Hosszú út

Három napja megjöttem, de csak most tértem magamhoz annyira, hogy írjak egy kicsit. Persze korábban gyűjtögettem a tippeket, hogyan lehet gyorsan megküzdeni az átállással. A gyors megoldások hívei általában vagy arra szavaznak, hogy a gépen kérnek valami erőset és végigalusszák az utat, vagy gyógyszerekkel érik el ugyanezt: ki nyugtatóval, ki daedalont szed. Én jobban szeretem a lassabb módszereket, mert ha totálisan kiütném magam, az átszálláskor napokig keresgélném a szingapúri reptéren a megfelelő kaput.

Ezzel csak az a baj, hogy előre kell tervezni. A melatonint már napokkal az utazás előtt el kell kezdeni szedni, ha ezt választjuk. A legtermészetesebb módszer persze az, ha egy héttel az utazás előtt kezdve mindennap egy órával eltoljuk a napirendünket, és megpróbáljuk a célállomás időbeosztásához igazítani a magunkét. Nálam ez mondjuk elég vicces lett volna, tíz órát az ember nem nagyon tologat csak úgy (csodálatos főnökeim voltak, de nagyot néztek volna, ha megjelenek este tizenegykor frissen, munkakezdésre készen). 

Úgyhogy igyekeztem zen hozzáállással elfogadni, hogy 1. általában kelet felé utazom rosszabbul, 2. az átállást semmivel nem tudom könnyebbé tenni, ezért 3. minimum egy hétig zombi leszek. Így is van, úgyhogy most hajnalonta kivet az ágy, de ez nem baj: rögtön az első reggelemen így alaposan megfigyelhettem a szomszéd ligetben legelésző kengurukat. Az eukaliptuszokon sárgabóbitás kakaduk tollászkodnak, és rém egzotikus minden.