2016. április 15., péntek

Archív - The shadow of the wind

Az Elfeledett Könyvek Temetője... nem nagyszerű gondolat? A tízéves Daniel helyében, akit apja elvitt a háború sújtotta Barcelonának erre a félreeső, zegzugos, mesebeli helyére, biztosan oda is költözöm. Ehelyett ő kiválasztott egy regényt, egyetlenegyet - aminek rejtélyei aztán egész életét meghatározták...
Kedveltem a karaktereket. Danielt, az apját, a szerencsétlen Fermínt, aki aztán Daniel második apja lesz, és persze a könyv szerzőjét, Julián Caraxot... emlékezetes és különleges karakterek, és a könyv valószerűtlen hangulata miatt azt is könnyen meg tudtam bocsátani, hogy nem túl reálisak. Szerencsére a melodramatikus hangulatot, és Carax tragikus történetét a fiatal Daniel életének hétköznapi eseményei jól ellenpontozzák.
Nagyszerű és részletesen kidolgozott a szerelmi szál, felemelő a karakterek közötti önfeláldozó barátság, a mellékszálak szintén egy-egy gömbölyű történetet alkotnak tele szenvedéllyel, megszállottsággal és bosszúvággyal - és talán éppen emiatt éreztem néhol soknak, mint egy nem túl édes, sötét, tömény, nehéz csokoládétortát... lassan is haladtam vele, mert egyszerre nem tudtam sokat olvasni, viszont így nehezemre esett fel-felvenni a szálat. Sokszor azt sem tudtam, éppen melyik mellékszereplő részletes háttértörténeténél tartok. Zafón rengeteg információt zúdít az olvasóra a szereplőiről, és a könyv középpontjában álló kísértetjárta, ódon házról. Talán jobban jártunk volna, ha mindezekből egy kicsit kevesebbet kapunk; bár szeretem a lassú, hosszú regényeket, de a lassúságnak célja kell, hogy legyen; fokoznia kellene a feszültséget, és nem untatnia...

A legnagyobb csalódás számomra a könyv vége volt. Nem a történet miatt, hanem ahogy Zafón agyoncsapta ezt a remek, gótikus, drámai sztorit... miután Daniel kínzó lassúsággal, egyenként összeszedte a kirakójáték darabkáit, a megoldást egyszercsak az ölébe pottyantják egy rettenetesen hosszú levélben. Nekem jobban tetszett volna, ha ő maga rakja össze... Nuria episztolája már csak azért sem tetszett, mert a könyvben több szereplőtől is olvashatunk leveleket, és nem tudom, hogy a fordítás hibája-e, de meglepett, mennyire azonos a szóhasználatuk és a stílusuk. Nuriáé sem kivétel, sajnos:  Zafón virágos nyelvezetét használja ő is.
A levél után rögvest következik is a tetőpont, amit nagy hirtelen lezavarnak, majd az utolsó néhány oldalon megtudjuk, hogy "...és aztán mindenki boldogan élt, míg meg nem halt". Így lesz a gazdag, mély történetből a végére egy egyszerű, romantikus regény. Nem mintha ez baj lenne -  annak csodálatos -, csak éppen nem szabad többet várni tőle. A karakterek tisztán gonoszak, vagy pedig angyalian jók; a történet néhol a szürrealizmusba hajlik - valószínűleg ez utóbbit nyugodtan írhatjuk annak számlájára, hogy a tizenéves, naiv Danielen keresztül követjük az eseményeket, aki túl sok időt tölt apja könyvesboltjában a romantikus regények között. Felnőtt fejjel nekem kicsit nehezebb volt elfogadni Fumero ördögi megszállottságát. A könyvben minden kicsit eltúlzott: a mindent felemésztő gyűlölet, a hatalmas csalódások, a halálos ágyakon elsuttogott titkok, párbajok a hajnali ködben, és a szereplők, akik között egy lényegtelen mellékfigura sincs: legyenek bajba jutott hölgyek, avagy árnyak közt bujkáló titokzatos alakok - ennek a fekete-fehér látásmódnak köszönhetően érezni a történetet univerzálisnak.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése