A tegnapi nap magától is elég mozgalmasan alakult volna, de azért sikerült rátenni még egy lapáttal. Délelőtt Angyaltürelmű J, aki vezetni tanít, a város másik csücskét jelölte meg találkozási pontnak, úgyhogy egy órán keresztül kellett hozzá villamosoznom. Villamosozni azért nem szeretek, mert bár ugyanolyan közel van a lakásomhoz, mint a buszmegálló, de a villamos megállóját egyszerűen képtelen vagyok elsőre megtalálni. Még sosem sikerült. Át a felüljáró alatt, fel a kislépcsőn, végigsétálni a parkolóházon, megkeresni a liftet, lemenni vele a földszintre, rábukkanni a kijáratra, átkelni az ösvényen az ellenkező oldalra, és már ott is van az ember. Borzalmas. Ennél csak az a borzalmasabb, hogy májustól egy ilyen szerény tájékozódási képességekkel rendelkező nő fog egyedül autót vezetni Sydney utcáin, úgyhogy mindenki reszkessen.
Mindenesetre a végén meglett a megálló, felugrottam a villamosra, és unalmamban elkezdtem kiolvasni az internetet, aminek az egyik bugyrában egy kétségbeesett fiatal pár keresett a rendkívül szűkkörű (ők+két tanú) esküvőjükhöz pót-tanút, tekintettel arra, hogy az eredetieknek közbejött valami. Gyorsan ránéztem a napirendemre, és úgy döntöttem, hogy ötödik programnak tulajdonképpen belefér, úgyhogy visszaírtam nekik, I can be your witness! Meg is beszéltük a találkozót a házasságkötő terem előtt, ami tőlem tíz perc gyalog (a sors keze).
A nap elég simán ment, vezettem két órát, amit mindenki biztonságban túlélt, elviharzottam a város szélére egy courtesy callra, aztán bepattantam egy Uberbe, és még pont annyi időm volt, hogy otthon átöltözzek hivatali ruhából egy kicsit ünnepélyesebbe, magamhoz ragadjak egy doboz belga bonbont, és lesiessek az öböl partjára a házasságkötő teremhez. Az ajtó előtt egy rendkívül izgatott, de szerény és hálás fiatal kínai pár fogadott, akiknek átadtam az első nászajándékukat (a csokit), ők pedig nekem az első party favort (egy doboz csokit). Nemsokára megjelent a másik online fogott tanú, egy skót férfi, úgyhogy négyen besétáltunk a hivatalba, ahol mindenki nagyon megörült, hogy mégis lesz esküvő, és a kötelező adminisztratív rész után egy nagyon meghitt rövid szertartás keretében a fiatalokat összeadták. A másik tanú és én készítettünk róluk pár fotót, aztán kértek néhány fényképet velünk is, és előre meghívtak bennünket a lagzira, amit későbbre terveznek.
Ezt követően rohantam haza ismét átöltözni az esti lengyel koncertre, amit egy vacsora követett, úgyhogy ma ismét alig látok ki a szemeimen és halk, nyugodt hangon, lassan kell hozzám beszélni (ez ma így is lesz, tekintettel arra, hogy egy temetésre megyünk), de ettől függetlenül az egész tegnapi napra rém büszke vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése