2016. április 13., szerda

Koszorúfutókáról


Zsannáéktól kaptam egy cserép gyönyörű koszorúfutókát (Stephanotis, amit madagaszkári jázminnak is neveznek) - annyiszor mosolyodom el, ahányszor ránézek. Egy időben elhatároztam, hogy mindennap megjegyzek három illatot, amit aznap éreztem - ki hálanaplót vezet, és fejben illatnaplóztam néha -, és talán újrakezdem így tavasszal; a jácintcsokrok és a virágzó magnóliafák környékén jóval könnyebben találja meg az ember a megjegyzésre érdemes fuvallatokat, mint a februári hidegben. 
A koszorúfutókámhoz minden reggel odahajolok, és elfog a nosztalgia: amennyire nem szeretem magamon a nagy fehér virágillatokat, annyira odavagyok értük, ha növényeken érzem őket. A koszorúfutóka a frangipánira emlékeztet, amit utoljára Sydneyben szagolgattunk; a sötét lombok között csillagként ragyogott elő a sok fehér szirmú, bódító virág. B nem tudott betelni vele; a lehullott csillagokkal teletömte a zsebeit, de persze hiába: fonnyadtan már nem érződött rajtuk a varázslat. Én vettem néhány frangipáni-szappant, de az sem pótolta az eredetit - a koszorúfutóka most segít a honvágyunkon.
Furcsa érzés ám, hogy az ember hány országot képes az otthonának érezni; most épp egyszerre van honvágyam Írország, az Egyesült Államok és Sydney után. Amikor megcsap a krémes, fehér virágillat, egy februári, nyári este jut eszembe Potts Pointban; a régimódi, csipkés kovácsoltvas-kerítéssel szegélyezett villák előtt bólogattak a frangipáni-fák, és az egyik ablakon át zongoraszó hallatszott. Azt hittem, egy törékeny, ezüsthajú idős néni játszik keringőt, de aztán megpillantottunk egy vörösesbarna hajú, fiatal lányt, amint lendületesen végigfuttatta ujjait a billentyűkön.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése