Parfümről - Sarrasins

Érdekes módon a sötét név ellenére azt mondják, a parfüm kellemes jázmincsokor benyomását kelti: a legtöbb blogger szerint csinos, tavaszias, nőies illat, épp ezért voltam rá kíváncsi. A én bőrömön azonban az első néhány perc valóban sötét és ijesztő: nem orrfacsaróan, de érezhetően állatias és istállószagú. Egy picit taszított, jócskán vonzott; gondolatban át is neveztem a parfümöt jolie-laide-re - tudjátok, az a fajta nő, akinek az egyes vonásain semmi szépet nem látni (nagyocska orr, hunyorgó szem, túlméretezett fogak), az összhatás mégis olyan lenyűgöző, hogy nem tudod róla levenni a szemed. Egy cseppnyi biztonságos veszély - mint a hullámvasút. 

Számomra dekadens és sűrű illat, hogy ne mondjam: piszkos és romlott, a háttérben egy leheletnyi zöldfűszerrel és fával, sőt: a napon száradni hagyott, szúrós illatú, nedves szalmával. A jázminnal együtt az összhatás csábító is lehetne, ha nem lenne ennyire megdöbbentő.

Később elhagyja az animális jegyeket; a virágillat lehűl és elcsendesedik, ekkor száraz, komoly, távolságtartó eleganciát érzek rajta (és talán egy kevés kámforosságot?), ami lenyűgözően érdekes kontraszt az előző szakaszhoz képest. Nagyon ritka az olyan jázminillat, amely egyáltalán nem krémes, mint általában a nagy fehér virágokon alapuló parfümök; ez számomra nagy pluszpont - ettől függetlenül nagyon messze járok attól, hogy ezt a szörnyeteget kedves tavaszi illatként próbáljam viselni...

(A fotót Steven Klein készítette Madonnáról, a sorozat a W magazin 2006 júniusi számában jelent meg)

Parfümről - Gold Leather

Múltkor Zsannával betértünk egy parfümériába, hogy kicsit feldobjuk a vigasztalan februárt - és milyen jól tettük! Ő valami friss, könnyed, pezsdítő, tavaszváróan citrusos illatot keresett (és meg is találta, nem is akármilyet), én pedig jobbára céltalanul bóklásztam, időről időre találomra megszagolgatva a kitett mintákat.

Az Atelier Cologne a Bois Blonds és a Cédrat Enivrant miatt a szívem csücske; Zsanna pedig a dús, lehengerlő Santal Carmin nagy barátja. Ezen fellelkesedve persze ez utóbbit nekem is azonnal ki kellett próbálnom, de sajnos rajtam szinte azonnal cukrászdaillata lett. Úgy tűnik, tovább kell keresgélnem a hozzám illő, esti alkalmakra való parfümöt... tettem még egy-két kört az üzletben, aztán visszatértem az Atelier Cologne polcához, és a másik csuklómra pöttyintettem egy kicsit a Gold Leather-ből.

Arany is, bőr is: kicsit féltem tőle, de sokkal kellemesebb volt, mint vártam. Érdekes módon rajtam pont fordítva alakult, mint a legtöbb parfümbloggeren: először a puha bőrillat csapott meg, szarvasbőrt idézően, egy kevés száraz cédrussal vegyítve. Idáig ez rendben is van: ezek a kedvenc jegyeim, nyilván szeretni fogom őket, de a Gold Leather mégis más volt, mint a Bandit vagy a Cabochard - a férfias jelleget ellensúlyozta a hamarosan megjelenő nyálcsordító narancs. Sőt, inkább finoman alkoholos, ravaszul fűszerezett narancsos puncs! Az egyik fűszer, amit halványan kiéreztem belőle, a sáfrány volt  - még egy plusz pont a parfümnek. Valaki egy fűrészporral felszórt, napsütötte stadionhoz hasonlította, ahol az arannyal hímzett ruhájú matador küzd az izzadt bikával. Azt hiszem, nekem az izzadt bika hiányzik... a lecsengésében sajnos én már nem éreztem a bőrt és a fát; szilvalekvár-szerűen édes lett, de meg kell hagyni, az aznap tesztelt illatok közül ez tartott a legtovább.

