Csengének

Épp a kócos kis kertben hajlongott és az utolsó káposztafejeket halmozta nagy sóhajokkal a vesszőkosárba, amikor meghallotta a poros úton közelítő könnyed lépteket és a vidám fütyörészést. Nem lovon érkezik, mint a királyfiak szoktak; legkisebb fiúnak hangzik.

- Adjon Isten öreganyám! - bátran csengett a fiatal, vidám legényke hangja a kertkapu túloldaláról; a szeme sarkából jól megnézte: kissé sovány, de inas, a kezén látszik, hogy dologhoz szokott. Na majd meglátjuk.

Lassan felegyenesedett, kezét a derekára tette és elfintorodott, mintha a hátfájása kínozná.  Hogy mennyire utálta ezt az öreganyámozást a falusiaktól. Öreganyád az ángyod térde kalácsa. Miért nem lehet asszonyom, hölgyem, neadj' Isten doktornő. Rosszkedvűen odavakkantott a fiúnak, a szokásához híven, elvégre ezt várta tőle mindenki.

- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Aztán mit keresel itt az erdő mélyén, ahol a madár se jár?

A kérdés után az almafán lakó pimasz vörösbegy felcsiripelt, mintha kacagna. Rosszalló pillantást vetett rá is.

A fiúnak nem volt bonyolult kérése. A szokásos történet: a szomszéd királyság királykisasszonya a tengerhez vágyott, és amikor a kíséretével és aranyhintójával átkeltek a Kása-hegyi hágón, nem vallotta be az átjárót őrző sárkánynak az ékszereit. A sárkány jó darabig türelmesen magyarázta, hogy a KH-1226-os formanyomtatvány kitöltése királyi sarjak számára is kötelező, az első oldalon a személyes tárgyakat kell felsorolni, a másodikon azokat, amiket kereskedelmi forgalomba hozatalra szánva visznek át a hegyen; a királykisasszony csak perelt és ellenkezett és fenyegetőzött. A sárkány türelme végül elfogyott, egy kis füstfelhőt kiengedve az orrán elkergette a kíséretet, a hintót pedig óvatosan a karmai közé kapva ékszerestül, mindenestül elvitte a lányt, hogy tüzetesen átvizsgálja. A vámház innen hétnapi járóföldre van, egy valamirevaló kéktúrázó akár öt nap alatt lejárja, még szint sincs benne túl sok. Persze olyan lyukas bocskorban, mint amilyen a fiú lábát takarta... az öregasszony legyintett és elkezdte a mondókáját.

- Nálam három nap egy esztendő, ha ezt megszolgálod, segítek... - közben törte a fejét. Már a múlt heti szegénylegénynek is alig talált háromnapi tennivalót: az végül zacskóba kötötte a megszáradt csipkebogyót, leszedte a dércsípte kökényt, betakarta a rózsák tövét, és megjavította a tyúkól tetejét. Ilyenkor nincs annyi dolog a háznál, a napjai nagyrészt a könyvtárban teltek. Szigorúan végigmérte a fiút.

- Tudsz olvasni?

- Tudok én! – rikkantotta büszkén a legény. Úgy látszik, az új falusi tanító mégiscsak ér valamit. Na, így egyszerűbb lesz. A kövér rongybabamacska előkerült a nyári konyhából, komótosan elsétált a fiú lába mellett, majd aranyszín szemével a boszorkányra nézett és lassan pislantott egyet. Jól van. A fiú kissé fáradt és izgatott, de nincs nagyobb baja, a rongybabamacska épp megfelelő társaság lesz neki estére. A nyugtalan rettegők a kis fekete mihasznát kapják, a szomorú, magányos lelkek az idióta vöröset, amelyik úgy dorombol, mint egy fazék forrásban lévő víz. A karthauzi kék... csak különleges esetekben mutatkozik.

Intett a legénynek, hogy kövesse, átvágtak a kerten, a hátsó kapun át kiértek a legelőre, majd a fenyves szélénél kis kanyart tettek és megérkeztek a könyvtárba. Szeme sarkából látta, ahogy a fiú szeme-szája eláll a csupa sötét fából ácsolt, magas, tornyos épület láttán. Benn árnyékba vesző égigérő mennyezet, roskadozó polcok, néhány íróasztal gyertyával, kényelmes fotelek, a támlájukra vetett tarkabarka horgolt nagymamakockás takarókkal. Feltett három találós kérdést a fiúnak és elmondta a szabályokat (három nap áll rendelkezésére megkeresni a válaszokat, a baglyok segítenek a katalógus használatában és előhozzák a kért könyveket, a pókokat tilos vegzálni), majd otthagyta.

A kis kunyhóba visszatérve nekiállt vacsorát főzni kettejüknek, kenyeret sütni az útravaló szendvicshez, a lyukas bocskor helyett egy megfelelő méretű csizmát előkeresni a festett ládából (a negyvenhármasok fogyóban voltak, következő piacnapon el ne felejtsen venni néhány párat), majd kis töprengés után elővett még egy vízálló meleg köpönyeget és egy pár gyapjúfonalból kötött, tartalék zoknit is.

Ezek a szegénylegények a száraz kenyérdarabkájukkal meg az itt-ott összeszedett botjukkal... csóválta a fejét. Valami süteményt is kellene csomagolni, a királylány biztosan értékelni fogja. És természetesen a kitöltött formanyomtatványok a vámkezeléshez. A fiú majd átadja őket a sárkánynak, és mehetnek Isten hírével.

Új lakókról

Tádé volt az első. Ange sulibazárában a felfordulást tétován nézve állt szegénykém a sarokban a kisasztal mellett - a többi asztalnál hangos, nevetgélő, rúgkapáló kiscsikókhoz hasonló tinédzserek árultak süteményt és sült kolbászt, gyurmát és körömlakkot, könyveket és plüssjátékokat. Tádén rögtön megakadt a szemem, a magasságát leplezve, kicsit meggörbülve, félénken állt ott, mint aki nem is tudja, hogyan került a tizenévesek közé. Sz. oldalba bökött és egy fejmozdulattal jelezte, hogy menjünk oda hozzá.

Rámosolyogtam a kisasztal mögött álló nőre. 

- Mennyibe kerül a 80 cm körüli majomfa (jade plant)?

- Öt dollár - hangzott a válasz.

Egy percig sem gondolkodtam. Tádénak velem kellett jönnie. Este hazacipeltük, és megfogadtam, hogy hétvégén veszek neki pozsgásoknak való földet, hogy átültessem és kiegyenesítsem szegényt. 

Ez persze egy elég egyszerű terv, de minden növénykedvelő tudja, hogy teljességgel lehetetlen. Én már akkor tudtam, amikor nem csak a hátizsákomat vettem magamhoz a földcipeléshez, hanem belegyömöszöltem két hatalmas válltáskát is, biztos, ami biztos. A buszon aztán úgy néztem ki, mint egy málhásló, de bánta a fene, szegény idős Tádé megérdemel egy kis társaságot. A teraszra azóta a következő lakók költöztek be:

A Nagy Cthulhu - gigászi ZZ növény, hatalmas, ide-oda hajló mélységesen zöld csápokkal. Őt technikailag nem én cipeltem haza, hanem a Fb Marketplace-en találkoztunk, és az előző gazdája szállította hozzám. A Nagy Cthulhu a terasz árnyasabb végén alszik, és rettegés tölti el a világot, ha álmában megrezzen (szó szerint: miután elhelyeztem, megszólalt a ház hangosbemondója, hogy emergency, emergency, úgyhogy azonnal el kellett hagynunk az épületet. Szerencsére végül nem az ősi rettenet miatt, hanem mert valaki odaégette a vacsoráját, szegény).

A rozmaring-ikrek: Kirké és Médea. Ők ugyanabba a cserépbe kerültek szépen egymás mellé, árad belőlük a napsugaras mediterrán illat az ausztrál őszben is, és ha megdörzsölöm a levélkéiket, rögtön hazarepítenek. Varázslat. A két boszorkány a háztáji mágiához is konyít, persze: nemsokára sült krumpli, provanszál csirke, illatos parmezánkeksz készül majd a segítségükkel.

A mozdíthatatlan, zordszürke ládába Baba Jaga került, az anyósnyelv. Neki aztán igazán minden mindegy: az első nap félbehagytam az ültetését, és rá se hederített, amikor csak másnap fedtem be a gyökereit földdel teljesen. A végtelenségig közönyös: ha kiviszem az erkélyre a bánatomat, hogy kisóhajtozzam magamból, meg se rezzen, de az öböl fölött ropogó tüzijáték, vagy a csapkodó vihar se hozza lázba. Irigylésreméltó.

A függő virágkosárba ezüstös futókát ültettem: Miss Havisham leveleiben több a fehér, mint a zöld, elegánsan hajladozik, és egyrészt (a szomszédaihoz képest) toronymagas elvárásai vannak, másrészt mindenki másról megvan a véleménye. A többiek általában hagyják, hogy kiméltatlankodja magát, legfeljebb én adok neki olykor egy kis hűvös kamillateát a bögrém aljából megnyugtatásképp.

A tilbai boszorkányokról

Ha az ember Új Dél-Wales déli részén utazgat, nem érdemes kihagynia Old Town Tilbát. Ahogy lassan behajtottunk a városka egyetlen utcájába, elkezdtem nevetni az egymás után sorakozó aprócska, girbegurba, színes kis házak láttán: az összesnek fehér volt az ablak-és ajtókerete, de a falak élénkkék, narancssárga, rózsaszín, almazöld és orgonalila színekben pompáztak. A házacskákhoz apró előkertek tartoztak, mindegyikben virágzott a mélylila glory bush, a vörös hegyi ördög, a selymestölgy, a frangipáni (amióta Ulli egyszer vulgárisnak nevezte az illatát, mindig nevetnem kell szegény kis jólnevelt fán az ötszirmú virágaival) - biztos vagyok benne, hogy ezeknek a növényeknek a felét sem így hívják magyarul, de a legtöbbjüknek nem is találtam magyar elnevezését. Mindenesetre Old Town Tilba kertjeiben egymásba tenyereltek a leveleikkel, támaszt nyújtottak a kúszórózsáknak, tetőkre könyököltek és kerítéseknek dőltek; alig győztem őket csodálni. 

A színes házakon egy-egy régi címer ingadozott az enyhe szélben: itt egy vaníliaillatú pékség, ott egy nyeregkészítő, aztán egy tarkabarka ruhákat kínáló kis üzlet, egy szappankészítő, és a sor végén a legnépszerűbb: a tejesüzlet. Gyorsan oldalba böktem Sz-t, cinkostársamat és igazi Anne-i kebelbarátnőmet (ha angolul írnám a blogot, most azt írnám: sister from another mister, de ezt magyarul nem tudnám ennyire frappánsan megfogalmazni):

- Te, ez egy boszorkányfalu. Ezek itt mind mézeskalácsházak, és mindenhol boszorkányok árulják a portékájukat. Úgyhogy csak óvatosan...!

És nem igazam volt?! Minden üzletben egy-egy legalább hatvanas, mosolygós, éles szemű nő ült, az egyik a gyöngysorok között félig elbújva figyelt bennünket, a másik a régiségüzlet antik indonéz wayang-babáit igazgatta és magában dudorászott, a pékségben fehér, göndör hajú nagymamás asszony mosolygott a piték fölött. Végigsétáltunk a városkán, mindenhol illedelmesen köszöntünk (naná!), jó érzékkel kihagyva az öreganyámnak szólítást, vettünk sajtot és dzsemet és hajpántot, és fájó szívvel otthagytam a teljességgel haszontalan, de mulatságos ezüstös gyöngyszardíniákat. Az utca végén kisétáltunk a dombtetőre, ahol hanyatt vetettük magunkat a naptól meleg, lapos sziklákon, és mielőtt elaludtunk volna, kitaláltuk, hogy megnézzük a - térkép szerint - szomszédos Tilba Tilbát is.

Aha.

Több, mint fél órát autóztunk még a környéken. Sem applikáció, sem papírtérkép, sem gps, sem a táblák nem segítettek: minden alkalommal Old Town Tilba főutcájára jutottunk vissza. A végén kénytelenek voltunk levonni a következtetést: Tilba Tilba titkos gyülekezőhely, és csak szombat esténként válik láthatóvá, amikor a nyeregkészítőtől kapott nyergeket a boszorkányok a seprűikre szíjazzák, és elrepülnek hajnalig táncolni és kacarászni a tűz körül. Mi mindenesetre elfogadtuk az egymásba vissza-visszakanyarodó utak üzenetét, és inkább továbbautóztunk a tengerpart irányába.

Because yes is more fun than no

A tegnapi nap magától is elég mozgalmasan alakult volna, de azért sikerült rátenni még egy lapáttal. Délelőtt Angyaltürelmű J, aki vezetni tanít, a város másik csücskét jelölte meg találkozási pontnak, úgyhogy egy órán keresztül kellett hozzá villamosoznom. Villamosozni azért nem szeretek, mert bár ugyanolyan közel van a lakásomhoz, mint a buszmegálló, de a villamos megállóját egyszerűen képtelen vagyok elsőre megtalálni. Még sosem sikerült. Át a felüljáró alatt, fel a kislépcsőn, végigsétálni a parkolóházon, megkeresni a liftet, lemenni vele a földszintre, rábukkanni a kijáratra, átkelni az ösvényen az ellenkező oldalra, és már ott is van az ember. Borzalmas. Ennél csak az a borzalmasabb, hogy májustól egy ilyen szerény tájékozódási képességekkel rendelkező nő fog egyedül autót vezetni Sydney utcáin, úgyhogy mindenki reszkessen. 

