Csengének

Épp a kócos kis kertben hajlongott és az utolsó káposztafejeket halmozta nagy sóhajokkal a vesszőkosárba, amikor meghallotta a poros úton közelítő könnyed lépteket és a vidám fütyörészést. Nem lovon érkezik, mint a királyfiak szoktak; legkisebb fiúnak hangzik.

- Adjon Isten öreganyám! - bátran csengett a fiatal, vidám legényke hangja a kertkapu túloldaláról; a szeme sarkából jól megnézte: kissé sovány, de inas, a kezén látszik, hogy dologhoz szokott. Na majd meglátjuk.

Lassan felegyenesedett, kezét a derekára tette és elfintorodott, mintha a hátfájása kínozná.  Hogy mennyire utálta ezt az öreganyámozást a falusiaktól. Öreganyád az ángyod térde kalácsa. Miért nem lehet asszonyom, hölgyem, neadj' Isten doktornő. Rosszkedvűen odavakkantott a fiúnak, a szokásához híven, elvégre ezt várta tőle mindenki.

- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Aztán mit keresel itt az erdő mélyén, ahol a madár se jár?

A kérdés után az almafán lakó pimasz vörösbegy felcsiripelt, mintha kacagna. Rosszalló pillantást vetett rá is.

A fiúnak nem volt bonyolult kérése. A szokásos történet: a szomszéd királyság királykisasszonya a tengerhez vágyott, és amikor a kíséretével és aranyhintójával átkeltek a Kása-hegyi hágón, nem vallotta be az átjárót őrző sárkánynak az ékszereit. A sárkány jó darabig türelmesen magyarázta, hogy a KH-1226-os formanyomtatvány kitöltése királyi sarjak számára is kötelező, az első oldalon a személyes tárgyakat kell felsorolni, a másodikon azokat, amiket kereskedelmi forgalomba hozatalra szánva visznek át a hegyen; a királykisasszony csak perelt és ellenkezett és fenyegetőzött. A sárkány türelme végül elfogyott, egy kis füstfelhőt kiengedve az orrán elkergette a kíséretet, a hintót pedig óvatosan a karmai közé kapva ékszerestül, mindenestül elvitte a lányt, hogy tüzetesen átvizsgálja. A vámház innen hétnapi járóföldre van, egy valamirevaló kéktúrázó akár öt nap alatt lejárja, még szint sincs benne túl sok. Persze olyan lyukas bocskorban, mint amilyen a fiú lábát takarta... az öregasszony legyintett és elkezdte a mondókáját.

- Nálam három nap egy esztendő, ha ezt megszolgálod, segítek... - közben törte a fejét. Már a múlt heti szegénylegénynek is alig talált háromnapi tennivalót: az végül zacskóba kötötte a megszáradt csipkebogyót, leszedte a dércsípte kökényt, betakarta a rózsák tövét, és megjavította a tyúkól tetejét. Ilyenkor nincs annyi dolog a háznál, a napjai nagyrészt a könyvtárban teltek. Szigorúan végigmérte a fiút.

- Tudsz olvasni?

- Tudok én! – rikkantotta büszkén a legény. Úgy látszik, az új falusi tanító mégiscsak ér valamit. Na, így egyszerűbb lesz. A kövér rongybabamacska előkerült a nyári konyhából, komótosan elsétált a fiú lába mellett, majd aranyszín szemével a boszorkányra nézett és lassan pislantott egyet. Jól van. A fiú kissé fáradt és izgatott, de nincs nagyobb baja, a rongybabamacska épp megfelelő társaság lesz neki estére. A nyugtalan rettegők a kis fekete mihasznát kapják, a szomorú, magányos lelkek az idióta vöröset, amelyik úgy dorombol, mint egy fazék forrásban lévő víz. A karthauzi kék... csak különleges esetekben mutatkozik.

Intett a legénynek, hogy kövesse, átvágtak a kerten, a hátsó kapun át kiértek a legelőre, majd a fenyves szélénél kis kanyart tettek és megérkeztek a könyvtárba. Szeme sarkából látta, ahogy a fiú szeme-szája eláll a csupa sötét fából ácsolt, magas, tornyos épület láttán. Benn árnyékba vesző égigérő mennyezet, roskadozó polcok, néhány íróasztal gyertyával, kényelmes fotelek, a támlájukra vetett tarkabarka horgolt nagymamakockás takarókkal. Feltett három találós kérdést a fiúnak és elmondta a szabályokat (három nap áll rendelkezésére megkeresni a válaszokat, a baglyok segítenek a katalógus használatában és előhozzák a kért könyveket, a pókokat tilos vegzálni), majd otthagyta.

A kis kunyhóba visszatérve nekiállt vacsorát főzni kettejüknek, kenyeret sütni az útravaló szendvicshez, a lyukas bocskor helyett egy megfelelő méretű csizmát előkeresni a festett ládából (a negyvenhármasok fogyóban voltak, következő piacnapon el ne felejtsen venni néhány párat), majd kis töprengés után elővett még egy vízálló meleg köpönyeget és egy pár gyapjúfonalból kötött, tartalék zoknit is.

Ezek a szegénylegények a száraz kenyérdarabkájukkal meg az itt-ott összeszedett botjukkal... csóválta a fejét. Valami süteményt is kellene csomagolni, a királylány biztosan értékelni fogja. És természetesen a kitöltött formanyomtatványok a vámkezeléshez. A fiú majd átadja őket a sárkánynak, és mehetnek Isten hírével.

Új lakókról

Tádé volt az első. Ange sulibazárában a felfordulást tétován nézve állt szegénykém a sarokban a kisasztal mellett - a többi asztalnál hangos, nevetgélő, rúgkapáló kiscsikókhoz hasonló tinédzserek árultak süteményt és sült kolbászt, gyurmát és körömlakkot, könyveket és plüssjátékokat. Tádén rögtön megakadt a szemem, a magasságát leplezve, kicsit meggörbülve, félénken állt ott, mint aki nem is tudja, hogyan került a tizenévesek közé. Sz. oldalba bökött és egy fejmozdulattal jelezte, hogy menjünk oda hozzá.

Rámosolyogtam a kisasztal mögött álló nőre. 

- Mennyibe kerül a 80 cm körüli majomfa (jade plant)?

- Öt dollár - hangzott a válasz.

Egy percig sem gondolkodtam. Tádénak velem kellett jönnie. Este hazacipeltük, és megfogadtam, hogy hétvégén veszek neki pozsgásoknak való földet, hogy átültessem és kiegyenesítsem szegényt. 

Ez persze egy elég egyszerű terv, de minden növénykedvelő tudja, hogy teljességgel lehetetlen. Én már akkor tudtam, amikor nem csak a hátizsákomat vettem magamhoz a földcipeléshez, hanem belegyömöszöltem két hatalmas válltáskát is, biztos, ami biztos. A buszon aztán úgy néztem ki, mint egy málhásló, de bánta a fene, szegény idős Tádé megérdemel egy kis társaságot. A teraszra azóta a következő lakók költöztek be:

A Nagy Cthulhu - gigászi ZZ növény, hatalmas, ide-oda hajló mélységesen zöld csápokkal. Őt technikailag nem én cipeltem haza, hanem a Fb Marketplace-en találkoztunk, és az előző gazdája szállította hozzám. A Nagy Cthulhu a terasz árnyasabb végén alszik, és rettegés tölti el a világot, ha álmában megrezzen (szó szerint: miután elhelyeztem, megszólalt a ház hangosbemondója, hogy emergency, emergency, úgyhogy azonnal el kellett hagynunk az épületet. Szerencsére végül nem az ősi rettenet miatt, hanem mert valaki odaégette a vacsoráját, szegény).

A rozmaring-ikrek: Kirké és Médea. Ők ugyanabba a cserépbe kerültek szépen egymás mellé, árad belőlük a napsugaras mediterrán illat az ausztrál őszben is, és ha megdörzsölöm a levélkéiket, rögtön hazarepítenek. Varázslat. A két boszorkány a háztáji mágiához is konyít, persze: nemsokára sült krumpli, provanszál csirke, illatos parmezánkeksz készül majd a segítségükkel.

A mozdíthatatlan, zordszürke ládába Baba Jaga került, az anyósnyelv. Neki aztán igazán minden mindegy: az első nap félbehagytam az ültetését, és rá se hederített, amikor csak másnap fedtem be a gyökereit földdel teljesen. A végtelenségig közönyös: ha kiviszem az erkélyre a bánatomat, hogy kisóhajtozzam magamból, meg se rezzen, de az öböl fölött ropogó tüzijáték, vagy a csapkodó vihar se hozza lázba. Irigylésreméltó.

A függő virágkosárba ezüstös futókát ültettem: Miss Havisham leveleiben több a fehér, mint a zöld, elegánsan hajladozik, és egyrészt (a szomszédaihoz képest) toronymagas elvárásai vannak, másrészt mindenki másról megvan a véleménye. A többiek általában hagyják, hogy kiméltatlankodja magát, legfeljebb én adok neki olykor egy kis hűvös kamillateát a bögrém aljából megnyugtatásképp.

A tilbai boszorkányokról

Ha az ember Új Dél-Wales déli részén utazgat, nem érdemes kihagynia Old Town Tilbát. Ahogy lassan behajtottunk a városka egyetlen utcájába, elkezdtem nevetni az egymás után sorakozó aprócska, girbegurba, színes kis házak láttán: az összesnek fehér volt az ablak-és ajtókerete, de a falak élénkkék, narancssárga, rózsaszín, almazöld és orgonalila színekben pompáztak. A házacskákhoz apró előkertek tartoztak, mindegyikben virágzott a mélylila glory bush, a vörös hegyi ördög, a selymestölgy, a frangipáni (amióta Ulli egyszer vulgárisnak nevezte az illatát, mindig nevetnem kell szegény kis jólnevelt fán az ötszirmú virágaival) - biztos vagyok benne, hogy ezeknek a növényeknek a felét sem így hívják magyarul, de a legtöbbjüknek nem is találtam magyar elnevezését. Mindenesetre Old Town Tilba kertjeiben egymásba tenyereltek a leveleikkel, támaszt nyújtottak a kúszórózsáknak, tetőkre könyököltek és kerítéseknek dőltek; alig győztem őket csodálni. 

A színes házakon egy-egy régi címer ingadozott az enyhe szélben: itt egy vaníliaillatú pékség, ott egy nyeregkészítő, aztán egy tarkabarka ruhákat kínáló kis üzlet, egy szappankészítő, és a sor végén a legnépszerűbb: a tejesüzlet. Gyorsan oldalba böktem Sz-t, cinkostársamat és igazi Anne-i kebelbarátnőmet (ha angolul írnám a blogot, most azt írnám: sister from another mister, de ezt magyarul nem tudnám ennyire frappánsan megfogalmazni):

- Te, ez egy boszorkányfalu. Ezek itt mind mézeskalácsházak, és mindenhol boszorkányok árulják a portékájukat. Úgyhogy csak óvatosan...!

És nem igazam volt?! Minden üzletben egy-egy legalább hatvanas, mosolygós, éles szemű nő ült, az egyik a gyöngysorok között félig elbújva figyelt bennünket, a másik a régiségüzlet antik indonéz wayang-babáit igazgatta és magában dudorászott, a pékségben fehér, göndör hajú nagymamás asszony mosolygott a piték fölött. Végigsétáltunk a városkán, mindenhol illedelmesen köszöntünk (naná!), jó érzékkel kihagyva az öreganyámnak szólítást, vettünk sajtot és dzsemet és hajpántot, és fájó szívvel otthagytam a teljességgel haszontalan, de mulatságos ezüstös gyöngyszardíniákat. Az utca végén kisétáltunk a dombtetőre, ahol hanyatt vetettük magunkat a naptól meleg, lapos sziklákon, és mielőtt elaludtunk volna, kitaláltuk, hogy megnézzük a - térkép szerint - szomszédos Tilba Tilbát is.

Aha.

Több, mint fél órát autóztunk még a környéken. Sem applikáció, sem papírtérkép, sem gps, sem a táblák nem segítettek: minden alkalommal Old Town Tilba főutcájára jutottunk vissza. A végén kénytelenek voltunk levonni a következtetést: Tilba Tilba titkos gyülekezőhely, és csak szombat esténként válik láthatóvá, amikor a nyeregkészítőtől kapott nyergeket a boszorkányok a seprűikre szíjazzák, és elrepülnek hajnalig táncolni és kacarászni a tűz körül. Mi mindenesetre elfogadtuk az egymásba vissza-visszakanyarodó utak üzenetét, és inkább továbbautóztunk a tengerpart irányába.

Because yes is more fun than no

A tegnapi nap magától is elég mozgalmasan alakult volna, de azért sikerült rátenni még egy lapáttal. Délelőtt Angyaltürelmű J, aki vezetni tanít, a város másik csücskét jelölte meg találkozási pontnak, úgyhogy egy órán keresztül kellett hozzá villamosoznom. Villamosozni azért nem szeretek, mert bár ugyanolyan közel van a lakásomhoz, mint a buszmegálló, de a villamos megállóját egyszerűen képtelen vagyok elsőre megtalálni. Még sosem sikerült. Át a felüljáró alatt, fel a kislépcsőn, végigsétálni a parkolóházon, megkeresni a liftet, lemenni vele a földszintre, rábukkanni a kijáratra, átkelni az ösvényen az ellenkező oldalra, és már ott is van az ember. Borzalmas. Ennél csak az a borzalmasabb, hogy májustól egy ilyen szerény tájékozódási képességekkel rendelkező nő fog egyedül autót vezetni Sydney utcáin, úgyhogy mindenki reszkessen. 

Mindenesetre a végén meglett a megálló, felugrottam a villamosra, és unalmamban elkezdtem kiolvasni az internetet, aminek az egyik bugyrában egy kétségbeesett fiatal pár keresett a rendkívül szűkkörű (ők+két tanú) esküvőjükhöz pót-tanút, tekintettel arra, hogy az eredetieknek közbejött valami. Gyorsan ránéztem a napirendemre, és úgy döntöttem, hogy ötödik programnak tulajdonképpen belefér, úgyhogy visszaírtam nekik, I can be your witness! Meg is beszéltük a találkozót a házasságkötő terem előtt, ami tőlem tíz perc gyalog (a sors keze).

A nap elég simán ment, vezettem két órát, amit mindenki biztonságban túlélt, elviharzottam a város szélére egy courtesy callra, aztán bepattantam egy Uberbe, és még pont annyi időm volt, hogy otthon átöltözzek hivatali ruhából egy kicsit ünnepélyesebbe, magamhoz ragadjak egy doboz belga bonbont, és lesiessek az öböl partjára a házasságkötő teremhez. Az ajtó előtt egy rendkívül izgatott, de szerény és hálás fiatal kínai pár fogadott, akiknek átadtam az első nászajándékukat (a csokit), ők pedig nekem az első party favort (egy doboz csokit). Nemsokára megjelent a másik online fogott tanú, egy skót férfi, úgyhogy négyen besétáltunk a hivatalba, ahol mindenki nagyon megörült, hogy mégis lesz esküvő, és a kötelező adminisztratív rész után egy nagyon meghitt rövid szertartás keretében a fiatalokat összeadták. A másik tanú és én készítettünk róluk pár fotót, aztán kértek néhány fényképet velünk is, és előre meghívtak bennünket a lagzira, amit későbbre terveznek. 

