésbé találtam szerethetőnek, mint Scoutot. A lassan csordogáló kezdet alatt sokszor kívántam, hogy bárcsak más(ok) szemszögéből kísérhetném az eseményeket - "a május Ayemenemben  forró, merengő hónap", és Roy elbeszélésmódja is pontosan ilyen. Már az első fejezetben elmeséli nekünk a tragédiát, majd nyomasztóan lassan bontja ki a történetet, hogy a végére megértse az olvasó: az igazi rettenetet az jelenti, ami ezután következett. 

Ha egyetlen szóban kellene megfogalmaznom, azt mondanám, a könyv keretekről szól: minden egyes karakter kétségbeesetten kapaszkodik valamibe, ami megmutathatja a számára a helyét ebben a kaotikus környezetben - ki a férfiak felsőbbrendűségébe, ki a vallásba, ki a kasztrendszerbe, ki a kommunizmusban reménykedik, ki a gyarmatosító angolok rendjét sírja vissza. Elveszett emberek valamennyien, akik nem találják önmagukat ezek nélkül a bonyolultan összefonódó kapaszkodók nélkül, és mi megértjük az események borzalmas szükségszerűségét, hiszen nyilvánvaló, hogy a szereplők a számukra kijelölt útról képtelenek letérni: kivéve Ammut és Veluthát, akik rettenetes árat fizetnek érte.

A leggyűlöletesebb szereplő számomra Baby Kochamma, aki lelki szemeim előtt egy púpos, felcicomázott, vén boszorkaként jelent meg: ő az, akit a korlátai - a vallás, az apja és a reménytelen szerelem - a leginkább megnyomorítanak, és ezért irtózattal tekint Ammura, aki a szoknyája szélét fellibbentve olyan könnyedén lépi át ezeket a nénje számára áthághatatlan határokat. A megaláztatás és a keserűség iszonyatos, fekete hálót szövő, mindenki boldogságára féltékeny pókot formált belőle. A tragikus véletlennek köszönhető haláleset, amely aztán lavinaként indítja el a többi eseményt, az egyetlen, ami nem az ő hibája - de minden más tönkretett élet az ő kezének köszönheti a sorsát. 

A regény végére a szereplőket körbevevő számtalan tiltás olyanná válik, mint a túl sokat ismételgetett szó, amely elveszti a jelentését: belefásulunk, és hiába duzzad egyre a tragédia, hogy egyre többeket sodorjon magával, mi már képtelenek vagyunk megdöbbenni - még az ikrek utolsó jelenetén is. Én nagyon idegennek és emiatt távolinak éreztem ezt a mocsárszerűen sűrű, összetett világot, ami nem jelenti azt, hogy egyes jelenetek ne ráztak volna meg. Különösen Ammuval tudtam azonosulni, aki a legszabadabb lélek minden karakter közül, és akit a leginkább tönkretesz az, ahogy "a szeretet törvényei megmondják, kit szerethetünk, hogyan, és mennyire".

(link)

Archív - Öngyilkos szüzek

Jeffrey Eugenides regénye öt fiatal lánytestvérről szól, akik egy év leforgása alatt lesznek öngyilkosok. A végkifejlet felől nem lehet kétség: az első mondattól kezdve tudjuk, és az olvasó még egy ravasz csavarban sem reménykedhet a regény végén.
A stílus azonban annyira magával ragadó, hogy a téma nagyjából az első három oldalig zavart. A Lisbon lányok történetét egy felnőtt férfi meséli el, aki ugyanebben a hetvenes évekbeli michigani kisvárosban nőtt fel, és gyerekként testközelből követte végig az eseményeket. Tinédzserfiú módjára csapong (a regényt nem tagolták fejezetekre, egymásba folynak a sorok), olyan apró epizódokat elevenítve fel, amelyekből az egész korszakot átérezhetjük és megérthetjük: első szerelmeket, a háborúviselt apákat, a feketékkel szembeni bizalmatlanságot. A regény valójában ezekről a részletekről szól, és a hanyagul odavetett, zseniális gondolatokról.

"There had never been a funeral in our town before, at least not during our lifetimes. The majority of dying had happened during Second World War when we didn't exist and our fathers were impossibly skinny young men in black and white photographs..."

A narrátor végig "mi"-ként hivatlkozik magára, és mivel az ő személyes sorsáról nem tudunk meg semmit (még a nevét sem), egy idő után úgy éreztem, mintha a hetvenes évek kollektív tudatalattija beszélt volna hozzám. És a Lisbon lányok sincsenek jobban kidolgozva; egy-egy jellegzetes részletet ismerünk meg róluk. Therese, az okos. Lux, a szexis. Mary, a hercegnős. Ez teszi őket egészen allegóriaszerűvé. Az volt a benyomásom, hogy a hetvenes évekbeli nő feminista öntudatra ébredését nézi végig egy kisfiú, aki nem ért az egészből semmit. A Lisbon lányoké volt az első olyan generáció Amerikában, akiket már nem elégített ki anyáik sorsa. És ezért nem tudtak velük mihez kezdeni, ezért nem értették őket (a fiatal pszichológusnőn kívül, aki viszont nem tudta elmagyarázni a városban senkinek, "mi a baj" a lányokkal), ezért szakítottak az elődökkel, és ezért haltak meg számukra - átvitt értelemben. Therese, a rádióamatőr és biológus, aki a ragyogó elméjével egyetemre akar menni. Mary, az elegáns, kifinomult, aki többre vágyik, mint a kisvárosi lét szürkesége. Bonnie, a jóságos angyal, aki sokkal jobb keresztény, mint merev és bigott anyja. Lux, a szenvedélyes, a szexuális forradalom megtestesülése. És Cecilia, aki a New Age-et kelti életre.

Nagyon remélem, hogy jó a magyar fordítás, és át lehetett érezni a hangulatot, és érteni, miért irányult a feketék ellen, amikor a Plázában levették az étlapról a sültcsirkét, vagy hogy mi az a Kool-Aid. Én mindenesetre nagyon örülök, hogy angolul olvastam.

(link)

The Grass is Singing

„It is terrible to destroy a person's picture of himself in the interests of truth or some other abstraction. How can one know he will be able to create another to enable him to go on living?”

Úgy tűnik, szépen lassan átnyergelek a kedvenc déli regényeimről az Afrikában játszódókra, amelyek ugyanannak a nehéz együttlétezésnek egy másik oldalát mutatják be fehérek és feketék között. Doris Lessing könyve sűrűn, lassan, feketén csordogál előre: komplex és feszültséggel teli történetet kapunk, amelyről értem, sokan miért tartják unalmasnak - valóban nem egy cselekményvezérelt olvasmány. A The Grass is Singing (magyarul: A fű dalol) a lélekrajzokról és a kapcsolatokról szól, amelyeket elkerülhetetlenül megmérgez az őket körülvevő környezet.

 

Afrikában mindent a bőrszín határoz meg, ezért Mary, a szegény családba született fehér főszereplő ugyanazokat az előjogokat tarthatja magáénak, amiket egy gazdag fehér lány tarthatna. A nehéz gyermekkort maga mögött hagyva húszévesen kinyílik számára a világ: az élete csodálatosan könnyed és felelőtlen, mígnem a bőrszínéhez társuló társadalmi elvárások ismét közbe nem szólnak, és házasságra nem kényszerítik. Marynek soha nem lett volna szabad férjhez mennie... különösen nem egy vidéki, afrikai farmra, és különösen nem Dickhez, ehhez a szerencsétlen, élhetetlen földműveshez, akiből a rasszizmusnak a csírája is hiányzik, és emiatt pusztulásra van ítélve a társadalomban, amely ezzel nem tud mit kezdeni. Mary az első időkben eltökélten igyekszik jó feleség lenni, de ahogy a házasságuk a folyamatos anyagi nehézségek miatt lefelé tartó spirálba kerül, a végén már csak szánni képes Dicket és az álmait.

 

Lessing csak sejteti, hogy Mary miféle sérüléseket hordoz magával a gyerekkorától kezdve: az első jel a bensőséges kapcsolatokkal szembeni folyamatos hárítása. Maryt nem a barátságok vagy a szerelmek teszik boldoggá, hanem az, ha mindennek meghatározott, tiszta, steril rendje van - ezért is keseredik meg Dick omladozó, szegényes birtokán. A távolságtartását Lessing először gőgnek írja le, de amikor testi kapcsolatokra kerül sor, már iszonyként jellemzi... és néhány homályos mondat után az olvasó rádöbben a valóságra:

"She felt sentimental at weddings, but she had a profound distaste for sex; there had been little privacy in her home and there were things she did not care to remember; she had taken good care to forget them years ago."

 

A könyv másik fő témája az úr és a szolga közötti kapcsolat a gyarmati időkben: a fehérek kénytelenek voltak valamelyest megismerni, ugyanakkor folyamatos elnyomásban tartani az "ostoba, hazug" feketéket, akik felvették a hűséges, alázatos, kellemes természetű szolga maszkját. Dickkel ellentétben Mary ízig-vérig rasszista, ráadásul kegyetlen is: ez határozza meg őt, ez helyezi el a társadalomban, és ennek köszönheti a végén a bukását, amikor az úrnő-szolga viszony Mosessel váratlan, rettenetes irányt vesz. Sötét, nyomasztó és kifacsart viszonyrendszert ismerünk meg: a könyv végére reménytelenül fullasztónak éreztem a rhodes-i Zimbabwét, és hálát adtam érte, hogy még csak hasonló létezést sem kell megtapasztalnom soha - aztán rájöttem, hogy ami Afrikában a rassz, az Angliában az áthághatatlan társadalmi osztálykülönbség, és Austen regényei éppen emiatt a korlátok közé szorított élet miatt keseredtek meg számomra.

 

(link)

The Poisonwood Bible

“Everything you're sure is right can be wrong in another place. ”

Barbara Kingsolver regényét hónapokig ajánlgatta nekem az amazon a korábbi olvasmányaim alapján, és milyen igaza volt: az amerikai Délen játszódó és a fekete-fehér konfliktust bemutató könyvek valóban nagy kedvenceim, de eddig olyat még nem vettem kézbe, ami Afrikában játszódik. A Poisonwood Bible-nél nem is választhattam volna jobbat ahhoz, hogy belekóstoljak ebbe a világba is.

A regény egy amerikai Délről származó baptista hittérítő családjának sorsát mutatja be, amelyet alapjaiban változtat meg a Kongóban töltött időszak. Az apa, Nathan közvetlenül a vietnami háború előtt veszi feleségül Orleannát, aki maga a megtestesült déli úrihölgy. A háború után azonban minden megváltozik: a kedves, szelíd, vallásos Nathanból a feldolgozatlan stressz igazi égő szemű, pokoltűzzel fenyegetőző fanatikust farag. Bár a saját egyháza sem tartja őt alkalmasnak a hittérítő munkára, rettenetes, kemény makacsságával minden ellenérvre fittyet hányva útra kel Kongó felé Orleannával és a négy lányukkal. A kompromisszumképtelen, gyötrődő Nathan módszerei természetesen kezdettől kudarcra vannak ítélve a világ végi faluban: a kulturális konfliktus iskolapéldáját kísérhetjük végig első kézből. Döbbenetesen rosszul készültek fel az ottani életre, figyelmen kívül hagyva a korábbi misszionáriusok intéseit, és amikor a helyi lakosokon kívül a fehér hittérítőket is maguk ellen fordítja a könyörtelen konokságával, Nathan végleg megpecsételi a családja sorsát.  

“There is something else I must confess about Tata Boanda: he's a sinner. Right in the plain sight of God he has two wives, a young and an old one. Why, they all come to church! Father says we're to pray for all three of them, but when you get down to the particulars it's hard to know exactly what outcome to pray for. He should drop one wife, I guess, but for sure he'd drop the older one, and she already looks sad enough as it is. The younger one has all the kids, and you can't just pray for a daddy to flat-out dump his babies, can you? I always believed any sin was easily rectified if only you let Jesus Christ into your heart, but here it gets complicated."

Nathan személyisége a könyv során érintetlen és változatlan marad: a titokzatos, megmagyarázhatatlan Kongó semmilyen hatást nem gyakorol a férfire, aki csak a saját kénkőszagú világában él és keresi a feloldozást, hogy megszabaduljon végre a démonaitól, amelyek Vietnam óta kísérik. Az egyetlen célja, hogy keresztényekké formálja a bennszülötteket, akik viszont a saját kultúrájukat nem akarják levetni. Annál személyiségformálóbb változáson megy keresztül ugyanakkor Nathan családja, Orleanna és a négy (öt és tizenöt év közötti) lányuk, akik felváltva narrálják a történetet. Mindegyikük egyéni, jól felismerhető hangot és komplex személyiséget kapott, és egészen filmszerűvé teszi a történetet, ahogy egyik szereplőt követjük a másik után, a bőrükbe bújva egy-egy fejezet erejéig, akárha a pszichológusuk lennénk. Megértjük a család titkokkal terhes kapcsolatrendszerét, és az egyes epizódok különböző szempontok szerint többször elmesélve lenyűgözően összetett képet adnak. A lányok - és Orleanna, ez a naiv déli magnóliavirág - Kongóban válnak felnőtté, ahol először találkoznak az élet keményebbik felével: a nyelvi és kulturális nehézségeken túl azzal, hogy nincs villany, az ivóvízért naponta mérföldeket kell gyalogolni, majd utána hosszan forralni a paraziták miatt, tűzifát kell gyűjteniük, és a sovány afrikai talajban nem maradnak meg az elvetett zöldségek, ezért nemhogy követendő példát nem tudnak nyújtani az őslakosoknak, hanem még ők szorulnak a segítségükre, hogy elkerüljék az éhezést. Minden egyes lány hangja hiteles, részletesen kidolgozott, a felszínes Racheltől a titokzatos Adah-ig, és mindegyikük a saját Afrikáját fedezi fel az évek során. Kingsolver előre sejteti a tragédiát, ami örökre megváltoztatja és széttépi a családot: Nathan a politikai forrongások és a tomboló maláriajárvány ellenére nem hajlandó a szenvedő lányokat elvinni Kongóból, míg végül túl késő lesz. 

“God doesn’t need to punish us. He just grants us a long enough life to punish ourselves.”

A kongóiak életét és Nathan számára érthetetlen cselekedeteit Adah szemén keresztül Kingsolver tökéletesen átérezhető módon mutatja be: Afrika történetéről bevallottan nem sokat tudok, de ez a regény elérte a célját és közelebb hozta ezt az idegen világot. Nem is csoda: az írónő aprólékos kutatása húsz évig tartott, és az alapját a saját gyermekkori tapasztalatai képezik (a családja eltöltött pár évet misszionáriusként Afrikában), bár én a politikai elfogultságával néha nem tudtam mit kezdeni. Ha a regény első fele a Price családé, akkor a másik fele Afrikáé: a függetlenség kivívását követő harcokat, Patrice Lumumba hatalomra jutását és az utána következő turbulens időszakot mutatja be, miközben a lányok keresik a módját, hogyan birkózzanak meg az őket ért tragédiával. Gömbölyű, hiteles, szomorú és nehéz könyv, ami ugyanakkor nem nélkülöz egyfajta szelíden ironikus humort sem - igazi szenvedéstörténet: nagy kár, hogy magyarul nem adták ki. Aki rászánja magát, hogy angolul vegye kézbe, pótolhatatlan élményt kap cserébe.

“Listen. Slide the weight from your shoulders and move forward. You are afraid you might forget, but you never will. You will forgive and remember.”

(link)

Az óceán az út végén

Rettentően meg vagyok lepve, hogy Neil Gaimannek ez a nyúlfarknyi regénye ekkora népszerűségre tett szert. Én pontosan azt érzem rajta, mint általában a könyvein: Gaimannek a novella áll jól, ez az ő valódi műfaja. Cseppnyi, legömbölyített történetek, sehol egy felesleges szó, minden kifejezésnek pontos funkciója van; a leírásokat egy-két mondattal elintézi, a cselekményben nincs egy mellékszál: céltudatosan halad a végkifejlet irányába. És igen, a kedvenc vesszőparipám: a karakterrajzok - nos igen, ezek is bőven hagynak maguk után kívánnivalót. 

Már az első néhány oldal után az volt az érzésem, hogy ezt a regényt már olvastam: a vidéki Angliát megidéző gyönyörű hangulatképek, az elveszett, álmodozó gyerek, aki fél lábbal még a mesevilágban él, és az őt óvni hivatott felnőttek, akik közül egyik sem az, akinek látszik; sőt: némelyik kifejezetten hátborzongató - ezek a toposzok újra és újra visszaköszönnek nála. Szinte vártam, hogy megjelenjen a gombszemű Másik Anya, mint Coraline-nál... és nem, semmivel nem éreztem felnőttebb könyvnek, mint amazt.

Fel sem tudom sorolni, mennyi mindent hiányoltam: az érdekfeszítően megrajzolt mesevilág részletesebb leírását - miért működnek úgy a dolgok, ahogy...? A kisfiú világának többi szeletét: iskolatársakat, szomszédokat, bárkit. A mellékszereplők élőbbé tételét - az volt a benyomásom, mintha a gyereknek nem is lett volna anyja. Lettie családjának részletezését - kik voltak ők valójában? Vagy csak egyetlen meglepő fordulatot ebben a fene nagy linearitásban...

Csalódottan tettem le a végén a könyvet: úgy tudom, eredetileg novellának indult - őszintén szólva szerintem legjobb lett volna, ha meg is marad annak. 

(link)

 

The Pillow Book

"Elegant Things

A white coat worn over a violet waistcoat.
Duck eggs.
Shaved ice mixed with liana syrup and put in a new silver bowl.
A rosary of rock crystal.
Snow on wisteria or plum blossoms.
A pretty child eating strawberries."

Sei Shonagon Párnakönyve ideális éjjeliszekrény-könyv: az a fajta, amit a kislámpa mellett tartok, és elalvás előtt néhány bejegyzést elolvasok belőle. A fonalat lehetetlen elveszíteni, leginkább olyan, mintha egy naplóba vagy jegyzetfüzetbe nyernénk betekintést. Költői nyelvezetű, érzékeny írás egy Heian-korszakbeli japán udvarhölgytől; lenyűgöző részletességgel mutatja be a tizenegyedik századi nemesek életmódját és gondolatvilágát, mégsem tűnik egy pillanatig sem porosnak vagy fellengzősnek. Shonagon gyors észjárása és éles nyelve rendkívüli megfigyelőkészséggel párosul, és gyönyörűen ír mindenről, ami csak az eszébe jut: császári ceremóniáktól és  vallási ünnepektől kezdve személyiségrajzokon és verseken át a természet szépségéig és mulatságos, színes történetekig. A rövidebb bejegyzései néhány sorosak, és a legterjedelmesebb sem nyúlik tíz oldalnál hosszabbra; sokak szerint olyan, mintha a világirodalom egyik első blogját olvasnánk egy szarkasztikus, ragyogóan elmés nőtől. Semmi kétség: borzalmas egy pletykafészek lehetett, és igazi sznob, de az, hogy mindent képes kifigurázni, számomra annál szórakoztatóbbá teszi az írásait. Sugárzik belőle a szépség szeretete: engem az élet legapróbb gyönyörűségeiről szóló megfigyelései bűvöltek el leginkább - a véletlenszerű bejegyzések teliholdról, fűzfa-ágakról; hosszabb-rövidebb listák az általa kedvelt (és kevésbé kedvelt) dolgokról, könnyed benyomások az őt körülvevő világról. Mintegy véletlenül ismertem meg közben valamelyest a Heian-korabeli császári udvari életet, a szerelmi játékokat, a műveltség fontosságát: a költészet mélyreható ismerete kötelező volt, minden társalgás alapja, és a versek írása a kifinomult elme legfőbb ismertetőjele. Esténként, amikor a Párnakönyvbe belelapozok, szinte érzem a művészien rétegezett, különféle színű hűvös selymek suhogását, a füstölők és a jázmin illatát.