Mindenesetre a végén meglett a megálló, felugrottam a villamosra, és unalmamban elkezdtem kiolvasni az internetet, aminek az egyik bugyrában egy kétségbeesett fiatal pár keresett a rendkívül szűkkörű (ők+két tanú) esküvőjükhöz pót-tanút, tekintettel arra, hogy az eredetieknek közbejött valami. Gyorsan ránéztem a napirendemre, és úgy döntöttem, hogy ötödik programnak tulajdonképpen belefér, úgyhogy visszaírtam nekik, I can be your witness! Meg is beszéltük a találkozót a házasságkötő terem előtt, ami tőlem tíz perc gyalog (a sors keze).

A nap elég simán ment, vezettem két órát, amit mindenki biztonságban túlélt, elviharzottam a város szélére egy courtesy callra, aztán bepattantam egy Uberbe, és még pont annyi időm volt, hogy otthon átöltözzek hivatali ruhából egy kicsit ünnepélyesebbe, magamhoz ragadjak egy doboz belga bonbont, és lesiessek az öböl partjára a házasságkötő teremhez. Az ajtó előtt egy rendkívül izgatott, de szerény és hálás fiatal kínai pár fogadott, akiknek átadtam az első nászajándékukat (a csokit), ők pedig nekem az első party favort (egy doboz csokit). Nemsokára megjelent a másik online fogott tanú, egy skót férfi, úgyhogy négyen besétáltunk a hivatalba, ahol mindenki nagyon megörült, hogy mégis lesz esküvő, és a kötelező adminisztratív rész után egy nagyon meghitt rövid szertartás keretében a fiatalokat összeadták. A másik tanú és én készítettünk róluk pár fotót, aztán kértek néhány fényképet velünk is, és előre meghívtak bennünket a lagzira, amit későbbre terveznek. 

Ezt követően rohantam haza ismét átöltözni az esti lengyel koncertre, amit egy vacsora követett, úgyhogy ma ismét alig látok ki a szemeimen és halk, nyugodt hangon, lassan kell hozzám beszélni (ez ma így is lesz, tekintettel arra, hogy egy temetésre megyünk), de ettől függetlenül az egész tegnapi napra rém büszke vagyok.

Egy kisebb túráról

Az úgy van, hogy az első hónapok jelentős része a munkában az úgynevezett udvariassági látogatásokkal telik. Ez azt jelenti, hogy összeállítok egy listát azokról az emberekről, akikkel valószínűleg sokat fogok együtt dolgozni, és írok nekik egy udvarias emailt, amiben találkozót kérek tőlük. Innen pedig jön a vicces rész: a találkozó hol pontosan 30 perc, hol túlnyúlik egy órán is, néha csendben hallgatom végig a partner politikai elemzéseit, máskor közös hobbikról lelkendezünk, felidézzük az egymás országaiba tett látogatásainkat, vagy kidumáljuk az ausztrálokat. Az egyik kedvencem eddig Ulle volt, aki az igen tisztelettudó emailemre rendkívül közvetlenül azzal válaszolt, hogy ugorjak át valamikor az irodájába, és elmegyünk együtt ebédelni. Az villámgyorsan kiderült, hogy munkafronton nem lesz sok kapcsolat közöttünk, de valahol az ebéd negyedénél egyszer csak közelebb hajolt az asztalon át, és megkérdezte: are you a hiker? Nekem persze több se kellett, úgyhogy gyorsan meg is beszéltünk egy rövid, 10 km-es sétát két nappal későbbre. Huszonöt fok volt, és egy mesébe illő tengerparti útvonalon sétáltunk végig (aki térképen is szeretné megnézni: Spitből Manlybe), útközben rácsodálkozva az összes növényre, madárfüttyre, gombára. Nem tudom elhessegetni az érzést az ausztrál természetben, hogy bármely pillanatban elősétálhat egy dinoszaurusz: az embermagas cikászok, kétméteres páfrányfák, gigászi araukáriák, a Morton Bay fügék, és az az óriási fa, aminek úgy hámlik a kérge, mintha egy jól megsült almásrétes lenne (paperbark tree, Melaleuca quinquenervia) egészen szürreális benyomást keltenek, amit szerintem sosem fogok megszokni. Aljnövényzet nem nagyon él meg alattuk, legfeljebb ott, ahol ritkásabb a lomb és inkább az old man banksia, a wattle és egy rakás ismeretlen cserje nő. Az ember egy kicsit elveszíti önmagát, amikor ennyire zsigerileg idegen helyen jár, ahol ismeretlen minden szag, minden hang, minden állat és növény, és még a kőfalak is máshogyan repedeznek. Nagyon jólesett úgy túrázni valakivel, hogy egy ritmusban, egy hullámhosszon voltunk: ugyanazt találtuk érdekesnek, sosem fogytunk ki a témából, ő néha rámutatott egy-egy eldugott kilátópontra vagy lejáróra a tengerparthoz, máskor én szóltam neki, hogy a kefevirágot evő szivárványos lórit fotózzuk le. A végén a parton vezetett az út, és épp a kompkikötőhöz vitt, úgyhogy a lehető legfestőibb útvonalon, a Manly-Circular Quay kompon mentem haza.

"Itt, a Dél keresztje alatt, tizenhatezer kilométerre az Óhazától..."

Hát nem volt egyszerű, na – még úgy sem, hogy amit lehetett (szállás az első két hétre, online lakáskeresgélés) otthonról megszerveztem. Az első időszak persze mindig olyan, mintha forgószél kapott volna el. Nyitottam bankszámlát, vettem telefont, honosítottam jogosítványt, tíz nap alatt találtam egy klassz helyen lévő lakást, egy nap alatt ajánlatot tettem rá és három nap alatt leszerződtünk. A berendezése már nem volt ennyire flott: a házirend alapján csak meghatározott bútorszállítók tehetik be a lábukat az épületbe, ez minden szállítási körhöz plusz nyolcszáz dollárt adott (végül két kör alatt sikerült letudni, de azért elég kimerítő napi 5 órát egy légkondi nélküli teherautóban zötyögni szerte a városban két szír hórukkemberrel, akik alig beszélnek angolul). Bútort szereltem össze (amire egyedül nem voltam képes, azt egy japán erőművész megoldotta nekem, aki – vicc nélkül – minden nagyobb emelés előtt felhorkant, hogy OSSZ!), mosógépet kötöttem be, konyhai elszívót és redőnytartót javítottam, és természetesen a beköltözés után sorra elkezdtek kiderülni azok a gondok, amik szakembert igényeltek: a légkondiszerelés, a lógó függönysín felfúrása, és a CSÓTÁNYIRTÁS. Errefelé - nem is tudom, hogy szerencsére vagy sajnos – nem az otthon elterjedt német, hanem az 5-6 cm hosszú amerikai csótány terjedt el, és az életnek olyan természetes része, mint a szivárványos lóri, vagy a repülőkutya. Én speciel nem voltam különösebben elragadtatva attól, hogy minden héten volt egy olyan éjszaka, amikor kettőt agyon kellett csapnom. Három hét után lett elegem, ezért hívtam szakembert és szétszórtam tizenkét csótánymérget a lakásban. Azóta szerencsére egy darabot sem láttam, ettől a fajtától valamivel könnyebb megszabadulni.

A lakberendezésnek már nagyjából a végén járok: már csak a szőnyegnek kell megérkeznie, és az utolsó nagyobb projektem a konyhapult hígítóval való kezelése, enyhe lecsiszolása és viaszolása lesz. A helyi barkácsboltosokkal már egészen jóban vagyok, kis túlzással nagyjából ők jelentik a szociális életemet. Az első kötelező gikszer is megvolt, amikor kizártam magam a lakásból a szemétlevitel során: ezer szerencse, hogy a telefonom a zsebemben volt, így sikerült expressz lakatost hívni és a kedves szomszéd segítségével a házba beengedni (ez kulcs nélkül nem magától értetődő, mert azon van a pittyegő is, ami nélkül a ház kapuja nem nyílik, a lift nem működik, és az ember tanácstalanul ácsorog a lakás ajtaja előtt, mint a Travoltás mém).

Ami a bal oldali közlekedést illeti: elkezdtem órákat venni egy rendkívül kedves oktató hölgytől, aki 65-70 között lehet (ez tök érdekes, itt elég nehéz megmondani az idősebb generációról, hogy mennyi idősek, mert mindnek elképesztően szétégette a nap a bőrét), és neurodivergensekre specializálódott, magyarán angyali türelme van, ami hozzám kell is. Abban állapodtunk meg, hogy április végéig járok hozzá, már előre rettegek, hogy milyen lesz utána egyedül.

A munkába lassan beleszokom, a csapat nagyon jó fej és rutinos, úgyhogy ebből a szempontból minden rendben. Az első hivatalos látogatást is letudtuk (erre nagyon büszke vagyok, mert igen gazdag programot sikerült összeállítani), most még április 12-ig kell belehúzni egy kicsit, aztán remélhetőleg könnyebben lélegzünk.

Vikire gondolok sokat, aki még a kiutazás előtt kérdezte, hogy kitaláltam-e, lelkileg mi fog egyenesben tartani, mert egyelőre se kajak, se iyengar jóga, se túrázás, és ennek már nagyon érzem a hiányát. Egy kicsit olyan vagyok, mint ahogy Bilbó mondja a Gyűrűk Urában: egy kis vaj túl sok kenyérre vékonyan rákenve. Valahogy nem megy a napirend kialakítása sem; a kis vaj ráadásul még meg is olvadt, és folyik szét. Talán ez is jobb lesz április közepétől. Húsvétra tervezünk egy kis kiruccanást a Kék Hegyekbe, ezt már alig várom.

Örvényről

Jeruzsálemben voltunk tavaly nyáron, ahol az idő körbe-körbe-körbejár; kaptattunk a girbagurba, árnyékba borult utakon, egy amerikai turista az egyik ház pinceablakához hasalt és mutatta, hogy évszázadokkal ezelőtt három méterrel alattunk húzódott az utca szintje "azon járt Jézus", a kiabáló árusok kendőket és ezüstékszereket kínáltak, fejkendős örmény asszonyok siettek gyerekkel a karjukon, felkapaszkodtunk egy szűk, meredek lépcsőn a tetőkre, ahol lusta macskák néztek ránk unottan, és zsidó kisfiúk fröcskölték egymást a poros, izzósárga hőségben. 

Párizsrról mondják, hogy az egyszeri japán turista sokkot kap a láttán, annyira megüti a történelem szele; én Jeruzsálemben éreztem ugyanezt, és azóta is, folyamatosan. Szerettem volna úgy kezdeni az ismét-blogolást, hogy leírom, mi minden történt ezalatt a hérom év alatt, de amikor elkezdeném írni, minden alkalommal megakadok: minden megváltozott, és minden ugyanolyan maradt. Mint egy örvény, sodor magával az idő, hol a víz alá kerülök, hol hagyom, hadd vigyen az ár, és csak lassan tempózom, "ezt most bírd ki, lélegezz nyugodtan, könnyebb lesz hamarosan". Visszatértem abba a városba, ahol elkezdtem írni a blogot, és vadidegennek tűnik: a hazatérés sosem hazatérés, csak kultúrsokk másképp. A városok ugyanolyanok, mint az emberek, lehet első látásra viharos szerelem, akivel a mindennapokban soha nem tudnánk együtt élni, vagy lehet otthonos-nyugodt, ahonnan néha egzotikus vakációra vágyódunk; én ezt a várost nagyon szerettem, de sosem hittem, hogy néhány éves viszonynál mélyebb kapcsolatunk lesz. (Uram Jézus, mennyi mindenre mondhatnám ezt most el az életemből...) Ugyanott dolgozom, de a munkahelyemre az öt évvel ezelőtti önmagam rá sem ismerne, bár nem eresztettem új gyökereket, de egy új ország lánya lettem, minden szilveszter éjjel elcsodálkozom, amikor számba veszem az elmúlt év kalandosnak tűnő történéseit, és mégis minden éjfélkor ugyanazt kívánom. Az (osztály)főnököm most is minden félévben ragyogó jegyekkel osztályoz, míg én továbbra is küszködök a kortárs közösségben, úgy érzem, nem hívnak meg a születésnapokra, és olykor kitörik a színes ceruzáim hegyét. Egyes jó ismerős démonok nyolc éves korom óta gyötörnek: épp ugyanúgy rettegek, ha nyilvánosság előtt kell beszélnem, ami mostanság nemigen kerülhető el - gyere hát, démon, harminc éve ismerjük egymást, próbáljunk békét kötni. 