Archív - Parfüm

Szeretném tudni, van-e még nő, aki hűséges a saját, névjegyének számító illatához, és sosem kalandozik. Én rég feladtam: annyi izgalmas parfüm van – hogyan is lehetne egynél megmaradni? Ráadásul mindegyik más és más hangulatot kelt; természetesen mást vágyunk viselni egy energikus, napsugaras tavaszi délelőttön, és mást egy nyugodt, esős őszi estén.
Inkább úgy gondolok a parfümre, mint ruhára – mindig az alkalomhoz illő módon viseljük.

Ahogy a ruhatárunk is különbözik, a parfüm-ruhatára sem egyezne meg két nőnek; nekem először is biztosan szükségem lenne egy friss, pezsgő, tavaszi hangulatú illatra. Citrusos-savanykásnak képzelem, zöldnek, kissé csípősnek, akár egy mediterrán citruskert, amelyet ciprusok sora vesz körül – állítólag ez utóbbi ihlette az Eau d’Hadrient Annick Goutaltól; érdemes lesz kipróbálni.

A második illat egy felnőtt, kiegyensúlyozott, diszkrét és magabiztos munkahelyi illat lenne: az édességet itt is kerülném. Lágy lenne, füstös, ködös, egy kevés kesernyés dohánnyal és fehér mósusszal. Carontól a Tabac Blond a jelöltem: olyan titokzatosnak képzelem, mint Edith Piaf hangját.

A harmadik illat maga volna a visszafogott elegancia: akár a ruhásszekrény „kis feketé”-je. Elég halk ahhoz, hogy nappal lehessen viselni, és elég karakteres ahhoz, hogy este is megállja a helyét. Finom bőrkesztyű illatát képzelem magam elé, vagy nem is: bőrbe kötött régi könyvet, a lapjai között száradó virágokkal. Akár Cartiertől a L’Heure Fugueuse: bőr, zöld fűszernövények és kevés jázmin.

A negyedik: drámai, figyelemfelkeltő, csábító. A nehéz virágillatoktól idegenkedem és az édes gyümölcsök sem az én világom, ezért ezzel a kategóriával vagyok a legnagyobb bajban. Talán nekem való lenne Girogio Armanitól az Onde Extase: állítólag egy arcát festő gésa képe ihlette. Rizspor, mósusz, szezám és nárcisz, cédrus, bergamott és feketebors illata keveredik benne. Engem kíváncsivá tett…

Az ősz beköszöntével nyugodt, álmodozó, meleg illatot választanék: állítólag a narancsvirág kifejezetten megnyugtatóan hat (ráadásul a telet idézi), de én biztosan a levendulára szavaznék. Gris Clair Serge Lutenstől: könnyű, száraz levendulaillat és tiszta, hűvösen gomolygó füst egy kihunyt tűz után.

Lenne még nyaralós illatom (persze lehet, hogy több is: elvégre hogyan is lehetne ugyanolyat képzelni a tengerpartra, mint egy mozgalmas városnézős kiruccanáshoz…), külön parfüm az esküvőmre és külön egy hideg füstölőillat a temetésekre (L’Artisan Passage d’Enfer, aminek a borzongató név ellenére olyan hidegtiszta illata van, mint egy februári reggelnek, amikor már látjuk a hó alól kikandikáló első virágokat) – és mivel az egész játék mit sem ér, ha közben nem élvezzük: lenne egy szórakoztató, szokatlan, szúrós paradicsomos-füves parfümöm is (Eau de Campagne a Sisley-től).

Ti milyen parfümöket viseltek?

(link)

Parfümről - Cuir de Russie és Cuir de Nacré

Valamennyien szeretjük az új bőrholmik illatát, nemde? Ennek ellenére még sosem sikerült olyan bőr-jegyekkel megtűzdelt parfümöt találnom, ami jól állna: Millie kedvenc szarvasbőr kesztyűt idéző Chergui-je rajtam olyan öregasszonyos hatást keltett, amikor felpróbáltam, hogy le kellett mosnom. Egyszer majd írok arról, mi mindenre jó a vizsgaidőszak - én például ezúttal öt tételenként tartottam egy nagyobb szünetet, amelynek során lemostam egy-egy ablakszárnyat, úgyhogy most csilivili a lakás. Egy másik napon felhúztam a legvastagabb zoknimat, három percig melegítettem hajszárítóval egy picit szűk bőrcipőmet, és utána egész délután tágítottam. De a kedvenceim a parfümtesztelős napok voltak, amikor a pici mintákat a csuklómra pöttyintettem, és pár percenként megszagoltam, hogyan alakulnak.

Két egymást követő alkalommal különböző bőrillatú parfümöket választottam, hogy össze tudjam őket hasonlítani. Az első Ann Gerard Cuir de Nacré-ja volt, aminek az eleganciájáról a legtöbb parfümblogger ódákat zeng. Amikor én először magamra fújtam, kétségtelenül az erős bőrillat csapott meg először, ez azonban inkább hasolított a nagypapa szúrós szagú, ezerszer elázott bőrcipőjére, amibe egyszer még a macska is belepisilt. Ez alighanem az angelikagyökér és az aldehidek műve, és majdnem fel is adtam miatta a kóstolgatást: pár perc múlva azonban megcsapott az annyiszor emlegetett puha írisz, és a fehér pézsma, ami az addig érzett bőrrel kétségtelenül erős kontraszt volt: mintha a nagypapa szobájába belépett volna a nagymama is, a régimódi, gazdag, vajas arckrém-illatával. Egy darabig még küzdöttem hősiesen, hogy a végét is el tudjam mesélni, és egyszerre jött a meglepetés: az erős kezdet lecsillapodott, halvány virágillatot éreztem, és némi poros lágyság telepedett a kompozícióra, amitől az élei legömbölyödtek, és én nagy sokára beláttam, hogy a lecsengése tényleg eleganciát és kifinomultságot sugároz - számomra azonban nem éri meg, hogy előtte húsz percig birizgálja az orromat.

A második tesztalanynak Chanel Cuir de Russie-jét választottam, ami messze nem volt ennyire katartikus élmény. Úgy tűnik, nekem a bőrillatok már csak a nagypapákat fogják idézni: gyerekkoromban a nagyszüleim gyakran gyújtottak szantálillatú füstölőt, és épp ez a jegy csapott meg először a Cuir de Russie esetében, összehasonlíthatatlanul kellemesebb benyomást keltve. A fa később egyre erősebb lett, mintha egy fűrészporos műhelyt szagolgatnék, de a szúrósságot az ámbra egyensúlyba hozta, és aranyfényű illattá gömbölyítette a Cuir de Russie-t. Később éreztem még egy leheletnyi íriszt és egy kevés lóistálló-szerű jázmint, amitől meleg, füstös, félhomályos hangulata lett az illatnak. Valaki egy magas, karcsú, határozott barna botrányhősnőhöz hasonlította, aki dohányfüstös ujjakkal ül a kaszinóban, a bőrtáskájából előhúz egy szerelmeslevelet, a borítékot feltépve egy marék pénzt halász ki belőle, majd nemtörődöm módon az asztalra dobja, hogy a következő körben elveszítse az egészet. Én a botrányszagot nem érzem a parfümön (inkább a sötét, dohányfüstös jazzklubok jelentek meg lelki szemeim előtt), de jóval  közelebb áll hozzám, mint a Cuir de Nacré.

(link)

Parfümről - Sycomore

Amikor elkezdtem a parfümöket kóstolgatni, időről időre levettem egy klasszikust a parfümériák polcain, hogy megismerkedjek velük: valahogy úgy voltam ezekkel, mint a kötelező olvasmányokkal. A Chanelek közül az első három illat akkora melléfogás volt, hogy majdnem végképp feladtam, de negyedikre rátaláltam a Sycomore-ra – és azonnal megbocsátottam az első három illatnak. Ha nekem kellene kitalálnom, a divatház melyik parfümje illene legjobban Gabrielle Chanelhez, biztosan a Sycomore-re böknék: a vékony, karakteres arcú, rövid, sötét hajú Cocohoz a legkevésbé sem tudnám elképzelni például a Beige mézes gardéniafuvallatát.

A Sycomore-ról sokszor mondják, hogy férfias – én inkább nem nélkülinek látom, ugyanakkor intelligensnek és kifinomultnak, mint egyik kedvenc színésznőm, Tilda Swinton arcát. Ennek a parfümnek a hangulatát idézik a Coco Chanelről készült fényképek, amelyeken férfinadrágban, határozott arccal, nemtörődöm módon zsebre dugott kézzel, magabiztosan néz a kamerába. A Sycomore épp ilyen visszafogott, csendes és céltudatos.

Amikor magamra fújom, először a finom, friss, és hűvös vetiver csap meg – szinte arisztokratikusan elegáns benyomást kelt. Ezt követi a kedvenc szakaszom, amikor a gazdag, sűrű föld-illathoz égő fa füstje társul: ilyenkor támad kedvem egy csésze Kusmi Samovar teához, amelyben az enyhén füstölt fekete tealevelek különleges aromát kapnak, de még nem érik el a Lapsang Souchong pipafüst-szerű, szemet csípő intenzitását. A Sycomore halk füstje, a száraz cédrus és a nedves föld együtt egy gyantás illatú téli fenyőerdőben tett magányos sétát idéznek. Ahogy a parfüm lecseng, lassan véget ér a csendes séta és mi hazatérünk: a végén halvány és enyhén kesernyés édesség köszönt, mintha valaki éppen sötétre pirított karamellt, vagy holland kakaóporból forró csokoládét készítene. Rajtam ez a fázis kevésbé érzékelhető: a Sycomore a bőrömön csupa fa, mintha gyantától ragacsos faforgácsokat szagolgatnék, és ehhez társul egy kevés testes vörösborokat idéző, csersavas szárazság. Számomra tűnődő, nyugodt hangulatot idéz: nagyon szeretem a novemberi ködös időben, de az is előfordult már, hogy nyári estén egyszerre fújtam magamra a Bois Blonde-dal: a két cédrusillatú parfüm csodálatosan összeillett.

 (link)

Parfümről - Jolie Madame

Balmain Jolie Madame-jának a jelentése csinos asszony – és ismét egy parfüm, aminek a nevével nem vagyok megelégedve. Egyáltalán nem nevezném egyszerűen csinosnak: az összhatás jóval komplexebb annál. Meglepve olvastam, hogy ugyanannak a parfümőrnek a munkája, aki a Banditot készítette – és tényleg olyan, mintha a karcos Bandit nőiesebb testvére lenne; csak épp a bőr és a ciprus itt selymes virágszirmokkal találkozik. Valaki ahhoz hasonlítja, mintha egy tolvaj betört volna egy virágüzletbe, belegyömöszölve egy bőrtáskába mindent, amit ott talált. Ritkán olvasok ennyire pontos leírást: az illat tényleg zöld-nedvesen és élesen kezdődik, egy kevés lágy ibolyával és írisszel. A kesernyés frissesség aztán finomabbá válik, ahogy megjelenik a krémes bőrillat. Nem a Bandit ezeréves bőrdzsekijét érezni, hanem vajpuha hasítottbőrt, amely melegen, nőiesen és gyengéden ölel körbe.

Visszafogott párosítás: állítólag a parfüm eredeti verziója jóval sötétebb és állatiasabb hatást keltett. Én az annyiszor megénekelt füstöt nem is érzem rajta, valószínűleg ennek köszönhetem, hogy ennyire illik hozzám. A régi változatot talán nem is szeretném; úgy tartották, fiatal lányokhoz nem való. Ez két dolgot jelenthet: vagy nem vagyok már olyan fiatal, vagy az új verzió egyáltalán nem hasonlít az eredetire... mindenesetre úgy érzem, szívesen nevezném ki az esti, alkalmi illatomnak.

 

(link)

Parfümről - Angeliques Sous la Pluie

Ez a parfüm azért csodálatos, mert az édes cukorkaillatok legeltökéltebb híveit is magával ragadja: az egyetlen, amit B anyukája egyszer kölcsönkért tőlem. A kettőnk ízlése parfümök terén nem is állhatna egymástól távolabb, de az Angeliques Sous la Pluie lágy, ragyogó eleganciája mindkettőnket elvarázsolt. Olyan kifinomult, kellemesen száraz, puhán aranyfényű illat, mint egy korty hűs pezsgő - épp a szárazsága miatt sosem gondoltam volna, hogy B anyukájának tetszeni fog: ő kifejezetten a selyemcukorkás virágillatok barátja, amelyek nagyon messze állnak a friss, halk Angeliques-től.

A frissessége miatt ezt a parfümöt könnyű viselni: az első jegy, ami megcsapja az orrunkat, a fűszeres-zöld angelikalevélé. Zöld, de mégsem emlékeztet fűre, és csípős, de mégsem borsos: épp a kettő között egyensúlyoz. Ehhez társul nagy kedvencem, az üde bergamott, egy kevés borókabogyó és a citrusos koriander; az összhatás olyan éles és hűvös, mint az eső illata. Később jelenik meg a puhazöld pézsma és a száraz cédrus, amelyek lágyabbá, nyáriasan langyosabbá teszik azt a bizonyos zivatart. Virágos jegyek nélkül is képes finom légiességet idézni: lelki szemeim előtt egy gömbölyű esőcseppekkel áztatott rózsakert jelenik meg, amely meleg, ködös aranyfényben úszik. Szinte honvágyat kelt, annyira élénken idézi meg az írországi bujazöld kerteket júniusban. Bár magától sosem választotta volna, B anyukájához mégis nagyon illik: éppen olyan finom és áttetsző, mint a kedvenc Chopin-darabjai.

 

(link)

Parfümről - Bandit

Kopott vakolatú, múlt századi bérház, faburkolatú szűk lift, szürke kővel burkolt körfolyosó, rekedten berregő csengő, négyméteres belmagasság, cigarettafüsttől megsárgult falak, homályos előszobatükör cirkalmas blondelkeretben, meglazult kilincsek, plafonig érő, poros könyvespolcok ódon kötetekkel, megfakult mintájú, kirojtosodott szőnyeg, repedt mázú bögrében erős fekete tea, titokzatos arckifejezésű maszk a falon, dohányszagú régi csipkefüggöny, bronzszín többkarú csillár és a rajta lógó ősöreg Pinokkió-figura egy rég felnőtt gyerek örömére, faburkolatú rádióból szóló Bartók, kopott-dohos bukléhuzatú heverő, pergamenszáraz bőrű, karcsú, hűvös kéz simogatása, algazöld terrárium matuzsálemi ékszerteknőssel, hangosan tiktakoló falióra, odaadhatom a barackmagot a papagájnak?, alacsony sámli, porcelán hamutartó a horgolt terítőn, megsötétedett képkeretekben évtizedekkel ezelőtti születésnapokon és karácsonyokon ajándékot bontogató kisfiúk, szűk erkély rozsdás korláttal és tömérdek kövirózsával, illatos szantálfa legyező selyempapírba csavarva a kincseket rejtő komódfiókban, dzsungellé nőtt növények, megnyúlt az a diffenbachia, le kéne már vágni és újragyökereztetni egy befőttesüvegben...