 

(link)

 

"It’s the middle of a fiercely hot day, and you’re finding it impossible to stay cool — your fan only moves the warm air about, and you keep dipping your hands in ice water and moaning about the heat. And then someone brings you a message written on brilliant red thin paper, attached to a flowering Chinese carnation, also bright crimson — and you sense how hot he must have felt as he wrote it, and how much you must mean to him, and find yourself unconsciously laying down the fan (that was anyway proving so useless even when plied while the other hand soaked in ice water), your complaints suddenly forgotten."

Archív - Üvöltő szelek

"May you not rest, as long as I am living. You said I killed you - haunt me, then."

Az Üvöltő szelek történetét természetesen mindenki ismeri: központjában Catherine és Heathcliff beteges szenvedélyű szerelme áll. A fiút Catherine apja fogadta örökbe; a lánnyal gyerekkoruktól kezdve kivételesen közel állnak egymáshoz – noha Catherine végül mégsem a vagyontalan Heathcliffet választja férjül, hanem a szomszédos birtok gazdag urát. A két család más szerelmi szálakkal is összefonódik később, de ezek mindegyike csak halvány mellékvonal Catherine-éké mellett. Ami nem is szerelem már, inkább megszállottság. Semmi romantikus nincs a kapcsolatukban: folyamatosan gyötrik egymást és magukat; és ennek még Catherine halálával sem szakad vége. A lány halála után szelleme tovább kísérti Heathcliffet, aki most ugyanezzel a pusztító fanatizmussal akar elpusztítani mindenkit, aki valaha szerelmük beteljesedésének útjában állt; sőt, bosszúja a következő generációt sem kíméli.

A karaktereket Bronte lélektanilag lenyűgöző hitelességgel ábrázolja. Régen is, ma is léteznek olyan kapcsolatok, amelyekben beteges lelkek a másikat (és önmagukat) kínozzák; de a tizenkilencedik században a legkevésbé sem volt jellemző ilyesmiről regényt írni. Edgar az egyetlen főbb szereplő a könyvben, aki megközelítőleg ép és érzelmileg felnőtt. Heathcliff és Catherine története azonban sötét, kegyetlen, erőszakos; a két belterjes család tagjai közt csaknem-vérfertőző kapcsolatok szövődnek. Nem is szerelmes regényt kapunk, hanem vérszomjas tragédiát, tele váratlan, szerencsétlen fordulatokkal – valamennyinél elgondolkodhatunk, hogy mi lett volna, ha…? Képes lett volna ez a pár normális kapcsolatra, ha nem tesz nekik folyton keresztbe a sors?

A regény mesteri elegye a viktoriánus eszméknek (ezt elsősorban a társadalmi osztályokról alkotott elképzelésekben látjuk), a gótikának (ami Catherine kísértő szellemében, és az álmokban jelenik meg), és a romantikának (végig érezzük: Bronte szerint Heathcliff a gyermekkori szenvedései miatt nem hibáztatható, hogy érzelmileg torz felnőtté vált). A vad, kegyetlen, elhagyatott vidék részletgazdag leírása a szereplők fékevesztett érzelmeit visszhangozza, és méltó egy igazi gótikus regényhez. Ha megnézitek a számtalan filmfeldolgozás egyikét, biztosan nem támad kedvetek a vidéki Angliához ősszel. Én minden alkalommal újra megutálom a szereplőket, egytől egyig. Épp ezért összesen: négyes fölé. 

84 Charing Cross Road

Ez most egy rendhagyó ismertető lesz - az egyik legkedvencebb könyvem Helene Hanff leveleinek gyűjteménye (kicsit emlékeztet a Krumplihéjpitére, csak éppen ezek a levelek valódiak). Helene new yorki írónő, levelezőpartnere Frank Doel, egy londoni antikvárium tulajdonosa, akik bár sosem találkoztak, húsz éven keresztül leveleztek egymással, nyomoztak különleges könyvek után, és elválaszthatatlanul összekötötte őket az olvasás szeretete. Ennek a két intelligens, művelt, száraz humorú könyvmolynak a barátsága sokkal jobban megindított, mint vártam; torokszorító volt, ahogy Helene segíteni próbál a második világháborút megszenvedő londoni barátainak; vagy ahogy újra és újra elhalasztja az útját, míg végül már sosem kerülhet rá sor... nem tudok erről a szellemes, okos, szeretnivaló levélregényről elég szépen írni; inkább hozok belőle néhány idézetet, hátha kedvet kaptok hozzá.

