Az úgy van, hogy az első hónapok jelentős része a munkában az úgynevezett udvariassági látogatásokkal telik. Ez azt jelenti, hogy összeállítok egy listát azokról az emberekről, akikkel valószínűleg sokat fogok együtt dolgozni, és írok nekik egy udvarias emailt, amiben találkozót kérek tőlük. Innen pedig jön a vicces rész: a találkozó hol pontosan 30 perc, hol túlnyúlik egy órán is, néha csendben hallgatom végig a partner politikai elemzéseit, máskor közös hobbikról lelkendezünk, felidézzük az egymás országaiba tett látogatásainkat, vagy kidumáljuk az ausztrálokat. Az egyik kedvencem eddig Ulle volt, aki az igen tisztelettudó emailemre rendkívül közvetlenül azzal válaszolt, hogy ugorjak át valamikor az irodájába, és elmegyünk együtt ebédelni. Az villámgyorsan kiderült, hogy munkafronton nem lesz sok kapcsolat közöttünk, de valahol az ebéd negyedénél egyszer csak közelebb hajolt az asztalon át, és megkérdezte: are you a hiker? Nekem persze több se kellett, úgyhogy gyorsan meg is beszéltünk egy rövid, 10 km-es sétát két nappal későbbre. Huszonöt fok volt, és egy mesébe illő tengerparti útvonalon sétáltunk végig (aki térképen is szeretné megnézni: Spitből Manlybe), útközben rácsodálkozva az összes növényre, madárfüttyre, gombára. Nem tudom elhessegetni az érzést az ausztrál természetben, hogy bármely pillanatban elősétálhat egy dinoszaurusz: az embermagas cikászok, kétméteres páfrányfák, gigászi araukáriák, a Morton Bay fügék, és az az óriási fa, aminek úgy hámlik a kérge, mintha egy jól megsült almásrétes lenne (paperbark tree, Melaleuca quinquenervia) egészen szürreális benyomást keltenek, amit szerintem sosem fogok megszokni. Aljnövényzet nem nagyon él meg alattuk, legfeljebb ott, ahol ritkásabb a lomb és inkább az old man banksia, a wattle és egy rakás ismeretlen cserje nő. Az ember egy kicsit elveszíti önmagát, amikor ennyire zsigerileg idegen helyen jár, ahol ismeretlen minden szag, minden hang, minden állat és növény, és még a kőfalak is máshogyan repedeznek. Nagyon jólesett úgy túrázni valakivel, hogy egy ritmusban, egy hullámhosszon voltunk: ugyanazt találtuk érdekesnek, sosem fogytunk ki a témából, ő néha rámutatott egy-egy eldugott kilátópontra vagy lejáróra a tengerparthoz, máskor én szóltam neki, hogy a kefevirágot evő szivárványos lórit fotózzuk le. A végén a parton vezetett az út, és épp a kompkikötőhöz vitt, úgyhogy a lehető legfestőibb útvonalon, a Manly-Circular Quay kompon mentem haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése