Hát
nem volt egyszerű, na – még úgy sem, hogy amit lehetett (szállás az első két
hétre, online lakáskeresgélés) otthonról megszerveztem. Az első időszak persze
mindig olyan, mintha forgószél kapott volna el. Nyitottam bankszámlát, vettem
telefont, honosítottam jogosítványt, tíz nap alatt találtam egy klassz helyen lévő
lakást, egy nap alatt ajánlatot tettem rá és három nap alatt leszerződtünk. A
berendezése már nem volt ennyire flott: a házirend alapján csak meghatározott
bútorszállítók tehetik be a lábukat az épületbe, ez minden szállítási körhöz
plusz nyolcszáz dollárt adott (végül két kör alatt sikerült letudni, de azért
elég kimerítő napi 5 órát egy légkondi nélküli teherautóban zötyögni szerte a
városban két szír hórukkemberrel, akik alig beszélnek angolul). Bútort
szereltem össze (amire egyedül nem voltam képes, azt egy japán erőművész
megoldotta nekem, aki – vicc nélkül – minden nagyobb emelés előtt felhorkant,
hogy OSSZ!), mosógépet kötöttem be, konyhai elszívót és redőnytartót javítottam,
és természetesen a beköltözés után sorra elkezdtek kiderülni azok a gondok,
amik szakembert igényeltek: a légkondiszerelés, a lógó függönysín felfúrása, és
a CSÓTÁNYIRTÁS. Errefelé - nem is tudom, hogy szerencsére vagy sajnos – nem az otthon
elterjedt német, hanem az 5-6 cm hosszú amerikai csótány terjedt el, és az
életnek olyan természetes része, mint a szivárványos lóri, vagy a repülőkutya.
Én speciel nem voltam különösebben elragadtatva attól, hogy minden héten volt
egy olyan éjszaka, amikor kettőt agyon kellett csapnom. Három hét után lett
elegem, ezért hívtam szakembert és szétszórtam tizenkét csótánymérget a
lakásban. Azóta szerencsére egy darabot sem láttam, ettől a fajtától valamivel
könnyebb megszabadulni.
A lakberendezésnek
már nagyjából a végén járok: már csak a szőnyegnek kell megérkeznie, és az
utolsó nagyobb projektem a konyhapult hígítóval való kezelése, enyhe lecsiszolása
és viaszolása lesz. A helyi barkácsboltosokkal már egészen jóban vagyok, kis
túlzással nagyjából ők jelentik a szociális életemet. Az első kötelező gikszer
is megvolt, amikor kizártam magam a lakásból a szemétlevitel során: ezer
szerencse, hogy a telefonom a zsebemben volt, így sikerült expressz lakatost
hívni és a kedves szomszéd segítségével a házba beengedni (ez kulcs nélkül nem
magától értetődő, mert azon van a pittyegő is, ami nélkül a ház kapuja nem
nyílik, a lift nem működik, és az ember tanácstalanul ácsorog a lakás ajtaja
előtt, mint a Travoltás mém).
Ami
a bal oldali közlekedést illeti: elkezdtem órákat venni egy rendkívül kedves
oktató hölgytől, aki 65-70 között lehet (ez tök érdekes, itt elég nehéz
megmondani az idősebb generációról, hogy mennyi idősek, mert mindnek
elképesztően szétégette a nap a bőrét), és neurodivergensekre specializálódott,
magyarán angyali türelme van, ami hozzám kell is. Abban állapodtunk meg, hogy
április végéig járok hozzá, már előre rettegek, hogy milyen lesz utána egyedül.
A
munkába lassan beleszokom, a csapat nagyon jó fej és rutinos, úgyhogy ebből a
szempontból minden rendben. Az első hivatalos látogatást is letudtuk (erre
nagyon büszke vagyok, mert igen gazdag programot sikerült összeállítani), most
még április 12-ig kell belehúzni egy kicsit, aztán remélhetőleg könnyebben
lélegzünk.
Vikire gondolok sokat, aki még a kiutazás előtt kérdezte, hogy kitaláltam-e, lelkileg mi fog egyenesben tartani, mert egyelőre se kajak, se iyengar jóga, se túrázás, és ennek már nagyon érzem a hiányát. Egy kicsit olyan vagyok, mint ahogy Bilbó mondja a Gyűrűk Urában: egy kis vaj túl sok kenyérre vékonyan rákenve. Valahogy nem megy a napirend kialakítása sem; a kis vaj ráadásul még meg is olvadt, és folyik szét. Talán ez is jobb lesz április közepétől. Húsvétra tervezünk egy kis kiruccanást a Kék Hegyekbe, ezt már alig várom.
