Because yes is more fun than no

A tegnapi nap magától is elég mozgalmasan alakult volna, de azért sikerült rátenni még egy lapáttal. Délelőtt Angyaltürelmű J, aki vezetni tanít, a város másik csücskét jelölte meg találkozási pontnak, úgyhogy egy órán keresztül kellett hozzá villamosoznom. Villamosozni azért nem szeretek, mert bár ugyanolyan közel van a lakásomhoz, mint a buszmegálló, de a villamos megállóját egyszerűen képtelen vagyok elsőre megtalálni. Még sosem sikerült. Át a felüljáró alatt, fel a kislépcsőn, végigsétálni a parkolóházon, megkeresni a liftet, lemenni vele a földszintre, rábukkanni a kijáratra, átkelni az ösvényen az ellenkező oldalra, és már ott is van az ember. Borzalmas. Ennél csak az a borzalmasabb, hogy májustól egy ilyen szerény tájékozódási képességekkel rendelkező nő fog egyedül autót vezetni Sydney utcáin, úgyhogy mindenki reszkessen. 

Mindenesetre a végén meglett a megálló, felugrottam a villamosra, és unalmamban elkezdtem kiolvasni az internetet, aminek az egyik bugyrában egy kétségbeesett fiatal pár keresett a rendkívül szűkkörű (ők+két tanú) esküvőjükhöz pót-tanút, tekintettel arra, hogy az eredetieknek közbejött valami. Gyorsan ránéztem a napirendemre, és úgy döntöttem, hogy ötödik programnak tulajdonképpen belefér, úgyhogy visszaírtam nekik, I can be your witness! Meg is beszéltük a találkozót a házasságkötő terem előtt, ami tőlem tíz perc gyalog (a sors keze).

A nap elég simán ment, vezettem két órát, amit mindenki biztonságban túlélt, elviharzottam a város szélére egy courtesy callra, aztán bepattantam egy Uberbe, és még pont annyi időm volt, hogy otthon átöltözzek hivatali ruhából egy kicsit ünnepélyesebbe, magamhoz ragadjak egy doboz belga bonbont, és lesiessek az öböl partjára a házasságkötő teremhez. Az ajtó előtt egy rendkívül izgatott, de szerény és hálás fiatal kínai pár fogadott, akiknek átadtam az első nászajándékukat (a csokit), ők pedig nekem az első party favort (egy doboz csokit). Nemsokára megjelent a másik online fogott tanú, egy skót férfi, úgyhogy négyen besétáltunk a hivatalba, ahol mindenki nagyon megörült, hogy mégis lesz esküvő, és a kötelező adminisztratív rész után egy nagyon meghitt rövid szertartás keretében a fiatalokat összeadták. A másik tanú és én készítettünk róluk pár fotót, aztán kértek néhány fényképet velünk is, és előre meghívtak bennünket a lagzira, amit későbbre terveznek. 

Ezt követően rohantam haza ismét átöltözni az esti lengyel koncertre, amit egy vacsora követett, úgyhogy ma ismét alig látok ki a szemeimen és halk, nyugodt hangon, lassan kell hozzám beszélni (ez ma így is lesz, tekintettel arra, hogy egy temetésre megyünk), de ettől függetlenül az egész tegnapi napra rém büszke vagyok.

Egy kisebb túráról

Az úgy van, hogy az első hónapok jelentős része a munkában az úgynevezett udvariassági látogatásokkal telik. Ez azt jelenti, hogy összeállítok egy listát azokról az emberekről, akikkel valószínűleg sokat fogok együtt dolgozni, és írok nekik egy udvarias emailt, amiben találkozót kérek tőlük. Innen pedig jön a vicces rész: a találkozó hol pontosan 30 perc, hol túlnyúlik egy órán is, néha csendben hallgatom végig a partner politikai elemzéseit, máskor közös hobbikról lelkendezünk, felidézzük az egymás országaiba tett látogatásainkat, vagy kidumáljuk az ausztrálokat. Az egyik kedvencem eddig Ulle volt, aki az igen tisztelettudó emailemre rendkívül közvetlenül azzal válaszolt, hogy ugorjak át valamikor az irodájába, és elmegyünk együtt ebédelni. Az villámgyorsan kiderült, hogy munkafronton nem lesz sok kapcsolat közöttünk, de valahol az ebéd negyedénél egyszer csak közelebb hajolt az asztalon át, és megkérdezte: are you a hiker? Nekem persze több se kellett, úgyhogy gyorsan meg is beszéltünk egy rövid, 10 km-es sétát két nappal későbbre. Huszonöt fok volt, és egy mesébe illő tengerparti útvonalon sétáltunk végig (aki térképen is szeretné megnézni: Spitből Manlybe), útközben rácsodálkozva az összes növényre, madárfüttyre, gombára. Nem tudom elhessegetni az érzést az ausztrál természetben, hogy bármely pillanatban elősétálhat egy dinoszaurusz: az embermagas cikászok, kétméteres páfrányfák, gigászi araukáriák, a Morton Bay fügék, és az az óriási fa, aminek úgy hámlik a kérge, mintha egy jól megsült almásrétes lenne (paperbark tree, Melaleuca quinquenervia) egészen szürreális benyomást keltenek, amit szerintem sosem fogok megszokni. Aljnövényzet nem nagyon él meg alattuk, legfeljebb ott, ahol ritkásabb a lomb és inkább az old man banksia, a wattle és egy rakás ismeretlen cserje nő. Az ember egy kicsit elveszíti önmagát, amikor ennyire zsigerileg idegen helyen jár, ahol ismeretlen minden szag, minden hang, minden állat és növény, és még a kőfalak is máshogyan repedeznek. Nagyon jólesett úgy túrázni valakivel, hogy egy ritmusban, egy hullámhosszon voltunk: ugyanazt találtuk érdekesnek, sosem fogytunk ki a témából, ő néha rámutatott egy-egy eldugott kilátópontra vagy lejáróra a tengerparthoz, máskor én szóltam neki, hogy a kefevirágot evő szivárványos lórit fotózzuk le. A végén a parton vezetett az út, és épp a kompkikötőhöz vitt, úgyhogy a lehető legfestőibb útvonalon, a Manly-Circular Quay kompon mentem haza.