2016. április 29., péntek

Archív - Kóstolók

B-vel múlt hétvégén elsétáltunk a közeli könyvesboltba. Ez mindig többórás program: a magam részéről hosszasan bogarászok a polcokon, aztán néhány kiszemelt kötettel a kezemben leülök a kávézósarokba, ahol egy tejeskávé fölött alaposabban áttanulmányozom őket. A vásárlást jól meg kell fontolni: hazaköltözéskor csak azok után akarok túlsúlyt fizetni, akik tényleg méltók rá...
Dina Cheney könyve ilyen lesz. A címe Tasting club, és remekül rímel a spontán kialakult kóstolómozgalmunkra. A fejezetek közül a csokoládésat és a borosat ki is pipáltuk, a sörös ki van zárva, de egyrészt remek új ötleteket kaptam, másrészt megerősített abban, hogy szakirodalom nélkül is jól szerveztük meg az eddigieket.

A kóstolóparti ideális létszáma maximum tíz fő, és körülbelül hatféle verziót szolgáljunk fel ugyanabból a kóstolnivalóból. Ezzel is el lehet lenni órákig, tapasztalat :-) a társaság leül egy asztal köré, mindenki kap egy ív papírt és tollat, és az ízlelgetés után részletesen lejegyzi, milyen benyomások érték. Ha nagyobb feneket szeretnénk keríteni az egésznek, készíthetünk egy táblázatot is sima papír helyett, olyasféle rubrikákkal, hogy illat, küllem, állag, aroma, utóíz, és bármi, ami eszünkbe jut. (A legfontosabb persze: ízlett vagy sem?) Kevésbé összeszokott társaságoknak is ideális kóstolót szervezni, mert egyből adott a beszélgetés témája. És nem, nem szükséges, hogy a résztvevők mesterszakácsok, sommelier-k vagy ínyencek legyenek. Sokszor a cseppet sem kísérletező kedvű vendégek teszik a legérdekesebb észrevételeket, épp azért, mert nem ismerik a precíz kifejezéseket. Én például gond nélkül lefinomfőzelékezek egy vajas bort, míg Zsanna szappannak titulálja a levendulás csokit. Utóbbi akkor történt, amikor vakon kóstoltunk, de ez persze nem kötelező elem.

Kóstolóklub nyugodtan alapítható egy konkrét ételre vagy italra is: például borra, teára vagy sajtokra. Ezt mindig igazíthatjuk az évszakhoz, nyárra időzítve a rozékat, őszre a testesebb vöröseket... de ez általánosabb kóstolókluboknál is lehet szempont. Például ha minden hónapra egy ilyen összejövetelt tervezünk, az alábbi jó beosztás lehet:
  • Január: tea
  • Február: pálinka
  • Március: kenyér
  • Április: sajt
  • Május: méz
  • Június: balzsamecet
  • Július: jégkrém (ugyanolyan ízben, különböző gyártóktól)
  • Augusztus: alma
  • Szeptember: olívaolaj
  • Október: mustár
  • November: cider
  • December: pezsgő
És persze el ne felejtsük a kiegészítőket, különben a vendégek éhezni fognak :-) a mézhez baguette-et adjunk, a sajtokhoz szőlőt, diót, kenyeret, felvágottakat és birsalmasajtot. A teakóstoló lehet igazi teadélután angol uborkás és sajtos szendvicsekkel és édes aprósüteménnyel, míg az olívaolajhoz adjunk csíkokra metélt zöldségeket, és hangoljuk olaszosra a zárást vin santoba mártogatott biscottival. Az almához kínáljunk rizlinget, könnyű sajtokat, desszertnek pedig diótortát és portóit. Jó szórakozást!

2016. április 27., szerda

Esküvői viseletről

Tegnap megkaptuk az idei második meghívót is egy baráti pár esküvőjére; ezzel ismét kezdetét vette az esküvői szezon, és az örök tanakodás: mit vegyek fel? Jó esetben az ember ismeri a házasulókat, és van fogalma róla, hogy mennyire formális, hagyománytisztelő vagy éppen különc népek, és mit vesznek jó néven a vendégektől. A legjobb persze az, ha a meghívó tartalmazza a dress code-ot, de Magyarországon egyelőre ez nem túl elterjedt.

Azért akad néhány alapelv, amire érdemes figyelni: fehéret, fehér alapon kevés pasztell mintát, krémszínűt, halványezüstöt, illetve bármilyen olyan színt, amit a fotókon fehérnek lehet nézni, nem viselünk - a fehér a menyasszony színe és punktum. Ha egy pillanatra is elbizonytalanodnál a kiszemelt ruhát illetően, hogy vajon megfelelő-e, vagy esetleg túlságosan fehérszerű, akkor inkább ne vedd fel.
Ami a feketét illeti, itt kissé lazábbak a szabályok: hagyományosan a feketét temetéseken viselünk, ezért esküvőkön régebben nem volt szokás, de mára ez eléggé fellazult. Természetesen a decens fekete gyapjúszövet ruhát ne ilyenkor vedd elő, de például egy kerti partira apró fehér pöttyös vagy virágmintás fekete ruha tökéletesen megfelel. Ha formális, esti eseményre vagy hivatalos, akkor szintén bevethetsz egy fekete koktélruhát élénkebb kiegészítőkkel.
Egyesek tartják magukat ahhoz, hogy pirosat nem viselnek, nehogy elvonják vele a figyelmet a menyasszonyról, de őszintén szólva szerintem ez a szabály még a feketénél is divatjamúltabb. Még sosem találkoztam olyan emberrel egy esküvőn sem, aki egy piros ruha láttán eltakarta volna a szemét, hogy "jaaaaj, kisült a szemem a nagy élénkségtől, most már képtelen leszek ránézni a menyasszonyra"... azonban vigyázat: több ázsiai kultúrában a menyasszony színe a vörös, ha ilyen esküvőre vagy hivatalos, inkább válassz más színt.

Ha ujjatlan ruhát viselsz, és hivatalos vagy a templomi szertartásra, feltétlenül legyen nálad egy kardigán vagy kabátka, amit a válladra teríthetsz és eltakarhatod vele az esetleges mélyebb dekoltázst.
Fő szabály szerint minél későbbi az alkalom, annál ünnepibb. Ugyancsak fontos szempont a helyszín: értelemszerűen egy japánkertben megrendezett, vagy piknikkel egybekötött esküvő jóval lazább viseletet igényel, mint egy esti, és ami megfelel egy vidéki lagzin, az nem feltétlenül helyénvaló egy elegáns szállodában.
Ne legyél túl kihívó: öltözz úgy, hogy a barátaid jelen lévő nagymamái ne kifogásolhassák a ruhádat - a testhezálló, magasan felsliccelt partizós ruhád biztosan gyönyörű, de nem biztos, hogy alkalomhoz illő. Figyelj az anyagra is: a lágy sifon vagy zsorzsett délelőtt nagyszerű, de estére válassz fényesebb, alkalmibb szövetet, a lenvásznat és a pamutdzsörzét pedig felejtsd el. Ugyancsak hagyd a szekrényben a flitteres és a nagyon harsány (például leopárd-) mintás darabokat.

Végezetül álljon itt néhány példa:

1. Május végén hivatalosak vagyunk egy kora délutáni piknikezős, laza esküvőre - ide tökéletes egy mintás pamutruha vagy akár egy nem túl pizsamaszerű overall. Hiába lesz a dress code lezser - azért a farmer és a sort ilyen esetben sem illendő. A természetben legjobb, ha a csinos magassarkú szandál helyett egy éksarkút választasz, így nem süllyedsz majd a pázsitba :)

2. Jövő héten egy késő délutáni esküvőre megyünk, itt hivatalosak vagyunk a templomi szertartásra is: ide a koktélruha a legmegfelelőbb, esetleg egy alkalmi top hosszú szoknyával.

3. A nagyon formális alkalmakra (általában este hat óra után) legjobb egy hosszú ruha (vigyázz, a kedvenc nyaralós dzsörzéruhád hossza lehet, hogy jó, de az anyaga már nem biztos), de érjen legalábbis térdig. Általában a sötétebb színek - párizsi kék, meggybordó, kékeszöld - megfelelőbbek.

