"Lift not the painted veil which those who live
Call Life..."
(P.B. Shelley)
Ó, de szép filmet láttunk...! W. S. Maugham A színes fátyol című regényéből készült a forgatókönyv. Bár nem olvastam, csak egy kritikát, de így is biztos vagyok benne, hogy azon ritka esetek egyikére bukkantam, ahol a könyvnél nem lett rosszabb a film. Sőt.
Ritkán látunk olyan történetet, ami arról szól, hogyan tanulja meg egymást szeretni két ember, akik egymás szöges ellentétei. Valószínűleg ha Walter és Kitty egy társkereső oldalon regisztrált volna, soha nem párosították volna őket egymáshoz. Kitty csinos, felszínes, butácska; szíve szerint soha nem kötelezné el magát egy férfi sem, de az idő múlik, és ő sem lesz már fiatalabb: amikor az ügyetlen, unalmas bakteriológus, Walter udvarolni kezd neki, Kitty igent mond.
Edward Norton fantasztikusan játssza a hivatásának élő, érzelmi ügyekben esetlen tudóst, akit - bár képtelen vele azonosulni - lenyűgöz Kitty vidámsága és lendülete. Walter visszahúzódó, és ezerszer inkább érzi magát otthon a mikroszkóp fölött, mint egy bálban. Miután találkozik Kittyvel, másnap megkéri a kezét - ez az egyetlen ésszerű megoldás: hamarosan a kolerajárvány sújtotta Kínába indul, nincs vesztegetni való ideje. Bár azt tudja, hogy Kitty nem szerelmes, de azt reméli, hogy idővel majd megszereti őt. Tiszteletteljesen bánik vele, és soha nem erőszakolja rá magát a feleségére, aki később megkedveli bár, de továbbra is rémesen unalmas alaknak tartja.
Mindez a film első néhány percében történik. Meglepetések nem érnek bennünket, hatalmas érzelmi viharok nincsenek - a karakterek apró rezzenéseiből, a hangjukból tudjuk meg, kik is ők, és az egymás iránti érzelmeiket az árulja el, hogyan viselkednek a másik társaságában. A nézőnek semmit nem kínálnak tálcán; ő maga jön rá minden apró részletre.
Kitty (és a néző) Shanghaiban döbben rá arra, hogy Walter korántsem ostoba; sőt, sokszor jóval pontosabban felismeri az emberek karakterét és lehetséges reakcióikat, mint az önző Kitty. Amikor áthelyezteti magát a kolera által sújtott távoli vidékre, először kegyetlen büntetésnek érezzük a feleségével szemben, de hamar rádöbbenünk, hogy ezt valószínűleg jó ideje tervezte: minden lehetséges eszközzel, őszintén szeretne segíteni az ott élőkön. Léha feleségében keserűen csalódik, és mivel képtelen benne hinni, hogy Kitty valaha is megváltozik, rideg és visszautasító lesz vele szemben. Ugyanakkor Kittyben lassan felébred a férje iránti tisztelet. Hogy unalmas napjait kitöltse valahogy, a helyi konvent apácáinak segít az árva gyerekek gondozásában. Lassan, nagyon lassan kezdik megismerni a kemény munkával töltött időszak alatt önmagukat és egymást. Walter határozott, erős férfivé válik, Kitty pedig valódi nővé érik. Csodálatos történet szerelemről és vágyról, árulásról és megbocsátásról, önzésről és önzetlenségről. Nem is értem, miért nem lett nagyobb sikere.
Call Life..."
(P.B. Shelley)
Ó, de szép filmet láttunk...! W. S. Maugham A színes fátyol című regényéből készült a forgatókönyv. Bár nem olvastam, csak egy kritikát, de így is biztos vagyok benne, hogy azon ritka esetek egyikére bukkantam, ahol a könyvnél nem lett rosszabb a film. Sőt.
Ritkán látunk olyan történetet, ami arról szól, hogyan tanulja meg egymást szeretni két ember, akik egymás szöges ellentétei. Valószínűleg ha Walter és Kitty egy társkereső oldalon regisztrált volna, soha nem párosították volna őket egymáshoz. Kitty csinos, felszínes, butácska; szíve szerint soha nem kötelezné el magát egy férfi sem, de az idő múlik, és ő sem lesz már fiatalabb: amikor az ügyetlen, unalmas bakteriológus, Walter udvarolni kezd neki, Kitty igent mond.
Edward Norton fantasztikusan játssza a hivatásának élő, érzelmi ügyekben esetlen tudóst, akit - bár képtelen vele azonosulni - lenyűgöz Kitty vidámsága és lendülete. Walter visszahúzódó, és ezerszer inkább érzi magát otthon a mikroszkóp fölött, mint egy bálban. Miután találkozik Kittyvel, másnap megkéri a kezét - ez az egyetlen ésszerű megoldás: hamarosan a kolerajárvány sújtotta Kínába indul, nincs vesztegetni való ideje. Bár azt tudja, hogy Kitty nem szerelmes, de azt reméli, hogy idővel majd megszereti őt. Tiszteletteljesen bánik vele, és soha nem erőszakolja rá magát a feleségére, aki később megkedveli bár, de továbbra is rémesen unalmas alaknak tartja.
Mindez a film első néhány percében történik. Meglepetések nem érnek bennünket, hatalmas érzelmi viharok nincsenek - a karakterek apró rezzenéseiből, a hangjukból tudjuk meg, kik is ők, és az egymás iránti érzelmeiket az árulja el, hogyan viselkednek a másik társaságában. A nézőnek semmit nem kínálnak tálcán; ő maga jön rá minden apró részletre.
Kitty (és a néző) Shanghaiban döbben rá arra, hogy Walter korántsem ostoba; sőt, sokszor jóval pontosabban felismeri az emberek karakterét és lehetséges reakcióikat, mint az önző Kitty. Amikor áthelyezteti magát a kolera által sújtott távoli vidékre, először kegyetlen büntetésnek érezzük a feleségével szemben, de hamar rádöbbenünk, hogy ezt valószínűleg jó ideje tervezte: minden lehetséges eszközzel, őszintén szeretne segíteni az ott élőkön. Léha feleségében keserűen csalódik, és mivel képtelen benne hinni, hogy Kitty valaha is megváltozik, rideg és visszautasító lesz vele szemben. Ugyanakkor Kittyben lassan felébred a férje iránti tisztelet. Hogy unalmas napjait kitöltse valahogy, a helyi konvent apácáinak segít az árva gyerekek gondozásában. Lassan, nagyon lassan kezdik megismerni a kemény munkával töltött időszak alatt önmagukat és egymást. Walter határozott, erős férfivé válik, Kitty pedig valódi nővé érik. Csodálatos történet szerelemről és vágyról, árulásról és megbocsátásról, önzésről és önzetlenségről. Nem is értem, miért nem lett nagyobb sikere.
Szia, de jó, hogy megtaláltam ezt a posztot, én is nagyon szeretem ezt a filmet. Szerintem amúgy nem csoda, hogy nem népszerübb, mert ahhoz túl visszafogott és lassú, és ennek ellenére/éppen ezért nagyon intenziv.
VálaszTörlés