2016. február 5., péntek

Archív - Tintahal

Reggelente, mielőtt elindultam volna a Vatikáni Múzeumok bejárata közelében lévő nyelviskolába, kényelmesen átsétáltam a Campo de'Fiorira. Virágos rét - a kedvenc terem, közepén szegény, megégetett Giordan Bruno csuhás bronzszobrával. Alig néhány utcányira van a Via Giuliától, ahol azalatt a mesei két hét alatt a szállásom volt. Képzeljétek, utóbbi helyen a házak számozása annyira esetleges, hogy az út közepén található az egyes (ahol laktam), és közvetlenül mellette, a halálfejes domborművekkel díszített, hátborzongatóan sötét templomocska a negyvenvalahányas. 

Átbaktattam a kis rendház előtt, megbámultam a Palazzo Farneset (a franciáknak van stílusuk: ott rendezték be a nagykövetségüket), beledugtam a kezem a bárka-forma szökőkútba, és máris a kis téren voltam, ahol reggel kilenctől árulták halmokban a színes zöldségeket, frissen fogott halakat, színpompás virágokat, illatozó fűszereket... kétszer végigkerültem, aztán eldöntöttem, mihez volt aznap kedvem. Egy csokor rughetta (rómaiasan így becézik a rucolát), némi darázscsípte füge, roppanóan friss zöldbab, éjsötét olívabogyó, ánizsillatú édeskömény... nem vittem magammal szakácskönyvet, csak egy regényt: ott olvastam ki Frances Mayes Bella Toscanáját. Örömmel fedeztem fel, hogy receptgyűjteménynek is beillik; végigpróbálgattam azokat a fogásokat, amiket a gyéren felszerelt konyhában is el tudtam készíteni. Az árusok megkínáltak egy-egy szelet szárított sonkával, és kedvesen érdeklődtek, hogy a pancettából amatriciana lesz-e. Ajándékképp minden nap kaptam a zöldséghez egy csokor vegyes zöldfűszert is. A Rómában töltött két hetem végén odaajándékoztam a kis konyhaszekrény tartalmát a frissen kiérkezett tudományos és technológiai attasénak: ő azonnal el is ültette a gyökeres bazsalikomot, és hosszasan örvendezett a szúrós-édes illatú paradicsomhalom láttán.

Egyszer közelebb merészkedtem a hálótól kidörzsölt, sótól kimart kezű halászok pultjához. Utoljára a nagymamámnál láttam halformájú halat a konyhában; nálunk a tengeri izéfilé dívott, amitől nem lesz büdös az ember keze. Egy darabig nagyokat nyeltem, aztán bátran kértem a cserzett bőrű, érthetetlen nápolyi akcentussal beszélő férfitől három tintahalat. Otthon aztán kétségbeesve nézegettem egy darabig, és azt találgattam, hogyan lehet ezt a nyolclábú, kipukkadt vizeslufit megtölteni, ahogy az instrukció szólt. Végül egyszerűen csak belehajítottam a serpenyőbe, ahol  láss csodát! - fél perc után felfújta magát.
Jaj, nagyon megszerettem a herkentyűket, pláne, hogy tilos őket hosszan főzni, vagy komplikált mártásba tenni - csak így érezhető igazán az ízük. És valahogy mégis úgy alakult, hogy múlt szombatig nem készítettem újra tintahalat. Aztán a Whole Foods gazdag halaspultjánál B óvatosan megkérdezte, mi lenne, ha végigkóstolgatnánk a kínálatot - ha négy évbe telik is. He's got himself a deal.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése