2016. május 20., péntek

Archív - Fűszerek

Miután visszaérkeztünk Washingtonba, a hátam közepére nem kívántam a nagytakarítást. Rájöttem, hogy utálok padlót csusztikolni. Szívesen törölgetek port polcokról, mütyűrökről; fertőtlenítek kádat, löbbölök edényeket és sikálok tűzhelyet. De porszívózni és felmosni, azt nagyon nem...
Így aztán minden napra előirányoztam egy aprócska feladatot - végzek, amikorra végzek.
És mivel legjobban pakolászni szeretek, először is rendet raktam a fűszerek között.
Mennyi illat és mennyi emlék szálldosott a vállam körül, amikor a pultra sorakoztattam a kis üvegcséket: napsugaras itáliai szurokfű, egy hármashatár-hegyi sétát idéző kakukkfű (a búzavirágos fiú szórakozottan lecsípte a halványkék virágfejeket, szétmorzsolta az ujjai közt, és az orrom alá tartotta), vasárnapi sült csirkék majorannája... borsikafű, ami mindig Polcz Alaine-t juttatja eszembe, picike sáfrány (évekkel ezelőtt egy dublini vendégem véletlenül lesodorta, és az élénkpiros szálak ezerfelé szóródtak... soha embert annyira ijedtnek nem láttam, úgyhogy csak megöleltem, és nevettem), mustármag, amiből Rie a Bibliám lapjai közé szórt egy keveset. Köménymag B apjától, rengeteg szép emlékű pirospaprika (minden vendégünk ezt hoz otthonról ajándékba, mi pedig udvariasan megköszönjük és összekacsintunk), almáspite-illatú fahéjas-szegfűszeges fűszerkeverék Ausztráliából, a csiliporral kevert kakaó, aminek láttán mindig Mexikóba menni támad kedvem, és halk, krémes illatú, ráncos vaníliarudak... megannyi múltidéző varázsszer a boszorkánykonyhából.
 

2016. május 13., péntek

Archív - Bergamott

Tíz éve történt, hogy egy Londonban dolgozó kolléga hazalátogatott, és hozott az otthoni irodába egy óriási doboz teát. Hetekig a konyha pultján díszelgett; én nagy áhítattal szemléltem a piros, sárga, szürke, zöld és kék tasakokban katonásan sorakozó filtereket, és mindennap kicsippentettem egyet közülük az ebéd utáni teámhoz.
Az ötödik napon került sorra a kék tasak.
Aztán a hatodikon, a hetediken, és így tovább, két héten keresztül, amíg volt belőle.
Ez volt a Lady Grey tea, ami máig kitüntetett kedvencem. Akkor tanultam meg, hogy hívják ezt a csodálatosan friss, áttetsző, savanykás-fűszeres-virágos-gyümölcsös illatot, amitől az ember szájában összefut a nyál: bergamott.
Évekkel később a Fiumicinon várakozva vettem egy üveg Bulgari parfümöt, amiben ugyanezt a jegyet fedeztem fel. A bergamott örök szerelem maradt: képzelhetitek hát, mit éreztem, amikor januárban Meli a kezembe nyomott egy kis csomagot, amiből egy üveg bergamottos ízesítésű olívaolaj került elő. Legszívesebben kezet csókoltam volna neki. Washingtonba visszaérkezve bemutattam az olajat B-nek, használati útmutatót adtam hozzá ("Maci, ebben ne süss pisztrángot, jó?"), és úgy kezelem, mintha egy üveg folyékony aranyat tartanék a polcon. (Az is.) Az ízét vétek elnyomni, úgyhogy hosszú ideig csak baguette csücskét nyomtam bele, vagy friss salátalevelekre cseppentettem belőle - tegnap viszont ahogy tanácstalanul álldigáltam fél lábon a hűtő előtt, és tanakodtam, mi is legyen az aznapi vacsorám, eszembe jutott valami. Molly Wizenberg cseresznyesalátája balzsamecettel, amit csak tovább kell fejleszteni...

Úgyhogy fogtam egy arasznyi kicsit szikkadt baguette-et, felkockáztam, majd (közönséges) olívaolajjal meghintve egy kis tűzálló tálban 400 F fokon nyolc percig sütöttem (közben egyszer megráztam). Aztán egy tálba borítottam, rányomtam egy picike fej fokhagymát, és összekutymásztam, amíg még meleg volt a kenyérkocka. Fogtam egy összemarék zöld szőlőszemet, a kétharmadát a kenyérkockákra szórtam, az egyharmadát kicsit összenyomkodtam villával, és azt is belekevertem. Sóztam, borsoztam, majd jöhetett a bergamottos csoda, és némi friss citromlé. A végén az egészet rucola- és spenótlevelekkel kevertem össze (ha nem lenne olyan kiakasztóan drága a sóska, azt is tettem volna bele), végül kecskesajtot morzsáltam a tetejére.
 

2016. május 6., péntek

Archív - Three teacups...

A köszönésen kívül nem sok szót váltottak egymással. Néha elnézést, ha egymásba ütköztek a fénymásolónál, olykor kellemes ünnepeket, locsolnád a bonszájomat, amíg szabadságon leszek?, egyszer egy náthás februárban egy feszengős kérhetek egy teafiltert? A lány komolyan ránézett hatalmas zöld lencsibaba-szemeivel - addig azt hitte, ilyen komolyan csak a gyerekek tudnak -, benyúlt a fiókjába, és előhúzott egy bambuszdobozkát, amin fekete macskakaparás-betűk sorakoztak egymás alatt. Filterem nincs, mondta, csak szálas zöldtea. Genmaicha.
A teának fű és pattogatott kukoricaíze volt. Illett a lányhoz: belőle is valami meleg, krémes, zöld illat sugárzott.

A kis teakonyhában általában egyszerre ebédeltek: jóval később a többieknél, és szinte mindig szótlanul. A lány a teázáson kívül az ebédet is kis szertartásként kezelte, ő pedig nem merte megzavarni az áhítatban. Előkerült a kis, rekeszekre és szintekre osztott sárga műanyag doboz, tetején vidám macskákkal: benne főtt rizs, színes zöldség, kevés hús, és egy kis fehér valami, ami úgy nézett ki, mint egy aprócska gőzgombóc. A lány néha virágos rétet rakott ki a az ételből, máskor tojásból kikelő csibéket, egyszer kismalacot, kunkori farokkal. Erre különösen büszke lehetett, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor elmesélte, hogyan állította össze. A színezék természetes volt, valami japán furcsaság: ami a flamingók rózsaszínjét is adja. A malacfarok kunkori rákocska.
Ebéd után jött az elmélyült teázás: a három fületlen teáscsésze valamelyikéből. Szilvavirág, bambusz, krizantém. Huszonhét napig tartott egy tízdekás adag tea, utána új következett. A senchának halszaga volt, a banchának semmilyen - a jázminos que she jian tetszett neki legjobban. Úgy gondolta, egyszer elhívja a lányt egy teaházba. Majd. Néhányszor megpróbálta, de valahogy sosem jött össze a dolog: épp ott lábatlankodott valaki a közelben, csörgött a telefon, vagy csak egyszerűen nem úgy alakult.
Egy esős novemberi reggelen épp a kábeleket rendezte, amikor a titkárnő szörnyülködő arccal megállt a szerverszoba előtt. Tudod, az a furcsa kislány a bérszámfejtésről? Tegnap elütötték. A robogójába belement valami dzsip, tíz métert repült szegény...
Egy darabig szótlanul meredt maga elé, aztán a teakonyhába indult. Kivette a szekrényből a három virágos csészét. Ma következett volna a krizantémos, egészen márciusig.
I know you little, I love you lots,
my love for you could fill ten pots,
fifteen buckets, sixteen cans,
three teacups, and four dishpans.

-Shel Silverstein

2016. május 2., hétfő

Tanácsok 57 - Kezekről

Nemrég említettem, hogy a kéz életkorát a legnehezebb álcázni: vigyázz hát rá. Takaríts gumikesztyűben, dagassz vajas pogácsát kézzel, télen krémezd be és húzz rá kesztyűt. Este mindenképpen használj ápoló balzsamot, de ha napközben a sűrű kézmosásoktól kiszárad a bőröd, tarts magadnál egy kisebb tubus kézkrémet a táskádban vagy az íróasztalfiókodban is. Ja, ha már kézmosás: a túl forró víz bizony szárít, figyelj erre is. Nyáron óvd fényvédő krémmel, és ha eszedbe jut, a körömágyat külön krémezd. Ha máshogy nem, a tégelyes ajakbalzsam maradékát masszírozd bele az ujjaid végéről...