Új lakókról

Tádé volt az első. Ange sulibazárában a felfordulást tétován nézve állt szegénykém a sarokban a kisasztal mellett - a többi asztalnál hangos, nevetgélő, rúgkapáló kiscsikókhoz hasonló tinédzserek árultak süteményt és sült kolbászt, gyurmát és körömlakkot, könyveket és plüssjátékokat. Tádén rögtön megakadt a szemem, a magasságát leplezve, kicsit meggörbülve, félénken állt ott, mint aki nem is tudja, hogyan került a tizenévesek közé. Sz. oldalba bökött és egy fejmozdulattal jelezte, hogy menjünk oda hozzá.

Rámosolyogtam a kisasztal mögött álló nőre. 

- Mennyibe kerül a 80 cm körüli majomfa (jade plant)?

- Öt dollár - hangzott a válasz.

Egy percig sem gondolkodtam. Tádénak velem kellett jönnie. Este hazacipeltük, és megfogadtam, hogy hétvégén veszek neki pozsgásoknak való földet, hogy átültessem és kiegyenesítsem szegényt. 

Ez persze egy elég egyszerű terv, de minden növénykedvelő tudja, hogy teljességgel lehetetlen. Én már akkor tudtam, amikor nem csak a hátizsákomat vettem magamhoz a földcipeléshez, hanem belegyömöszöltem két hatalmas válltáskát is, biztos, ami biztos. A buszon aztán úgy néztem ki, mint egy málhásló, de bánta a fene, szegény idős Tádé megérdemel egy kis társaságot. A teraszra azóta a következő lakók költöztek be:

A Nagy Cthulhu - gigászi ZZ növény, hatalmas, ide-oda hajló mélységesen zöld csápokkal. Őt technikailag nem én cipeltem haza, hanem a Fb Marketplace-en találkoztunk, és az előző gazdája szállította hozzám. A Nagy Cthulhu a terasz árnyasabb végén alszik, és rettegés tölti el a világot, ha álmában megrezzen (szó szerint: miután elhelyeztem, megszólalt a ház hangosbemondója, hogy emergency, emergency, úgyhogy azonnal el kellett hagynunk az épületet. Szerencsére végül nem az ősi rettenet miatt, hanem mert valaki odaégette a vacsoráját, szegény).

A rozmaring-ikrek: Kirké és Médea. Ők ugyanabba a cserépbe kerültek szépen egymás mellé, árad belőlük a napsugaras mediterrán illat az ausztrál őszben is, és ha megdörzsölöm a levélkéiket, rögtön hazarepítenek. Varázslat. A két boszorkány a háztáji mágiához is konyít, persze: nemsokára sült krumpli, provanszál csirke, illatos parmezánkeksz készül majd a segítségükkel.

A mozdíthatatlan, zordszürke ládába Baba Jaga került, az anyósnyelv. Neki aztán igazán minden mindegy: az első nap félbehagytam az ültetését, és rá se hederített, amikor csak másnap fedtem be a gyökereit földdel teljesen. A végtelenségig közönyös: ha kiviszem az erkélyre a bánatomat, hogy kisóhajtozzam magamból, meg se rezzen, de az öböl fölött ropogó tüzijáték, vagy a csapkodó vihar se hozza lázba. Irigylésreméltó.

A függő virágkosárba ezüstös futókát ültettem: Miss Havisham leveleiben több a fehér, mint a zöld, elegánsan hajladozik, és egyrészt (a szomszédaihoz képest) toronymagas elvárásai vannak, másrészt mindenki másról megvan a véleménye. A többiek általában hagyják, hogy kiméltatlankodja magát, legfeljebb én adok neki olykor egy kis hűvös kamillateát a bögrém aljából megnyugtatásképp.

A tilbai boszorkányokról

Ha az ember Új Dél-Wales déli részén utazgat, nem érdemes kihagynia Old Town Tilbát. Ahogy lassan behajtottunk a városka egyetlen utcájába, elkezdtem nevetni az egymás után sorakozó aprócska, girbegurba, színes kis házak láttán: az összesnek fehér volt az ablak-és ajtókerete, de a falak élénkkék, narancssárga, rózsaszín, almazöld és orgonalila színekben pompáztak. A házacskákhoz apró előkertek tartoztak, mindegyikben virágzott a mélylila glory bush, a vörös hegyi ördög, a selymestölgy, a frangipáni (amióta Ulli egyszer vulgárisnak nevezte az illatát, mindig nevetnem kell szegény kis jólnevelt fán az ötszirmú virágaival) - biztos vagyok benne, hogy ezeknek a növényeknek a felét sem így hívják magyarul, de a legtöbbjüknek nem is találtam magyar elnevezését. Mindenesetre Old Town Tilba kertjeiben egymásba tenyereltek a leveleikkel, támaszt nyújtottak a kúszórózsáknak, tetőkre könyököltek és kerítéseknek dőltek; alig győztem őket csodálni. 

A színes házakon egy-egy régi címer ingadozott az enyhe szélben: itt egy vaníliaillatú pékség, ott egy nyeregkészítő, aztán egy tarkabarka ruhákat kínáló kis üzlet, egy szappankészítő, és a sor végén a legnépszerűbb: a tejesüzlet. Gyorsan oldalba böktem Sz-t, cinkostársamat és igazi Anne-i kebelbarátnőmet (ha angolul írnám a blogot, most azt írnám: sister from another mister, de ezt magyarul nem tudnám ennyire frappánsan megfogalmazni):

- Te, ez egy boszorkányfalu. Ezek itt mind mézeskalácsházak, és mindenhol boszorkányok árulják a portékájukat. Úgyhogy csak óvatosan...!

És nem igazam volt?! Minden üzletben egy-egy legalább hatvanas, mosolygós, éles szemű nő ült, az egyik a gyöngysorok között félig elbújva figyelt bennünket, a másik a régiségüzlet antik indonéz wayang-babáit igazgatta és magában dudorászott, a pékségben fehér, göndör hajú nagymamás asszony mosolygott a piték fölött. Végigsétáltunk a városkán, mindenhol illedelmesen köszöntünk (naná!), jó érzékkel kihagyva az öreganyámnak szólítást, vettünk sajtot és dzsemet és hajpántot, és fájó szívvel otthagytam a teljességgel haszontalan, de mulatságos ezüstös gyöngyszardíniákat. Az utca végén kisétáltunk a dombtetőre, ahol hanyatt vetettük magunkat a naptól meleg, lapos sziklákon, és mielőtt elaludtunk volna, kitaláltuk, hogy megnézzük a - térkép szerint - szomszédos Tilba Tilbát is.

Aha.

Több, mint fél órát autóztunk még a környéken. Sem applikáció, sem papírtérkép, sem gps, sem a táblák nem segítettek: minden alkalommal Old Town Tilba főutcájára jutottunk vissza. A végén kénytelenek voltunk levonni a következtetést: Tilba Tilba titkos gyülekezőhely, és csak szombat esténként válik láthatóvá, amikor a nyeregkészítőtől kapott nyergeket a boszorkányok a seprűikre szíjazzák, és elrepülnek hajnalig táncolni és kacarászni a tűz körül. Mi mindenesetre elfogadtuk az egymásba vissza-visszakanyarodó utak üzenetét, és inkább továbbautóztunk a tengerpart irányába.