Jeruzsálemben voltunk tavaly nyáron, ahol az idő körbe-körbe-körbejár; kaptattunk a girbagurba, árnyékba borult utakon, egy amerikai turista az egyik ház pinceablakához hasalt és mutatta, hogy évszázadokkal ezelőtt három méterrel alattunk húzódott az utca szintje "azon járt Jézus", a kiabáló árusok kendőket és ezüstékszereket kínáltak, fejkendős örmény asszonyok siettek gyerekkel a karjukon, felkapaszkodtunk egy szűk, meredek lépcsőn a tetőkre, ahol lusta macskák néztek ránk unottan, és zsidó kisfiúk fröcskölték egymást a poros, izzósárga hőségben.
Párizsrról mondják, hogy az egyszeri japán turista sokkot kap a láttán, annyira megüti a történelem szele; én Jeruzsálemben éreztem ugyanezt, és azóta is, folyamatosan. Szerettem volna úgy kezdeni az ismét-blogolást, hogy leírom, mi minden történt ezalatt a hérom év alatt, de amikor elkezdeném írni, minden alkalommal megakadok: minden megváltozott, és minden ugyanolyan maradt. Mint egy örvény, sodor magával az idő, hol a víz alá kerülök, hol hagyom, hadd vigyen az ár, és csak lassan tempózom, "ezt most bírd ki, lélegezz nyugodtan, könnyebb lesz hamarosan". Visszatértem abba a városba, ahol elkezdtem írni a blogot, és vadidegennek tűnik: a hazatérés sosem hazatérés, csak kultúrsokk másképp. A városok ugyanolyanok, mint az emberek, lehet első látásra viharos szerelem, akivel a mindennapokban soha nem tudnánk együtt élni, vagy lehet otthonos-nyugodt, ahonnan néha egzotikus vakációra vágyódunk; én ezt a várost nagyon szerettem, de sosem hittem, hogy néhány éves viszonynál mélyebb kapcsolatunk lesz. (Uram Jézus, mennyi mindenre mondhatnám ezt most el az életemből...) Ugyanott dolgozom, de a munkahelyemre az öt évvel ezelőtti önmagam rá sem ismerne, bár nem eresztettem új gyökereket, de egy új ország lánya lettem, minden szilveszter éjjel elcsodálkozom, amikor számba veszem az elmúlt év kalandosnak tűnő történéseit, és mégis minden éjfélkor ugyanazt kívánom. Az (osztály)főnököm most is minden félévben ragyogó jegyekkel osztályoz, míg én továbbra is küszködök a kortárs közösségben, úgy érzem, nem hívnak meg a születésnapokra, és olykor kitörik a színes ceruzáim hegyét. Egyes jó ismerős démonok nyolc éves korom óta gyötörnek: épp ugyanúgy rettegek, ha nyilvánosság előtt kell beszélnem, ami mostanság nemigen kerülhető el - gyere hát, démon, harminc éve ismerjük egymást, próbáljunk békét kötni.
Idén olyan feszülten vártam a vakációt, mint még soha, és szerencsémre meghozta, amire vágytam: megmutatta, hova nyúlhatok, ha belefáradok az örvény keringésébe. Tavaly alig volt könyv a kezemben; ezért júliusban akivel csak találkoztam, könyvajánlást kértem tőle - az összeállított listáról írok nektek külön posztot, csodálatosan változatos lett, mint maguk az ajánlók. A könyveken túl ez a másik, amit most mindennél többre értékelek: az ezerféle helyről ismert, kaleidoszkóp-színes, inspiráló, bölcs, nevetős, nyugalmat árasztó barátok, akik mindig türelmesek velem, és hosszú szünetek után is ugyanúgy örülnek nekem, ha kávézni hívom őket.
Most megyek; felkelt a nap, és a teám egészen kihűlt, de hamarosan visszatérek, még ha nem is tudok olyan rendszeres posztokat ígérni, mint régen. Addig is: olvastatok mostanában jó könyvet, amit a kezembe adnátok...?