4. A szűk körben tartott polgári esküvőkre én legjobban a visszafogott tubusruhákat szeretem.


wg3

2016. április 25., hétfő

Tanácsok 56 - Terítékről

Tudom én, hogy roppant vonzónak tűnik, de semmiképp ne vedd meg a drága abroszt az üzletekben! Tényleg. Ha remeterák vagy, akkor azért, mert felesleges. Ha sűrűn látsz vendéget, akkor meg azért, mert úgyis kiömlik, szétszóródik, ráesik, lepottyan - és biztosan foltot hagy. Szerintem a legpraktikusabb megoldás, ha beszerzel egy jó minőségű lenvászon lepedőt, vagy ha élénkebb terítékre vágysz, valami kellemes színű (informális alkalmakra akár mintás) textilt a méteráru-üzletben, amit aztán magad szegsz be (vagy rojtozol ki). Választhatsz húsvétra halványsárgát, nyáresti vacsorákhoz krémszínűt, amin aztán szétszórhatsz néhány kagylót vagy mini vadvirág-csokrot, őszre rozsdavöröset - a lényeg: semmiképp ne izgulj, ha véletlenül leeszitek. Ha ünnepi alkalmakra mégiscsak szeretnél valami különlegeset, damasztot is vásárolhatsz méterben: ezerféle virágos, geometrikus, apró elszórt vagy barokkosan dús mintával árulják. Vehetsz hozzá egy kicsivel több anyagot textilszalvétának is, ha igazán ki akarsz tenni magadért. Elvileg a nagyon hagyománytisztelő népek szalvétákból különféle méretűeket tartanak: koktélhoz 23x23 centis jár, teához 30x30-as, ebédhez 40x40-es, vacsorához pedig 50x50-es. Ebből aztán hajtogathatsz vízliliomtól kezdve bármit, de ne érezd kötelezőnek: a textilszalvéta akkor is emeli az alkalom fényét, ha mindössze hanyagul átkötöd egy arasznyi szalaggal.

2016. április 22., péntek

Archív - Kötök

Nemrég kutyafuttában olvastam egy könyvről, ami arról szól, hogy a szellemi foglalkozásúak általában elégedetlenebbek a munkájukkal, mint a fizikai munkát végzők. Nyilván ez így durva általánosítás, meg leegyszerűsítés, de a gondolat megragadott.

Múlt hét végére én is úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy kis elégedettségnek. Úgyhogy elvonultam a kézimunkaboltba, ahol végigbóklásztam két sornyi színes fonalat. Legjobban a vékony, cirmos zoknifonalak tetszettek, amik kicsit rücskösek voltak. El tudtam képzelni, ahogy frottírszerű zoknik lesznek belőlük. Csipkemintával. Kár, hogy nem tudok öt tűvel kötni.
Aztán rácsodálkoztam a szöszmöszös gyapjúfonalakra, amik úgy néztek ki, mintha egy marék vattából sodortak volna ujjnyi vastag szálakat, csak épp mindenféle ködös színekben játszottak. Azt írták, hogy ha egyszer kimossa az ember az ebből készült holmikat, összefilcesednek. Lehet belőlük mamusz, svájci sapka, és még ki tudja, mi.
A kötőskönyveknél aztán jött a következő fellángolás. Tudtátok, hogy lehet gyöngyökkel kötni? Nem mondtam, hogy nem macerás. Úgy kezdődik, hogy legombolyítjuk az egész gurigát, és sorban felfűzzük rá a gyöngyöket. Aztán minden szem kötésénél egy gyöngy kerül a mintába. A végeredmény lenyűgöző - de ettől sajnos még nagyon messze járok...

Úgyhogy a végén vettem három gombóc közepesen vékony gyapjúfonalat. Mivel a színét nem tudtam eldönteni, végül szivárványszínűt pakoltam a kosaramba. Még egy pár bambusz tű kellett, és otthon neki is álltam kötni. Vasárnap este B a Hegymászóval meccset nézett, én meg mellettük bökdöstem a készülő sálat. Valószínűleg harminc év múlva ugyanígy fogunk kinézni. Nem azért mondom, de irtó gyorsan haladok. Aztán az első pár sor után úgy döntöttem, egyszer élünk: nagy merészen belevágtam egy kockamintába. És láss csodát, sikerült! Úgyhogy tizenkét sornyi kocka után kitaláltam: nem is sálat fogok kötni, hanem egy lépéssel továbbmenve egyenesen pulóvert. A három guriga fonalamból készülőt ugyan legfeljebb két hónapos korig lehet majd viselni, de sebaj. Tanulni jó lesz, és meg se unom közben. Azt már kiderítettem a netről, hogyan kell nyakat kötni, csak két dolgot nem értek:
- hogyan keletkezik a csinos kerek nyakkivágás, amire rákötöm a nyakat?
- hogyan köt az ember ívet az ujj végére?
Tegnap hiába néztem órákig egy darab kötött pulóvert a szemközti áruház gyermekruha-részlegén, nem lettem okosabb...
Na de elégedettebb, az kétségtelenül.

2016. április 18., hétfő

Tanácsok 55 - Ítéletekről

Nemrég olvastam: másokat leginkább a tetteik alapján, míg önmagunkat a szándékaink szerint ítéljük meg.


Biztos, hogy ez így rendben van...?


2016. április 15., péntek

Archív - The shadow of the wind

Az Elfeledett Könyvek Temetője... nem nagyszerű gondolat? A tízéves Daniel helyében, akit apja elvitt a háború sújtotta Barcelonának erre a félreeső, zegzugos, mesebeli helyére, biztosan oda is költözöm. Ehelyett ő kiválasztott egy regényt, egyetlenegyet - aminek rejtélyei aztán egész életét meghatározták...
Kedveltem a karaktereket. Danielt, az apját, a szerencsétlen Fermínt, aki aztán Daniel második apja lesz, és persze a könyv szerzőjét, Julián Caraxot... emlékezetes és különleges karakterek, és a könyv valószerűtlen hangulata miatt azt is könnyen meg tudtam bocsátani, hogy nem túl reálisak. Szerencsére a melodramatikus hangulatot, és Carax tragikus történetét a fiatal Daniel életének hétköznapi eseményei jól ellenpontozzák.
Nagyszerű és részletesen kidolgozott a szerelmi szál, felemelő a karakterek közötti önfeláldozó barátság, a mellékszálak szintén egy-egy gömbölyű történetet alkotnak tele szenvedéllyel, megszállottsággal és bosszúvággyal - és talán éppen emiatt éreztem néhol soknak, mint egy nem túl édes, sötét, tömény, nehéz csokoládétortát... lassan is haladtam vele, mert egyszerre nem tudtam sokat olvasni, viszont így nehezemre esett fel-felvenni a szálat. Sokszor azt sem tudtam, éppen melyik mellékszereplő részletes háttértörténeténél tartok. Zafón rengeteg információt zúdít az olvasóra a szereplőiről, és a könyv középpontjában álló kísértetjárta, ódon házról. Talán jobban jártunk volna, ha mindezekből egy kicsit kevesebbet kapunk; bár szeretem a lassú, hosszú regényeket, de a lassúságnak célja kell, hogy legyen; fokoznia kellene a feszültséget, és nem untatnia...

A legnagyobb csalódás számomra a könyv vége volt. Nem a történet miatt, hanem ahogy Zafón agyoncsapta ezt a remek, gótikus, drámai sztorit... miután Daniel kínzó lassúsággal, egyenként összeszedte a kirakójáték darabkáit, a megoldást egyszercsak az ölébe pottyantják egy rettenetesen hosszú levélben. Nekem jobban tetszett volna, ha ő maga rakja össze... Nuria episztolája már csak azért sem tetszett, mert a könyvben több szereplőtől is olvashatunk leveleket, és nem tudom, hogy a fordítás hibája-e, de meglepett, mennyire azonos a szóhasználatuk és a stílusuk. Nuriáé sem kivétel, sajnos:  Zafón virágos nyelvezetét használja ő is.
A levél után rögvest következik is a tetőpont, amit nagy hirtelen lezavarnak, majd az utolsó néhány oldalon megtudjuk, hogy "...és aztán mindenki boldogan élt, míg meg nem halt". Így lesz a gazdag, mély történetből a végére egy egyszerű, romantikus regény. Nem mintha ez baj lenne -  annak csodálatos -, csak éppen nem szabad többet várni tőle. A karakterek tisztán gonoszak, vagy pedig angyalian jók; a történet néhol a szürrealizmusba hajlik - valószínűleg ez utóbbit nyugodtan írhatjuk annak számlájára, hogy a tizenéves, naiv Danielen keresztül követjük az eseményeket, aki túl sok időt tölt apja könyvesboltjában a romantikus regények között. Felnőtt fejjel nekem kicsit nehezebb volt elfogadni Fumero ördögi megszállottságát. A könyvben minden kicsit eltúlzott: a mindent felemésztő gyűlölet, a hatalmas csalódások, a halálos ágyakon elsuttogott titkok, párbajok a hajnali ködben, és a szereplők, akik között egy lényegtelen mellékfigura sincs: legyenek bajba jutott hölgyek, avagy árnyak közt bujkáló titokzatos alakok - ennek a fekete-fehér látásmódnak köszönhetően érezni a történetet univerzálisnak.
 

2016. április 13., szerda

Koszorúfutókáról


Zsannáéktól kaptam egy cserép gyönyörű koszorúfutókát (Stephanotis, amit madagaszkári jázminnak is neveznek) - annyiszor mosolyodom el, ahányszor ránézek. Egy időben elhatároztam, hogy mindennap megjegyzek három illatot, amit aznap éreztem - ki hálanaplót vezet, és fejben illatnaplóztam néha -, és talán újrakezdem így tavasszal; a jácintcsokrok és a virágzó magnóliafák környékén jóval könnyebben találja meg az ember a megjegyzésre érdemes fuvallatokat, mint a februári hidegben. 
A koszorúfutókámhoz minden reggel odahajolok, és elfog a nosztalgia: amennyire nem szeretem magamon a nagy fehér virágillatokat, annyira odavagyok értük, ha növényeken érzem őket. A koszorúfutóka a frangipánira emlékeztet, amit utoljára Sydneyben szagolgattunk; a sötét lombok között csillagként ragyogott elő a sok fehér szirmú, bódító virág. B nem tudott betelni vele; a lehullott csillagokkal teletömte a zsebeit, de persze hiába: fonnyadtan már nem érződött rajtuk a varázslat. Én vettem néhány frangipáni-szappant, de az sem pótolta az eredetit - a koszorúfutóka most segít a honvágyunkon.
Furcsa érzés ám, hogy az ember hány országot képes az otthonának érezni; most épp egyszerre van honvágyam Írország, az Egyesült Államok és Sydney után. Amikor megcsap a krémes, fehér virágillat, egy februári, nyári este jut eszembe Potts Pointban; a régimódi, csipkés kovácsoltvas-kerítéssel szegélyezett villák előtt bólogattak a frangipáni-fák, és az egyik ablakon át zongoraszó hallatszott. Azt hittem, egy törékeny, ezüsthajú idős néni játszik keringőt, de aztán megpillantottunk egy vörösesbarna hajú, fiatal lányt, amint lendületesen végigfuttatta ujjait a billentyűkön.

2016. április 11., hétfő

Tanácsok 54 - Autós úti csomagról

Rettentően izgatott vagyok: elkezdtük szervezni idén nyárra is egy észak-olaszországi road tripet. Hurrá! Sőt, külön hurrá, hogy idén négyen utazunk majd Zsannáékkal. Emiatt persze kicsit helytakarékosabban kell csomagolnunk, mert a tíznapnyi holminak bele kell férnie egy kézipoggyásznyi táskába, úgyhogy elkezdtem végiggondolni, mi az, ami nekem bevált tavaly (a kapszularuhatárról már korábban írtam, de idén az is módosul egy kicsit, mert a városnézésen kívül beiktatunk némi természetjárást is, tekintettel a hegyek gyógyíthatatlan szerelmeseire).
Utazáskor nagyon szeretem felhasználni az év közben kapott sampon-, arckrém- és egyéb mintákat; cseppnyi helyet foglalnak, és egyébként biztosan évekig kerülgetném őket. Így is előfordul, hogy hónapokkal később csodálkozom rájuk, pedig százszor megfogadtam, hogy beiktatok egy-egy önkényeztető napot, és záros határidőn belül felhasználom őket... ami még tuti lesz nálam: pár filter a kedvenc teámból, rágógumi vagy mentolos cukorka (autóutakhoz elengedhetetlen), alap gyógyszerek, mini varrókészlet, és a Velencében aranyat érő rovarriasztó.
Autós utaknál nemigen érdekes, de repülőn figyelni szoktam rá, hogy lehetőleg szilárd halmazállapotú holmik legyenek a nesszeszeremben (sampon, szappan, krémparfüm). Ami viszont annál fontosabb: a kényelem! Biztos, hogy viszek majd nyakpárnát, sőt: felfújható kispárnát is, valamint füldugót, szemmaszkot, és egy multifunkciós takaró-sálat. Lassan elkezdem összeállítani a checklistet, hogy az olyan apróságokról se feledkezzek meg a nagy izgalomban, mint az extra memóriakártya a fényképezőgépbe - és ami a legfontosabb: idén igyekszem majd a hazautazás után emberi időn belül kipakolni az útitáskát...

2016. április 8., péntek

Archív- Kagylót főzök

Az úgy volt, hogy B halálmegvető bátorsággal megvette a hálós zacskóban a feketekagylót. Aznap még nem nagyon tudtuk, mit fogunk vele csinálni, úgyhogy megkérdeztük a Monsieurt. Ő elrévedezett brüsszeli emlékein, de csapongó eszmefuttatásából hamar rájöttünk, hogy a kagylónak inkább az elfogyasztásához, mint ez elkészítéséhez ért. Úgyhogy természetesen megoldásért végül Chili&Vaníliához fordultam.
B este hivatalos programon volt, így egyedül indultam a kis delikáteszbe fehérborért (itt nem adnak csak úgy a közértben, külön likőrsztórba kell érte menni). Először végignéztem a kínálatot jobbról balra, majd balról jobbra. Nagyon tetszett a kis pingvines címkéjű, de az ausztrál kengurus is roppant helyes. Volt kaliforniai, meg olasz, argentin és chilei, új-zélandi, továbbá francia. Tanácstalanul bámészkodtam egy darabig, aztán úgy döntöttem, más szempontok alapján választok. Elolvastam, melyeknél használtak tölgyfahordót, és kizártam őket a versenyből. Utána azokat, ahol trópusi gyümölcsre hajazó illatokat emlegettek. Végül meglett a nyertes: egy 2007-es argentin chardonnay. Fizettem, majd a borra fordított idő töredéke alatt beszereztem a szárzellert, petrezselymet (csodák csodája, volt sima levelű is), egy bagettet és mivel Chili szerint egy kiló kagyló nem kagyló, előételnek spenótos-fetás háromszögeket.
Otthon aztán utóbbiakat bedugtam a sütőbe, majd ügyesen kinyitottam a bort (nem fakanálnyéllel; dugóhúzóval), és előkotortam a legnagyobb lábosunkat. És a főzőcske tényleg nem tartott tovább húsz percnél, pofonegyszerű volt, az eredmény pedig elképesztően finom. B-vel megnyaltuk utána az összes ujjainkat, majd kiderült, hogy csodás bort választottam, úgyhogy azt is eltüntettük.
Asszem, felveszem a kagylót a repertoárba.
 

2016. április 6., szerda

Reciklálásról

Íme egy illusztráció a maradékok hasznosítására: a múlt héten kicsit alaposabban körbenéztem a hűtőben, és egy eldugott zugban meglepő dolgokra bukkantam: némi megszikkadt húsvéti kalácsra és diós péksüteményre. A mi családunk eléggé sütős fajta, ami az ünnepeknél nagyon jól jön, de elfoglaltabb időszakokban hajlamosak vagyunk a sütimaradékot betolni a hűtőbe, és csak hetekkel később rájuk csodálkozni ismét.
Pánikra azonban semmi ok! Rögtön eszembe jutott az egyik szakácskönyvem, Nigella Lawson Express-éből a következő mondat: I always think that some of the best recipes come from the thrifty refusal to throw anything away... ennek megfelelően felgyűrtem az ingem ujját és munkához láttam.
Felkockáztam a maradék süteményeket és a nagyjából egy liternyi kockát beleszórtam a piteformámba. Ezt követően karamellizáltam fél csésze cukrot, felöntöttem egy doboz tejszín és 3,5-4 dl tej keverékével és addig kevergettem lassú tűzön, míg a cukor felolvadt. Belelöttyintettem négy evőkanál bourbont, majd lassan hozzáadtam három felvert tojást, folyamatosan kevergetve, mintha madártejet készítenék. A kevercset a sütikockákra öntöttem, majd begyújtottam a sütőt 180 fokra, és amíg melegedett, hagytam, hogy a szikkadt süti kicsit megszívja magát. Húsz perc alatt sült készre; tejszínhabbal ettük. A diós sütiben eleve volt egy kevés mazsola, ami nagyon jót tett az eredménynek.

2016. április 4., hétfő

Tanácsok 53 - A kamrapolcról

Gondold végig, melyek azok a fogások, amelyeknek a hozzávalói könnyen, sokáig eltarthatóak, és nevezd ki ezeket mentőöv-vacsoráknak - pluszpont jár érte, ha pár perc alatt össze tudod állítani. Nálam ezek a következők:
  • egy tonhalkonzerv, gyors tonhalpuffancshoz: a leszűrt konzerven kívül kerül bele némi összenyomkodott főtt krumpli, egy tojás, só, bors, olyan zöldfűszer, amilyen épp kéznél van, és az opcionális hozzávalók: kapribogyó (üvegben), szardella (konzerv, vagy tubusos paszta). Ha van babkonzervem és kukoricám is, akkor jöhet a kedvenc salátám, a tonno e fagioli: ehhez összekutymászom a leszűrt cannellini babot, a kukoricát, a tonhalat, hozzáadok némi felkockázott paradicsomot, löttyintek rá némi olajat és citromlevet, ízesítem apróra vágott petrezselyemmel, és tálaláskor egy marék zöld salátalevélre halmozom.
  • rizottórizs és parmezán: nyilván rizottóhoz. A legegyszerűbb a hétfüves, a citromos, és a sáfrányos változat. Ha hazafelé van időm beugrani a közértbe egy csirkemellért és paradicsomért, paellát is tudok készíteni ugyanebből a rizsből: fagyasztott rák és borsó általában van hozzá otthon.
  • spagetti: ebből leggyakrabban carbonara lesz, vagy citromos spagetti.
  • sűrített paradicsom, paradicsomleveshez; ha tartalmasabbá akarom tenni, belefőzök fejenként egy marék tortellinit. A krémleveseknek egyébként is nagy barátja vagyok: szoktam készíteni borsóból mentásan és spenótból fokhagymásan; mindkét zöldség állandó lakója a fagyasztónak.
  • a minipizzákat régebben naan-ból csináltam, mostanában könnyebben jutok üres pizzalaphoz: ezt csak előveszem a mélyhűtőből, rákenem a konzerv paradicsomos tésztaszószt, rápakolom, amihez kedvem van (konzerv gomba, felvágottak, grillezett padlizsánszeletek, cukkinikarikák, lilahagyma), megszórom szurokfűvel, majd sajttal, és pár perc alatt készre sütöm.
Végezetül íme az elhalálozott korábbi blogomról a kedvenc expressz vacsorám:
Felforralok egy lábosnyi forró, sós vizet, és belehajítok egy kupac gnocchit. A főzési idő lejárta előtt (direkt nem írom, mert egyrészt mindenki máshogy szereti az állagát, másrészt eltérő ideig kell főzni, ha frissen gyúrod, vagy ha a fagyasztóból kotrod elő) egy perccel utánadobok egy marék előfőzött pici garnélarákot, valamint ujjnyi csíkokra darabolt zöldspárgát. Ha csipog a csipogóm, leszűröm az egészet, egy nagy tálba borítom; kap pestot, némi reszelt parmezánt, esetleg apróra vágott bazsalikomot, borsot, sót; én még egy kis extra olívaolajjal is nyakon öntöm. Nem mondom, hogy ezt a hazatérésünk után is változatlan formában fogom előadni havi háromszor, de próbáltam már rák és spárga helyett sonkadarabkákkal és friss, valamint olajban eltett aszalt paradicsommal is ugyanezt - ugyanúgy megnyaltuk utána a tíz ujjunkat.

2016. április 1., péntek

Archív - Miss Ellen szelleme

A kert ugyanolyan gyönyörű volt, amilyennek emlékezetem megőrizte. Mondhatnám örökzöldnek, de nem lenne igaz: örök-tarka volt, kékezüst és aranysárga lombú fenyőkkel, vörös bogyójú tűztövissel, sárga galléros téltemetővel, rózsaszín hangával... a néni a jeges téli hónapokban sem tűrte maga körül a szürkeséget. A karácsonyi szünetben számolatlan délutánt töltöttünk azzal, hogy csillogó karácsonyfadíszeket halmoztunk az üres, kőből faragott madárfürdetőkbe, vagy ajtókoszorút kötöttünk a lemetszett borostyán- és borókahajtásokból. Míg a madáretetőket újratöltöttük durva szemű kukoricadarával, megcsodáltuk a dércsipkés, ekrüszínné fakult kései rózsákat, a som hámló, vörös kérgét, és nevettünk, amikor a kinti karácsonyfának helyet adó szaletlit befutó lilaakác elszáradt terméstokjai fel-felpattantak a melegebb napokon, sortűzszerűen szétszórva a magokat.

Elmosolyodtam, és bebújtam a néni után a titkos zugunkba. Szegénynek alig kellett lehajolnia - nyolcvankét évétől és a folytonos kertészkedéstől szívfájdítóan meggörnyedt a háta, pedig azelőtt sem volt sudár -, de én jócskán kinőttem már a fakuckót. A miénk más volt, mint a többi gyerek lombok közé épült kis vára: a néni nem engedte, hogy apa házikót ácsoljon nekünk bármelyik szeretett fájára. Kárpótlásul a legcsodálatosabb búvóhelyet rendezte be nekünk a törpe kanadai fenyő alatt. A születésfája volt ez a szomorú örökzöld: aznap ültették, amikor a világra jött, és bár a fenyő hamar túlnyurgulta őt, a többi fához képest aprócska termetű maradt. Még görnyedt, folyton a földhöz hajoló tartásuk is hasonlított.

A földet söprő, smaragdzöld ágak közé alacsony, rózsaszín rózsával, télijázminnal és bíbor iszalaggal befuttatott, pompás boltív alatt lehetett belépni. Télen a virágok helyén csipkebogyóval és pihés iszalag-terméssel díszes festői ágkuszaság díszlett, de az öt láb magas, kilenc láb átmérőjű zug ugyanolyan hangulatos volt, mint nyáron. A földet egymásra dobált, színes rongyszőnyegek fedték, tarka párnáktól puha fa gyermekszékek és egy alacsony asztal fogadta a belépőt. Körben, ahol az ágak alatt bekandikált egy kevés napfény, miniatűr rózsaszín és fehér ciklámen, hóvirág, krókusz és bíbor alpesi kankalin virágzott. A fenyő lombja közül telente ezüstfehér karácsonyi izzósor tündérfénye csillámlott, és a vastagabb ágakról függő színes üvegű lámpások egy-egy bennük rejlő teamécses lángját festették aranyzöldre, sárgára, rózsaszínre.

Leültünk a kisszékekre, és magunk köré csavartuk a régimódi, steppelt mintás takarókat. A néni a teáskannát magasra emelve töltött a szedett-vedett porceláncsészékbe, melyeket csak itt használtunk: ő a vörös-arany bogyómintásat választotta, én a csorba, zöld levélkoszorúsat. Húgom helyén ott díszlett az ő kedvence; a nefelejcses: telis-tele a Crippsii hamisciprus légies tollakhoz hasonlatos, aranysárga hajtásaival - és csodálatos ellenpontként Miss Willmott szellemével. Felnevettem. A nénivel közös kedvencünk volt ez a történet a kertmániás, elbűvölően szép és egészségtelenül gazdag angol különccel. Amikor Miss Ellen kinőtte saját, essexi kertjét, vásárolt egy francia birtokot, majd egy óriási zöldterületen nyugvó olasz villát, hogy kedvére folytathassa a hobbiját. Volt év, amikor összesen nyolcvan kertészt foglalkoztatott - ám sajnos, a költekezésnek hamarosan meglett a böjtje: csődbe ment. Ez sem akadályozta meg azonban, hogy tovább gyűjtse a növényritkaságokat: ha fizetni nem tudott értük, hát ellopta őket. Volt eset, amikor a királynő maga járt közben a perbe fogott Miss Willmott érdekében, akitől az üzlet hamarosan elnézést kért a tévedésért. Bár Miss Ellen névadója volt egy orgonafajtának és egy rózsaszín bokorrózsának is, a legismertebb hozzá kötődő virág a kék iringó, Miss Ellen szelleme. Úgy vélte, méltatlanul mellőzik ezt a kecses növényt a kertekből, ezért szent küldetésének tartotta, hogy amikor kertes házaknál jár látogatóban, észrevétlenül elszórjon egy kevés magot az ágyásokban. A házigazdák vakarták a fejüket, amikor a következő évben fel-felütötte fejét Skócia nemzeti jelképe, de ritkán tettek ellene. Miss Willmott elérte a célját: az iringó azóta is gyakori vendég az essexi kertekben, és különleges ráadásképp sok helyütt az ő nevét viseli.