A Robert Piguet által jegyzett Bandit eredetileg férfiaknak készült illat, amelyben a fás jegyek és a bőr dominálnak. Meglepve olvastam a leírásában egy rakás régimódi virágot, amelyek rajtam egyáltalán nem jelennek meg - nagynénémnek is azért volt illat-névjegye a Banditra megtévesztésig hasonlító Cabochard, mert szívből gyűlölt minden édeskés parfümöt. Milyen érdekes, hogy felnőttként nem anyukám puha, szelíd virágillatai felé indultam el, hanem nagynéném vonalán...

Rajtam az első percekben valami nedves, fülledt, sötétzöld illat érződik: a galbanum szokásos üdesége helyett mintha párás dzsungelben vagy mocsárban lépkednék. Aztán megjelenik a bőr és a pézsma izzadt-animális jellege, végül a vetiver dohos földszaga: nem is annyira földből kifordult gyökérre, mint inkább egy teli hamutartóra hasonlít. A szokatlan, erőteljes jegyek kifinomult, mégis vad, sötét hangulatú illatba olvadnak össze. Engem egy merész, büszke, provokatív kékharisnyára emlékeztet, akiből az élet már kiölt minden naivitást, dohányzik, többet iszik, mint kellene, és kopott bőrdzsekit visel. Odavagyok érte: sajnos az eredeti verzióját már nem kapni, de én az újat is nagyon szeretem, és a picike parfümmintát igazi kincsként őrzöm.

(link)

Parfümről - Passage d'Enfer

Ó, de szeretem ezt a valószerűtlenül könnyed illatot. Ez az a parfüm, amire a leginkább illik a légies szó: az alapját annyira halvány, áttetsző tömjén adja, hogy egy sóhajtásnál nem is több. Ehhez párosul a gyöngéd liliom, a száraz fa és lágy fehér pézsma: ha ezeket így egymás mellé helyezem, máris érthető, miért emlékeztet sokakat hűvös, félhomályos templomra, ahol a kopott padsorokat virágokkal díszítették. A hosszú, fehér gyertyák leégtek, a tömjén hamuvá porladt; a hideg hajnali köd még ott lebeg a kőfalak között. Szerintem egyáltalán nem illik hozzá a nevének a jelentése - egyszerre találom szomorkásnak, megnyugtatónak, és nagyon elegánsnak, és még azt sem bánom, hogy a halk liliom rajtam alig-alig érződik: inkább a fehér pézsma az, ami a tömjénfüst lecsengése után dominál. Még sosem találkoztam illattal, ami ennyire misztikus és titokzatos lenne, ugyanakkor friss és ártatlanul tiszta. Ha zene lenne, biztosan Patrick Cassidy Vide Cor Meum-ja volna, Dante La Vita Nuova-jának ez a gyönyörűséges megzenésített harmadik szakasza...

(link)

Parfümről - Bois Blonds

Amikor elhatároztam, hogy harminc fölött igazán megérett az idő arra, hogy a kislányos illatokat, amiket addig kedveltem, valamivel felnőttesebbekre cseréljem, fogalmam sem volt, milyen kemény fába vágom a fejszémet. Addig a frissen mosott fehér mósusz és a könnyed citrus tengelyén mozogtam, amikkel nem nagyon lehet melléfogni – de az sem nagyon valószínű, hogy utánad forduljanak miattuk az utcán. Az első pár hónap hosszas szagolgatásokkal telt: időnként be-betértem egy illatszerüzletbe parfümökkel ismerkedni, mélyet szippantottam B kávéscsészéjéből, Millie konyhájában kértem pár karmadommagot, aztán rácsodálkoztam a füstölt pirospaprikájára, virágzó hársfák ágaiba temettem az arcom, a frissen öntözött füvön járkáltam mezítláb, napon pihenő macskát szagoltam… és roppant érdekes dolgokra jöttem rá:

• utálom azt, amit a parfümtudorok nagy, fehér virágillatnak hívnak: a magnóliát, tubarózsát és társaikat,
• odavagyok viszont a faforgács illatáért (a parfümökben cédrusjegyekként jelenik meg), az esőillatért (így kezdtem keresni a vetivert), és a teáért,
• a füst illatát akkor szeretem, ha nem indiai templomokat idéz, hanem elfújt gyertyát,
• ahogy a vörösboroknál, úgy a parfümöknél is lenyűgöznek az animális jegyek: a jázmin enyhe lóistálló-szaga, a puha bőrkesztyűé és a macska szőréé.

Az Atelier Cologne Bois Blonds parfümje volt az első, amiből a hosszas próbálgatások után egy egész üveggel vettem. Tulajdonképpen biztonsági játék volt: az első jegy, ami megcsapta az orrom, az a könnyed, ragyogó, világozöld citrusillat volt, amit korábban annyira szerettem. Ami kifinomultságot adott neki, az a váratlan rózsabors volt, és ami végképp megpecsételte a vonzalmamat: az éles, ceruzahegyezést idéző cédrusillat. Igazi tavaszias, friss kompozíció. A második szakaszban ért a meglepetés: a vetiver nedves, földből frissen kifordított gyökereket idéző aromája és a halvány, lebegő, fás-balzsamos tömjénfüst – pont annyira könnyeden, ahogy szeretem. Olyan érzés volt viselni, mintha egy nyári, erdőközepi táborozáson lennék hajnaltájt, a friss harmattól nedves füvön gázolva, az előző esti tábortűz füstjének illatával a hajamban.

Parfümről - Lumiere Blanche

Lumiere Blanche, azaz Fehér Fény az Olfactive Studiotól – mindenki nyári illatként ír róla; talán a parfümhöz adott fénykép miatt: a fehérre fakult fotón tűző napsütés tükröződik a ragyogó sziklákon és hűs tengeri szellő leng. Én januárban találkoztam vele, és tökéletesen illett a télhez: olyan érzés volt, mintha egy hófehér, elegáns bútorokkal berendezett nagypolgári párizsi lakás ablakánál állva nézném a kinti hóesést. Megmutattam Millie-nek, aki szerette benne a szantált és a cédrust; megmutattam Ninának, aki odavolt a friss tisztaságáért; és megmutattam Nyuszinak, aki megkérdezte, hogy ez biztosan női parfüm? Gondolom, a virágok teljes hiánya miatt, ami számomra az egyik legvonzóbb tulajdonsága ennek az illatnak: olyanná teszi, mintha egy erős férfikar ölelne át hátulról, miközben annál a bizonyos Párizsra néző ablaknál állok. Frissen magamra fújva először a kardamom ragyogózöld illata csap meg; olyan, mintha egy csésze meleg, finom, kardamomos-tonkababos-mandulás tejbe kortyolnék, és mégsem édes. Ezt követi az ezüstfényű írisz: lágy és tollpihe-légies; majd lassan kialakul a meleg, megnyugtató kasmírtakaró-szerű fehér pézsmajelleg. A vége rajtam sajnos elég halvány, szeretném, ha több lenne benne a fűszer ebben a fázisban, de így is szép mindennapi illat, ami a diszkrét vonások ellenére sosem kislányos vagy épp púderes. Még egy icipici van az üveg alján ebből a szokatlanul tejszerű illatból – egy darabig nézegettem a polcon, aztán eltettem karácsonyig: bár nyáron is gondolkodás nélkül nyúltam érte, a téli napokon szeretem a legjobban.

 

(link)