"I do love secondhand books that open to the page some previous owner read oftenest. The day Hazlitt came he opened to „I hate to read new books,” and I hollered „Comrade!” to whoever owned it before me."

 

"Did I tell you I finally found the perfect page-cutter? It's a pearl-handled fruit knife. My mother left me a dozen of them, I keep one in the pencil cup on my desk. Maybe I go with the wrong kind of people but i'm just not likely to have twelve guests all sitting around simultaneously eating fruit."

 

"I have these guilts about never having read Chaucer but I was talked out of learning Early Anglo-Saxon / Middle English by a friend who had to take it for her Ph.D. They told her to write an essay in Early Anglo-Saxon on any-subject-of-her-own-choosing. “Which is all very well,” she said bitterly, “but the only essay subject you can find enough Early Anglo-Saxon words for is ‘How to Slaughter a Thousand Men in a Mead Hall’."

 

"I liked reading about the nun who ate so dainty with her fingers she never dripped any grease on herself. I've never been able to make that claim and I use a fork."

 

"WHAT KIND OF A BLACK PROTESTANT BIBLE IS THIS?
Kindly inform the Church of England they have loused up the most beautiful prose ever written, whoever told them to tinker with the Vulgate Latin? They'll burn for it, you mark my words.
It's nothing to me, I'm Jewish myself. But I have a Catholic sister-in-law, a Methodist sister-in-law, a whole raft of Presbyterian cousins (through my Great-Uncle Abraham who converted) and an aunt who's a Christian Science healer, and I like to think none of them would countenance this Anglican Latin Bible if they knew it existed. (As it happens, they don't know Latin existed.)"

 

"WELL!!
All I have to say to YOU, Frank Doel, is we live in depraved, destructive and degenerate times when a bookshop – a BOOKSHOP – starts tearing up beautiful old books to use as wrapping paper.
…
You tore that book up in the middle of a major battle and I don't even know which war it was.
…
I want the Q anthology,
…
Why don't you wrap it in pages LCXII and LCXIII so I can at least find out who won the battle and what war it was?"

 

"You better watch out, i'm coming over there in 53 if Ellery is renewed. i'm gonna climb up that victorian book-ladder and disturb the dust on the top shelves and everybody's decorum. Or didn't I ever tell you that I write arty murders for Ellery Queen on television? All my scripts have artistic backgrounds – ballet, concert hall, opera – and all the suspects and corpses are cultured, maybe I'll do one about the rare book business in your honor, you want to be the murderer or the corpse?"

 

Postcard mailed from Stratford-upon-Avon, May 6, 1957

"You might have warned us! We walked into your bookstore and said we were friends of yours and were nearly mobbed. Frank wanted to take us home for the weekend. Mr Marks came out from the back of the store just to shake hands with friends-of-Miss-Hanff, everybody in the place wanted to wine and dine us, we barely got out alive.
Love, Ginny and Ed"

(link)

Archív - Afrika

B épp a Ház könyvtárát katalogizálja. Roppant segítőkész kollégáink vannak: én vasárnap segítettem neki egy kicsit, hétközben a többiek egymást váltva diktálják a címeket és az adatokat.
Így találkoztam dr. Rigler Richárd nyúlfarknyi önéletrajzi könyvével: a szerző Belga-Kongóban volt egy aranybánya-társaság orvosa a harmincas évek végén. Nagyon furcsa olvasni. És most, hogy ezt írom, tudom is, miért. Mert a könyvet 1992-ben adták ki, és Rigler addigra réges-rég egy baltimore-i kórház sebésze volt. Ennek ellenére, bár a könyv szórakoztató történetekkel van tele, a  legkevésbé sem pc. Az, hogy négerezik, még hagyján - elfogadom, hogy neki, magyar lévén nem társul ehhez a szóhoz olyan negatív jelentés, mint az amerikaiaknak. Na de amiket szemrebbenés nélkül leír... hogy úgy választott magának mosónőt, hogy lement a folyópartra, ahol félmeztelen lányok sulykolták a ruhát, és amelyiknek a legszebb melle volt, azt vette fel... az a kifejezés, hogy a magányát senki sem érti meg, és nem tudja "beleszeretkezni" a fekete szépekbe (mintha papírzsebkendők lennének, komolyan!), vagy pedig az a történet, ahogy afrikai "felesége" lett.

A kifejezés azért idézőjeles, mert ő sosem vette ezt annyira komolyan, mint a helyiek. Történt egyszer, hogy egy eldugott falucskába vetődött, megvizsgálni az ottaniakat. Azok tisztelettel megkérték, hogy mivel igen jó puskája van, legyen kedves lelőni nekik a közeli folyóban lakó vízilovak egyikét. Ők egyébként ritkán jutnak húshoz, és a vízilóból a falu népe hetekig lakmározna. Riglert nem kellett sokáig győzködni: csónakba szállt, és hamarosan elejtette az állatot. A faluban hatalmas ünnepséget csaptak, ahol ő volt a díszvendég, majd az  est tetőpontján a törzsfőnök hálából felajánlotta neki a lányát feleségül.
Rigler tiltakozott, de a törzsfőnök bizonygatta, hogy nem csak szép a lány (noha fekete a bőre), okos is: négy évig járt a missziós iskolába, tud franciául egy kicsit, és olyan ételeket is megtanult főzni, amiket a fehér ember szeret. Csak nem akarja megsérteni a főnököt a visszautasítással? - Rigler a végén elfogadta az ajánlatot, adott cserébe cirka kettő darab inget (fekete embernek nagy tisztesség a fehérek levetett ingét hordani, mert ezzel belé is átszáll a fehér ember ereje), egy napszemüveget, és hazavitte a lányt. Aki tényleg ügyesnek, kedvesnek szolgálatkésznek bizonyult - minden szempontból. (Sőt, ezzel a presztízse is növekedett: bárki szívesen elvesz később egy ilyen okos asszonyt, akin még a fehér doktor szeme is megakadt.)

Rigler szerződése három év múlva lejárt: mint minden nyáron, búcsút intett a helyieknek, és összecsomagolt. Az afrikai "felesége" egy év után döbbent rá, hogy többé nem tér vissza. Ekkor elment a misszióra dolgozni, majd hamarosan onnan is távozott - többé nem látta senki. Rigler leírta még, hogy évtizedekkel később amerikai feleségével visszatért Belga-Kongóba, nosztalgiázni egy sort, bár a kórházban és környékén már senki nem emlékezett rá egy öreg kertészen kívül. Még az a kölyökcsimpánz is meghalt a távozása után egy évvel, akit a külszolgálata alatt fogadott be nagy magányában, és aki együtt evett vele késsel-villával az asztalnál, vizitkor pedig kézen fogva kísérte a betegeket. (Aztán Rigler beadta őt egy cirkuszba.)

 

(link)

 

Archív - Jane Eyre

"Am I hideous, Jane?
Yes, sir: you always were, you know."

Régi kedvencem ez a könyv; gyerekként ifjúsági átdolgozását, A lowoodi árvát olvastam újra meg újra (az olvasófotelt szorosan a cserépkályhához tolva, talpamat a forró, sárga csempéhez szorítva, hajam végét rágcsálva izgultam végig ezredszerre is a történetet), mígnem gimnazistaként a felnőtt könyvtárban rábukkantam egy vastag regényre, ami különös módon A lowoodi árva főhősnőjének nevét viselte címként. Jane Eyre. Kikölcsönöztem. Megdöbbentett, felkavart (aki ismeri, sejti, mely részeket hagyták ki elegánsan a sovány verzióból), magával ragadott - azóta ezt veszem le a könyvespolcról néhány évente. Egyike volt az első angol nyelvű klasszikusoknak, amiket elolvastam (bár nem állítom, hogy a sokszor nehézkes nyelvezettel nem szenvedtem meg).
Ennek ellenére ne legyintsetek A lowoodi árva hallatán. Csakis egy minden szempontból kidolgozott, gömbölyű történetből lehetséges tündérmesét varázsolni. Tündérmesét, amiben ott rejlik minden kedves ismerős: Hamupipőke (hát persze), az Ezeregyéjszaka (a thornfieldi esték), a Szépség és Szörnyeteg (ahogy Jane egy hét szabadságot kap, hogy beteg nagynénjét ápolhassa, vagy ahogy minden este meg kell jelennie a szalonban Rochester szórakoztatására), és felnőtteknek a Kékszakállú Herceg. Erre a mesei vonalra sokszor ráerősít Bronte szóhasználata; ahogy Jane-t Rochester időről időre tündérnek szólítja, vagy a befejezés valószínűtlen elemei.
A könyv azonban nem vált volna klasszikussá, ha csak egy gyönyörű mese. A Jane Eyre egy ragyogó eszű, tehetséges, szívós, szorgalmas árva kislány története, aki gyámja szeretetlen házából kikerülve a lowoodi bennlakásos iskolában nő fel; fizikailag-érzelmileg elhanyagolják, és megpróbálják ebben az egészségtelen környezetben alázatra és arra nevelni, hogy sorsától ne várjon sokat. Jane semmilyen szempontból nem felel meg a viktoriánus ideáloknak: sem nem szép, sem nem gazdag; viszont erős és kitartó - a korszellem ellenére nem elégszik meg a porcelánbaba szerepével, szenvedélye ellenére hű marad elveihez, a képmutató vallásosságot elutasítva  nyújt segítséget a szegényeknek, és előbb vállalja a hontalan koldus sorsát, mint hogy egy férfi játékszerévé váljon. Végre egy nő az irodalomban, aki nem az eltúlzott szexualitásán, pimaszságán keresztül erős, hanem egyszerűen mert az.

"I care for myself. The more solitary, the more friendless, the more unsustained I am, the more I will respect myself."

A történetet Jane meséli el; így folyamatosan figyelemmel kísérhetjük a jellemfejlődését - és azt, ahogy lassan alakul a kapcsolata Rochesterrel: először kölcsönösen tisztelik egymást, majd lassan összebarátkoznak, és aztán a két nem vonzó, nehéz természetű szereplő szerelembe esik. Ilyenkor éreztem igazán, hogy a sok szempontból koravén Jane valóban tizenkilenc éves: kinyílik, tréfálkozik, és igen, sokszor flörtöl is - Bronte szórakoztatóan, izgalmasan ábrázolja férfi és nő macska-egér játékát; és bár Rochester vagyonos, tapasztalt, akaratos, szenvedélyes férfi, aki húsz évvel idősebb Jane-nél: ilyenkor mégis egyenlő a két fél.  Különösen tetszik, hogy amikor Rochester szakítani akar a múltjával, Jane nem tetszeleg a megmentő szerepében; nem akarja jó útra téríteni. Csodálatos, ahogy Bronte minden csapdát kikerül, amivel hétköznapivá tehetné ezt a történetet  - egy pillanatig sem érezzük a tipikus és-akkor-a-gazdag-birtokos-elveszi-a-szegény-csinos-nevelőnőt sztorit.

"I am not talking to you now through the medium of custom, conventionalities, nor even of mortal flesh: it is my spirit that adresses your spirit; just as if both had passed through the grave, and we stood at God's feet, equal - as we are!"

A könyv szerelmes regénynél azonban több. Az olvasás során időről időre találkozunk Bronte határozott véleményével különféle témákban: a nők egyenjogúságától és a szegényekkel való szégyenletesen megalázó bánásmódtól kezdve a gyermekek és árvák jogain és a képmutató vallásosságon át a férfi-női kapcsolatig. A sokszor filozofálásba hajló gondolatmenetek teszik remek korrajzzá, és jóval sokrétűbbé egy átlagos átlagos gótikus regénynél. Ritkán fordul elő, de ezúttal jobban örültem, hogy a magyarázatokkal tűzdelt verziót vettem meg; a lábjegyzetek nemhogy nem vontak le az élvezeti értékből; a sok bibliai idézet, az irodalmi utalások (az Elveszett Paradicsomtól kezdve ezernyolcszázas években divatos dalokig)  miatt számomra éppen hogy hozzáadtak.
Csillagos ötös, természetesen.
Filmen még nem láttam, noha számtalanszor feldolgozták - engem legtöbbször már a plakát is eltántorít; valamiért rendszerint csinos, titokzatos külsejű fiatalembereket és gyönyörű színésznőket választanak a két főszerepre. Egyelőre az 1997-es Samantha Morton és Ciarán Hinds-féle verzió tetszik legjobban, bár nem tudom, Hinds képes-e a Rochester-féle sötét erőt és szenvedélyt megjeleníteni. (Egyáltalán, képes-e arra bárki is Alan Rickmanen kívül, akinek viszont húsz kiló mínusza van - izomban - a szerephez.) 

(link)

Ian McEwan - Atonement

Milyen régóta szerepelt ez a könyv a listámon... a film csinált kedvet hozzá, ami annak ellenére érintett meg, hogy méltatlan körülmények között néztem egy fárasztó transzatlanti repülőúton, nyűgös-fáradtan, apró képernyőn. És mégis. Ritka, hogy egy film ennyire hűen tudja visszaadni a regény hangulatát.

Olvasva méginkább elvarázsolt és fájt ez a gyönyörűen megírt, lassan csordogáló történet; láttam magam előtt Angliát mindenestül; a fullasztóan nyugalmas vidéki birtokot, majd a háború által sújtott Londont. A Tallis családban nem-is-oly mélyre temetett feszültségek megértésében meglepetésemre rengeteget segített Kate Fox könyve.

McEwan mesterien simítja a történetet a történetbe; a Tizenharmadik Történet Vida Wintere jutott eszembe, ahogy a sikeres íróvá vált, pusztítóan élénk képzelőerővel megvert Briony élete végén az utolsó regényében visszanyúl a gyerekkorához és próbálja benne áttranszformálni az egész életén keresztül cipelt bűntudatot. Odavoltam a részletesen megrajzolt, lélegző karakterekért, és lenyűgöztek az eltérő nézőpontok, ugyanazon esemény különböző (félre)értelmezései - mindannyiuknak elhittem, hogy nem tehettek másként. Szomorú, nagyon szomorú könyv; hűvös, tejfehér ködben lebegtem, amíg olvastam. Biztos, hogy mást is előveszek még McEwantől.

5/5