Ezt követően rohantam haza ismét átöltözni az esti lengyel koncertre, amit egy vacsora követett, úgyhogy ma ismét alig látok ki a szemeimen és halk, nyugodt hangon, lassan kell hozzám beszélni (ez ma így is lesz, tekintettel arra, hogy egy temetésre megyünk), de ettől függetlenül az egész tegnapi napra rém büszke vagyok.

Egy kisebb túráról

Az úgy van, hogy az első hónapok jelentős része a munkában az úgynevezett udvariassági látogatásokkal telik. Ez azt jelenti, hogy összeállítok egy listát azokról az emberekről, akikkel valószínűleg sokat fogok együtt dolgozni, és írok nekik egy udvarias emailt, amiben találkozót kérek tőlük. Innen pedig jön a vicces rész: a találkozó hol pontosan 30 perc, hol túlnyúlik egy órán is, néha csendben hallgatom végig a partner politikai elemzéseit, máskor közös hobbikról lelkendezünk, felidézzük az egymás országaiba tett látogatásainkat, vagy kidumáljuk az ausztrálokat. Az egyik kedvencem eddig Ulle volt, aki az igen tisztelettudó emailemre rendkívül közvetlenül azzal válaszolt, hogy ugorjak át valamikor az irodájába, és elmegyünk együtt ebédelni. Az villámgyorsan kiderült, hogy munkafronton nem lesz sok kapcsolat közöttünk, de valahol az ebéd negyedénél egyszer csak közelebb hajolt az asztalon át, és megkérdezte: are you a hiker? Nekem persze több se kellett, úgyhogy gyorsan meg is beszéltünk egy rövid, 10 km-es sétát két nappal későbbre. Huszonöt fok volt, és egy mesébe illő tengerparti útvonalon sétáltunk végig (aki térképen is szeretné megnézni: Spitből Manlybe), útközben rácsodálkozva az összes növényre, madárfüttyre, gombára. Nem tudom elhessegetni az érzést az ausztrál természetben, hogy bármely pillanatban elősétálhat egy dinoszaurusz: az embermagas cikászok, kétméteres páfrányfák, gigászi araukáriák, a Morton Bay fügék, és az az óriási fa, aminek úgy hámlik a kérge, mintha egy jól megsült almásrétes lenne (paperbark tree, Melaleuca quinquenervia) egészen szürreális benyomást keltenek, amit szerintem sosem fogok megszokni. Aljnövényzet nem nagyon él meg alattuk, legfeljebb ott, ahol ritkásabb a lomb és inkább az old man banksia, a wattle és egy rakás ismeretlen cserje nő. Az ember egy kicsit elveszíti önmagát, amikor ennyire zsigerileg idegen helyen jár, ahol ismeretlen minden szag, minden hang, minden állat és növény, és még a kőfalak is máshogyan repedeznek. Nagyon jólesett úgy túrázni valakivel, hogy egy ritmusban, egy hullámhosszon voltunk: ugyanazt találtuk érdekesnek, sosem fogytunk ki a témából, ő néha rámutatott egy-egy eldugott kilátópontra vagy lejáróra a tengerparthoz, máskor én szóltam neki, hogy a kefevirágot evő szivárványos lórit fotózzuk le. A végén a parton vezetett az út, és épp a kompkikötőhöz vitt, úgyhogy a lehető legfestőibb útvonalon, a Manly-Circular Quay kompon mentem haza.

"Itt, a Dél keresztje alatt, tizenhatezer kilométerre az Óhazától..."

Hát nem volt egyszerű, na – még úgy sem, hogy amit lehetett (szállás az első két hétre, online lakáskeresgélés) otthonról megszerveztem. Az első időszak persze mindig olyan, mintha forgószél kapott volna el. Nyitottam bankszámlát, vettem telefont, honosítottam jogosítványt, tíz nap alatt találtam egy klassz helyen lévő lakást, egy nap alatt ajánlatot tettem rá és három nap alatt leszerződtünk. A berendezése már nem volt ennyire flott: a házirend alapján csak meghatározott bútorszállítók tehetik be a lábukat az épületbe, ez minden szállítási körhöz plusz nyolcszáz dollárt adott (végül két kör alatt sikerült letudni, de azért elég kimerítő napi 5 órát egy légkondi nélküli teherautóban zötyögni szerte a városban két szír hórukkemberrel, akik alig beszélnek angolul). Bútort szereltem össze (amire egyedül nem voltam képes, azt egy japán erőművész megoldotta nekem, aki – vicc nélkül – minden nagyobb emelés előtt felhorkant, hogy OSSZ!), mosógépet kötöttem be, konyhai elszívót és redőnytartót javítottam, és természetesen a beköltözés után sorra elkezdtek kiderülni azok a gondok, amik szakembert igényeltek: a légkondiszerelés, a lógó függönysín felfúrása, és a CSÓTÁNYIRTÁS. Errefelé - nem is tudom, hogy szerencsére vagy sajnos – nem az otthon elterjedt német, hanem az 5-6 cm hosszú amerikai csótány terjedt el, és az életnek olyan természetes része, mint a szivárványos lóri, vagy a repülőkutya. Én speciel nem voltam különösebben elragadtatva attól, hogy minden héten volt egy olyan éjszaka, amikor kettőt agyon kellett csapnom. Három hét után lett elegem, ezért hívtam szakembert és szétszórtam tizenkét csótánymérget a lakásban. Azóta szerencsére egy darabot sem láttam, ettől a fajtától valamivel könnyebb megszabadulni.

A lakberendezésnek már nagyjából a végén járok: már csak a szőnyegnek kell megérkeznie, és az utolsó nagyobb projektem a konyhapult hígítóval való kezelése, enyhe lecsiszolása és viaszolása lesz. A helyi barkácsboltosokkal már egészen jóban vagyok, kis túlzással nagyjából ők jelentik a szociális életemet. Az első kötelező gikszer is megvolt, amikor kizártam magam a lakásból a szemétlevitel során: ezer szerencse, hogy a telefonom a zsebemben volt, így sikerült expressz lakatost hívni és a kedves szomszéd segítségével a házba beengedni (ez kulcs nélkül nem magától értetődő, mert azon van a pittyegő is, ami nélkül a ház kapuja nem nyílik, a lift nem működik, és az ember tanácstalanul ácsorog a lakás ajtaja előtt, mint a Travoltás mém).

Ami a bal oldali közlekedést illeti: elkezdtem órákat venni egy rendkívül kedves oktató hölgytől, aki 65-70 között lehet (ez tök érdekes, itt elég nehéz megmondani az idősebb generációról, hogy mennyi idősek, mert mindnek elképesztően szétégette a nap a bőrét), és neurodivergensekre specializálódott, magyarán angyali türelme van, ami hozzám kell is. Abban állapodtunk meg, hogy április végéig járok hozzá, már előre rettegek, hogy milyen lesz utána egyedül.

A munkába lassan beleszokom, a csapat nagyon jó fej és rutinos, úgyhogy ebből a szempontból minden rendben. Az első hivatalos látogatást is letudtuk (erre nagyon büszke vagyok, mert igen gazdag programot sikerült összeállítani), most még április 12-ig kell belehúzni egy kicsit, aztán remélhetőleg könnyebben lélegzünk.

Vikire gondolok sokat, aki még a kiutazás előtt kérdezte, hogy kitaláltam-e, lelkileg mi fog egyenesben tartani, mert egyelőre se kajak, se iyengar jóga, se túrázás, és ennek már nagyon érzem a hiányát. Egy kicsit olyan vagyok, mint ahogy Bilbó mondja a Gyűrűk Urában: egy kis vaj túl sok kenyérre vékonyan rákenve. Valahogy nem megy a napirend kialakítása sem; a kis vaj ráadásul még meg is olvadt, és folyik szét. Talán ez is jobb lesz április közepétől. Húsvétra tervezünk egy kis kiruccanást a Kék Hegyekbe, ezt már alig várom.