Idén olyan feszülten vártam a vakációt, mint még soha, és szerencsémre meghozta, amire vágytam: megmutatta, hova nyúlhatok, ha belefáradok az örvény keringésébe. Tavaly alig volt könyv a kezemben; ezért júliusban akivel csak találkoztam, könyvajánlást kértem tőle - az összeállított listáról írok nektek külön posztot, csodálatosan változatos lett, mint maguk az ajánlók. A könyveken túl ez a másik, amit most mindennél többre értékelek: az ezerféle helyről ismert, kaleidoszkóp-színes, inspiráló, bölcs, nevetős, nyugalmat árasztó barátok, akik mindig türelmesek velem, és hosszú szünetek után is ugyanúgy örülnek nekem, ha kávézni hívom őket. 

Most megyek; felkelt a nap, és a teám egészen kihűlt, de hamarosan visszatérek, még ha nem is tudok olyan rendszeres posztokat ígérni, mint régen. Addig is: olvastatok mostanában jó könyvet, amit a kezembe adnátok...?

Zöldszószról

Korábban már írtam arról, hogy nekem az építőkockás megközelítés vált be, ha a hétközbeni ebédek előkészítéséről van szó: sütök valamilyen semleges fűszerezésű húst, főzök némi gabonát (ezt váltogatni szoktam: hol rizs, hol árpagyöngy, és ha nagyon kreatív kedvemben vagyok, akkor sárgaborsó-izraeli kuszkusz-köles-orzo keveréke), és kétféle zöldéget, aztán öt napig kedvem szerint variálom őket. Amiből hétfőn gabonasaláta készül, azt kedden tortillalapba csavarom, majd szerdán a zöldségekhez hozzákeverek némi krémes kecskesajtot, és főtt pillangótésztára halmozom. 

Az utóbbi időben Lisa Bryanra hallgatva minden alkalommal készítek valamilyen sűrű szószt is, hogy vagy a húshoz tálaljam, vagy salátaöntet legyen belőle. Mostanában az alábbi szörnyűzöld szósz a kedvencem, amit eredetileg a Green Goddess-öntet egyik variációjaként ajánlottak, de mivel sem koriander, sem majonéz nincs benne, szerintem megérdemelne egy saját nevet:

Fogok egy marék spenótlevelet, egy csokor petrezselymet, és beletömöm a botmixerem magas falú edényébe. Utánaküldök kb egy deci natúr joghurtot, egy fél lime levét, egy fél avokádót, egy összenyomott gerezd fokhagymát, és ha kedvem van, egy fél jalapeno paprikát kimagozva. Sózom, borsozom, rálöttyintek egy kis olívaolajat, majd a rúdmixerrel pürésítem. Csodálatosan krémes, savanykás, friss ízű szósz lesz belőle, én legjobban marhahús mellé, vagy füstölt paprikával fűszerezett sült karfiolvirágok mellé szeretem.

Itt vagytok?

Állítólag kétféle típusú ember van: az első egy szobába belépve felrikkant, hogy "itt vagyok!", a második ugyanebben a helyzetben elmosolyodik: "á, hát itt vagytok!"

Itt vagytok?

Nyárvégről

"How did it get so late so soon?"
(Dr Seuss)

Archív - Kekszek

Állítólag minden ember meghatározott ízekre és állagokra bukik: ki az édes-krémesre, ki a savanykásra, ki a sós-ropogósra. Én az utóbbiak táborát gyarapítom. És bár szeretek sütni, de annak ellenére, hogy a sós akármik a kedvenceim, nem bővelkedem ilyen receptekben. Pontosítok: egyszerű és gyors sós akármi-receptekben. Macerás, hajtogatós, szaggatós van éppen elég, köszönöm szépen.
Így aztán a közértben rendszeresen bóklászom a kekszsoron, és egy doboznyi csavart sajtos rudacskát bármikor eltüntetek öt perc alatt. (Különösen, ha az enyhén csípős, jalapenos változata kerül a kezem ügyébe...) Nem kicsit örültem hát, amikor rábukkantam a következő sajtoskeksz-receptre:
Egy rúd (talán 112 g?) puha vajat keverjünk össze egy bögre reszelt parmezánnal, 1 1/4 bögre liszttel, három evőkanál vízzel, 1 teáskanál sóval, ízlés szerint borssal és egy evőkanál apróra vágott friss rozmaringgal. Formázzunk belőle hengert, tegyük a hűtőbe, amíg a sütő előmelegszik 350 Fahrenheitre (ez nemtom mennyi magyarul), majd szeleteljük hét-nyolc milliméter vastag karikákra és ezeket tegyük sütőlemezre. Az enyém tizennyolc perc alatt megsült, és közben egyszer megfordítottam őket, de lehet, hogy másnak normális sütője van és nem ég meg benne mindennek az alja.
Este aztán háromfogásos vacsorát rittyentettem, és zárásként felszolgáltam ezeket a karikákat kétféle sajttal, szőlővel, körtével, mandulával, meg amit még találtam otthon. Klasszul lehet mellé borozni.

 

(link)

Archív - Fűszerek

Miután visszaérkeztünk Washingtonba, a hátam közepére nem kívántam a nagytakarítást. Rájöttem, hogy utálok padlót csusztikolni. Szívesen törölgetek port polcokról, mütyűrökről; fertőtlenítek kádat, löbbölök edényeket és sikálok tűzhelyet. De porszívózni és felmosni, azt nagyon nem...
Így aztán minden napra előirányoztam egy aprócska feladatot - végzek, amikorra végzek.
És mivel legjobban pakolászni szeretek, először is rendet raktam a fűszerek között.
Mennyi illat és mennyi emlék szálldosott a vállam körül, amikor a pultra sorakoztattam a kis üvegcséket: napsugaras itáliai szurokfű, egy hármashatár-hegyi sétát idéző kakukkfű (a búzavirágos fiú szórakozottan lecsípte a halványkék virágfejeket, szétmorzsolta az ujjai közt, és az orrom alá tartotta), vasárnapi sült csirkék majorannája... borsikafű, ami mindig Polcz Alaine-t juttatja eszembe, picike sáfrány (évekkel ezelőtt egy dublini vendégem véletlenül lesodorta, és az élénkpiros szálak ezerfelé szóródtak... soha embert annyira ijedtnek nem láttam, úgyhogy csak megöleltem, és nevettem), mustármag, amiből Rie a Bibliám lapjai közé szórt egy keveset. Köménymag B apjától, rengeteg szép emlékű pirospaprika (minden vendégünk ezt hoz otthonról ajándékba, mi pedig udvariasan megköszönjük és összekacsintunk), almáspite-illatú fahéjas-szegfűszeges fűszerkeverék Ausztráliából, a csiliporral kevert kakaó, aminek láttán mindig Mexikóba menni támad kedvem, és halk, krémes illatú, ráncos vaníliarudak... megannyi múltidéző varázsszer a boszorkánykonyhából.

 

(link)

Archív - Bergamott

Tíz éve történt, hogy egy Londonban dolgozó kolléga hazalátogatott, és hozott az otthoni irodába egy óriási doboz teát. Hetekig a konyha pultján díszelgett; én nagy áhítattal szemléltem a piros, sárga, szürke, zöld és kék tasakokban katonásan sorakozó filtereket, és mindennap kicsippentettem egyet közülük az ebéd utáni teámhoz.
Az ötödik napon került sorra a kék tasak.
Aztán a hatodikon, a hetediken, és így tovább, két héten keresztül, amíg volt belőle.
Ez volt a Lady Grey tea, ami máig kitüntetett kedvencem. Akkor tanultam meg, hogy hívják ezt a csodálatosan friss, áttetsző, savanykás-fűszeres-virágos-gyümölcsös illatot, amitől az ember szájában összefut a nyál: bergamott.
Évekkel később a Fiumicinon várakozva vettem egy üveg Bulgari parfümöt, amiben ugyanezt a jegyet fedeztem fel. A bergamott örök szerelem maradt: képzelhetitek hát, mit éreztem, amikor januárban Meli a kezembe nyomott egy kis csomagot, amiből egy üveg bergamottos ízesítésű olívaolaj került elő. Legszívesebben kezet csókoltam volna neki. Washingtonba visszaérkezve bemutattam az olajat B-nek, használati útmutatót adtam hozzá ("Maci, ebben ne süss pisztrángot, jó?"), és úgy kezelem, mintha egy üveg folyékony aranyat tartanék a polcon. (Az is.) Az ízét vétek elnyomni, úgyhogy hosszú ideig csak baguette csücskét nyomtam bele, vagy friss salátalevelekre cseppentettem belőle - tegnap viszont ahogy tanácstalanul álldigáltam fél lábon a hűtő előtt, és tanakodtam, mi is legyen az aznapi vacsorám, eszembe jutott valami. Molly Wizenberg cseresznyesalátája balzsamecettel, amit csak tovább kell fejleszteni...

Úgyhogy fogtam egy arasznyi kicsit szikkadt baguette-et, felkockáztam, majd (közönséges) olívaolajjal meghintve egy kis tűzálló tálban 400 F fokon nyolc percig sütöttem (közben egyszer megráztam). Aztán egy tálba borítottam, rányomtam egy picike fej fokhagymát, és összekutymásztam, amíg még meleg volt a kenyérkocka. Fogtam egy összemarék zöld szőlőszemet, a kétharmadát a kenyérkockákra szórtam, az egyharmadát kicsit összenyomkodtam villával, és azt is belekevertem. Sóztam, borsoztam, majd jöhetett a bergamottos csoda, és némi friss citromlé. A végén az egészet rucola- és spenótlevelekkel kevertem össze (ha nem lenne olyan kiakasztóan drága a sóska, azt is tettem volna bele), végül kecskesajtot morzsáltam a tetejére.

 

(link)

Archív - Three teacups...

A köszönésen kívül nem sok szót váltottak egymással. Néha elnézést, ha egymásba ütköztek a fénymásolónál, olykor kellemes ünnepeket, locsolnád a bonszájomat, amíg szabadságon leszek?, egyszer egy náthás februárban egy feszengős kérhetek egy teafiltert? A lány komolyan ránézett hatalmas zöld lencsibaba-szemeivel - addig azt hitte, ilyen komolyan csak a gyerekek tudnak -, benyúlt a fiókjába, és előhúzott egy bambuszdobozkát, amin fekete macskakaparás-betűk sorakoztak egymás alatt. Filterem nincs, mondta, csak szálas zöldtea. Genmaicha.
A teának fű és pattogatott kukoricaíze volt. Illett a lányhoz: belőle is valami meleg, krémes, zöld illat sugárzott.

A kis teakonyhában általában egyszerre ebédeltek: jóval később a többieknél, és szinte mindig szótlanul. A lány a teázáson kívül az ebédet is kis szertartásként kezelte, ő pedig nem merte megzavarni az áhítatban. Előkerült a kis, rekeszekre és szintekre osztott sárga műanyag doboz, tetején vidám macskákkal: benne főtt rizs, színes zöldség, kevés hús, és egy kis fehér valami, ami úgy nézett ki, mint egy aprócska gőzgombóc. A lány néha virágos rétet rakott ki a az ételből, máskor tojásból kikelő csibéket, egyszer kismalacot, kunkori farokkal. Erre különösen büszke lehetett, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor elmesélte, hogyan állította össze. A színezék természetes volt, valami japán furcsaság: ami a flamingók rózsaszínjét is adja. A malacfarok kunkori rákocska.
Ebéd után jött az elmélyült teázás: a három fületlen teáscsésze valamelyikéből. Szilvavirág, bambusz, krizantém. Huszonhét napig tartott egy tízdekás adag tea, utána új következett. A senchának halszaga volt, a banchának semmilyen - a jázminos que she jian tetszett neki legjobban. Úgy gondolta, egyszer elhívja a lányt egy teaházba. Majd. Néhányszor megpróbálta, de valahogy sosem jött össze a dolog: épp ott lábatlankodott valaki a közelben, csörgött a telefon, vagy csak egyszerűen nem úgy alakult.

Egy esős novemberi reggelen épp a kábeleket rendezte, amikor a titkárnő szörnyülködő arccal megállt a szerverszoba előtt. Tudod, az a furcsa kislány a bérszámfejtésről? Tegnap elütötték. A robogójába belement valami dzsip, tíz métert repült szegény...
Egy darabig szótlanul meredt maga elé, aztán a teakonyhába indult. Kivette a szekrényből a három virágos csészét. Ma következett volna a krizantémos, egészen márciusig.

I know you little, I love you lots,
my love for you could fill ten pots,
fifteen buckets, sixteen cans,
three teacups, and four dishpans.
-Shel Silverstein

(link)

Tanácsok 57 - Kezekről

Nemrég említettem, hogy a kéz életkorát a legnehezebb álcázni: vigyázz hát rá. Takaríts gumikesztyűben, dagassz vajas pogácsát kézzel, télen krémezd be és húzz rá kesztyűt. Este mindenképpen használj ápoló balzsamot, de ha napközben a sűrű kézmosásoktól kiszárad a bőröd, tarts magadnál egy kisebb tubus kézkrémet a táskádban vagy az íróasztalfiókodban is. Ja, ha már kézmosás: a túl forró víz bizony szárít, figyelj erre is. Nyáron óvd fényvédő krémmel, és ha eszedbe jut, a körömágyat külön krémezd. Ha máshogy nem, a tégelyes ajakbalzsam maradékát masszírozd bele az ujjaid végéről...

(link)

Archív - Kóstolók

B-vel múlt hétvégén elsétáltunk a közeli könyvesboltba. Ez mindig többórás program: a magam részéről hosszasan bogarászok a polcokon, aztán néhány kiszemelt kötettel a kezemben leülök a kávézósarokba, ahol egy tejeskávé fölött alaposabban áttanulmányozom őket. A vásárlást jól meg kell fontolni: hazaköltözéskor csak azok után akarok túlsúlyt fizetni, akik tényleg méltók rá...
Dina Cheney könyve ilyen lesz. A címe Tasting club, és remekül rímel a spontán kialakult kóstolómozgalmunkra. A fejezetek közül a csokoládésat és a borosat ki is pipáltuk, a sörös ki van zárva, de egyrészt remek új ötleteket kaptam, másrészt megerősített abban, hogy szakirodalom nélkül is jól szerveztük meg az eddigieket.

A kóstolóparti ideális létszáma maximum tíz fő, és körülbelül hatféle verziót szolgáljunk fel ugyanabból a kóstolnivalóból. Ezzel is el lehet lenni órákig, tapasztalat :-) a társaság leül egy asztal köré, mindenki kap egy ív papírt és tollat, és az ízlelgetés után részletesen lejegyzi, milyen benyomások érték. Ha nagyobb feneket szeretnénk keríteni az egésznek, készíthetünk egy táblázatot is sima papír helyett, olyasféle rubrikákkal, hogy illat, küllem, állag, aroma, utóíz, és bármi, ami eszünkbe jut. (A legfontosabb persze: ízlett vagy sem?) Kevésbé összeszokott társaságoknak is ideális kóstolót szervezni, mert egyből adott a beszélgetés témája. És nem, nem szükséges, hogy a résztvevők mesterszakácsok, sommelier-k vagy ínyencek legyenek. Sokszor a cseppet sem kísérletező kedvű vendégek teszik a legérdekesebb észrevételeket, épp azért, mert nem ismerik a precíz kifejezéseket. Én például gond nélkül lefinomfőzelékezek egy vajas bort, míg Zsanna szappannak titulálja a levendulás csokit. Utóbbi akkor történt, amikor vakon kóstoltunk, de ez persze nem kötelező elem.

Kóstolóklub nyugodtan alapítható egy konkrét ételre vagy italra is: például borra, teára vagy sajtokra. Ezt mindig igazíthatjuk az évszakhoz, nyárra időzítve a rozékat, őszre a testesebb vöröseket... de ez általánosabb kóstolókluboknál is lehet szempont. Például ha minden hónapra egy ilyen összejövetelt tervezünk, az alábbi jó beosztás lehet:

• Január: tea
• Február: pálinka
• Március: kenyér
• Április: sajt
• Május: méz
• Június: balzsamecet
• Július: jégkrém (ugyanolyan ízben, különböző gyártóktól)
• Augusztus: alma
• Szeptember: olívaolaj
• Október: mustár
• November: cider
• December: pezsgő

És persze el ne felejtsük a kiegészítőket, különben a vendégek éhezni fognak :-) a mézhez baguette-et adjunk, a sajtokhoz szőlőt, diót, kenyeret, felvágottakat és birsalmasajtot. A teakóstoló lehet igazi teadélután angol uborkás és sajtos szendvicsekkel és édes aprósüteménnyel, míg az olívaolajhoz adjunk csíkokra metélt zöldségeket, és hangoljuk olaszosra a zárást vin santoba mártogatott biscottival. Az almához kínáljunk rizlinget, könnyű sajtokat, desszertnek pedig diótortát és portóit. Jó szórakozást!

(link)

Esküvői viseletről

Tegnap megkaptuk az idei második meghívót is egy baráti pár esküvőjére; ezzel ismét kezdetét vette az esküvői szezon, és az örök tanakodás: mit vegyek fel? Jó esetben az ember ismeri a házasulókat, és van fogalma róla, hogy mennyire formális, hagyománytisztelő vagy éppen különc népek, és mit vesznek jó néven a vendégektől. A legjobb persze az, ha a meghívó tartalmazza a dress code-ot, de Magyarországon egyelőre ez nem túl elterjedt.

Azért akad néhány alapelv, amire érdemes figyelni: fehéret, fehér alapon kevés pasztell mintát, krémszínűt, halványezüstöt, illetve bármilyen olyan színt, amit a fotókon fehérnek lehet nézni, nem viselünk - a fehér a menyasszony színe és punktum. Ha egy pillanatra is elbizonytalanodnál a kiszemelt ruhát illetően, hogy vajon megfelelő-e, vagy esetleg túlságosan fehérszerű, akkor inkább ne vedd fel.
Ami a feketét illeti, itt kissé lazábbak a szabályok: hagyományosan a feketét temetéseken viselünk, ezért esküvőkön régebben nem volt szokás, de mára ez eléggé fellazult. Természetesen a decens fekete gyapjúszövet ruhát ne ilyenkor vedd elő, de például egy kerti partira apró fehér pöttyös vagy virágmintás fekete ruha tökéletesen megfelel. Ha formális, esti eseményre vagy hivatalos, akkor szintén bevethetsz egy fekete koktélruhát élénkebb kiegészítőkkel.
Egyesek tartják magukat ahhoz, hogy pirosat nem viselnek, nehogy elvonják vele a figyelmet a menyasszonyról, de őszintén szólva szerintem ez a szabály még a feketénél is divatjamúltabb. Még sosem találkoztam olyan emberrel egy esküvőn sem, aki egy piros ruha láttán eltakarta volna a szemét, hogy "jaaaaj, kisült a szemem a nagy élénkségtől, most már képtelen leszek ránézni a menyasszonyra"... azonban vigyázat: több ázsiai kultúrában a menyasszony színe a vörös, ha ilyen esküvőre vagy hivatalos, inkább válassz más színt.

Ha ujjatlan ruhát viselsz, és hivatalos vagy a templomi szertartásra, feltétlenül legyen nálad egy kardigán vagy kabátka, amit a válladra teríthetsz és eltakarhatod vele az esetleges mélyebb dekoltázst.
Fő szabály szerint minél későbbi az alkalom, annál ünnepibb. Ugyancsak fontos szempont a helyszín: értelemszerűen egy japánkertben megrendezett, vagy piknikkel egybekötött esküvő jóval lazább viseletet igényel, mint egy esti, és ami megfelel egy vidéki lagzin, az nem feltétlenül helyénvaló egy elegáns szállodában.
Ne legyél túl kihívó: öltözz úgy, hogy a barátaid jelen lévő nagymamái ne kifogásolhassák a ruhádat - a testhezálló, magasan felsliccelt partizós ruhád biztosan gyönyörű, de nem biztos, hogy alkalomhoz illő. Figyelj az anyagra is: a lágy sifon vagy zsorzsett délelőtt nagyszerű, de estére válassz fényesebb, alkalmibb szövetet, a lenvásznat és a pamutdzsörzét pedig felejtsd el. Ugyancsak hagyd a szekrényben a flitteres és a nagyon harsány (például leopárd-) mintás darabokat.

Végezetül álljon itt néhány példa:

1. Május végén hivatalosak vagyunk egy kora délutáni piknikezős, laza esküvőre - ide tökéletes egy mintás pamutruha vagy akár egy nem túl pizsamaszerű overall. Hiába lesz a dress code lezser - azért a farmer és a sort ilyen esetben sem illendő. A természetben legjobb, ha a csinos magassarkú szandál helyett egy éksarkút választasz, így nem süllyedsz majd a pázsitba :)

2. Jövő héten egy késő délutáni esküvőre megyünk, itt hivatalosak vagyunk a templomi szertartásra is: ide a koktélruha a legmegfelelőbb, esetleg egy alkalmi top hosszú szoknyával.

3. A nagyon formális alkalmakra (általában este hat óra után) legjobb egy hosszú ruha (vigyázz, a kedvenc nyaralós dzsörzéruhád hossza lehet, hogy jó, de az anyaga már nem biztos), de érjen legalábbis térdig. Általában a sötétebb színek - párizsi kék, meggybordó, kékeszöld - megfelelőbbek.

4. A szűk körben tartott polgári esküvőkre én legjobban a visszafogott tubusruhákat szeretem.

(link)

(link)

(link)

(link)

Tanácsok 56 - Terítékről

Tudom én, hogy roppant vonzónak tűnik, de semmiképp ne vedd meg a drága abroszt az üzletekben! Tényleg. Ha remeterák vagy, akkor azért, mert felesleges. Ha sűrűn látsz vendéget, akkor meg azért, mert úgyis kiömlik, szétszóródik, ráesik, lepottyan - és biztosan foltot hagy. Szerintem a legpraktikusabb megoldás, ha beszerzel egy jó minőségű lenvászon lepedőt, vagy ha élénkebb terítékre vágysz, valami kellemes színű (informális alkalmakra akár mintás) textilt a méteráru-üzletben, amit aztán magad szegsz be (vagy rojtozol ki). Választhatsz húsvétra halványsárgát, nyáresti vacsorákhoz krémszínűt, amin aztán szétszórhatsz néhány kagylót vagy mini vadvirág-csokrot, őszre rozsdavöröset - a lényeg: semmiképp ne izgulj, ha véletlenül leeszitek. Ha ünnepi alkalmakra mégiscsak szeretnél valami különlegeset, damasztot is vásárolhatsz méterben: ezerféle virágos, geometrikus, apró elszórt vagy barokkosan dús mintával árulják. Vehetsz hozzá egy kicsivel több anyagot textilszalvétának is, ha igazán ki akarsz tenni magadért. Elvileg a nagyon hagyománytisztelő népek szalvétákból különféle méretűeket tartanak: koktélhoz 23x23 centis jár, teához 30x30-as, ebédhez 40x40-es, vacsorához pedig 50x50-es. Ebből aztán hajtogathatsz vízliliomtól kezdve bármit, de ne érezd kötelezőnek: a textilszalvéta akkor is emeli az alkalom fényét, ha mindössze hanyagul átkötöd egy arasznyi szalaggal.

(link)

Archív - Kötök

Nemrég kutyafuttában olvastam egy könyvről, ami arról szól, hogy a szellemi foglalkozásúak általában elégedetlenebbek a munkájukkal, mint a fizikai munkát végzők. Nyilván ez így durva általánosítás, meg leegyszerűsítés, de a gondolat megragadott.

Múlt hét végére én is úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy kis elégedettségnek. Úgyhogy elvonultam a kézimunkaboltba, ahol végigbóklásztam két sornyi színes fonalat. Legjobban a vékony, cirmos zoknifonalak tetszettek, amik kicsit rücskösek voltak. El tudtam képzelni, ahogy frottírszerű zoknik lesznek belőlük. Csipkemintával. Kár, hogy nem tudok öt tűvel kötni.
Aztán rácsodálkoztam a szöszmöszös gyapjúfonalakra, amik úgy néztek ki, mintha egy marék vattából sodortak volna ujjnyi vastag szálakat, csak épp mindenféle ködös színekben játszottak. Azt írták, hogy ha egyszer kimossa az ember az ebből készült holmikat, összefilcesednek. Lehet belőlük mamusz, svájci sapka, és még ki tudja, mi.
A kötőskönyveknél aztán jött a következő fellángolás. Tudtátok, hogy lehet gyöngyökkel kötni? Nem mondtam, hogy nem macerás. Úgy kezdődik, hogy legombolyítjuk az egész gurigát, és sorban felfűzzük rá a gyöngyöket. Aztán minden szem kötésénél egy gyöngy kerül a mintába. A végeredmény lenyűgöző - de ettől sajnos még nagyon messze járok...

Úgyhogy a végén vettem három gombóc közepesen vékony gyapjúfonalat. Mivel a színét nem tudtam eldönteni, végül szivárványszínűt pakoltam a kosaramba. Még egy pár bambusz tű kellett, és otthon neki is álltam kötni. Vasárnap este B a Hegymászóval meccset nézett, én meg mellettük bökdöstem a készülő sálat. Valószínűleg harminc év múlva ugyanígy fogunk kinézni. Nem azért mondom, de irtó gyorsan haladok. Aztán az első pár sor után úgy döntöttem, egyszer élünk: nagy merészen belevágtam egy kockamintába. És láss csodát, sikerült! Úgyhogy tizenkét sornyi kocka után kitaláltam: nem is sálat fogok kötni, hanem egy lépéssel továbbmenve egyenesen pulóvert. A három guriga fonalamból készülőt ugyan legfeljebb két hónapos korig lehet majd viselni, de sebaj. Tanulni jó lesz, és meg se unom közben. Azt már kiderítettem a netről, hogyan kell nyakat kötni, csak két dolgot nem értek:
- hogyan keletkezik a csinos kerek nyakkivágás, amire rákötöm a nyakat?
- hogyan köt az ember ívet az ujj végére?
Tegnap hiába néztem órákig egy darab kötött pulóvert a szemközti áruház gyermekruha-részlegén, nem lettem okosabb...
Na de elégedettebb, az kétségtelenül.

(link)

Tanácsok 55 - Ítéletekről

Nemrég olvastam: másokat leginkább a tetteik alapján, míg önmagunkat a szándékaink szerint ítéljük meg.


Biztos, hogy ez így rendben van...?

(link)