2016. február 17., szerda

Anna Gavalda: Hunting and gathering

Camille, az éhező művész-takarítónő egy párizsi tetőtéri zugban tengeti az életét. Egy súlyos betegséget követően Philiberthez költözik, aki egy nemesi család utolsó sarjaként egy hatalmas, elegáns lakásban él albérlőjével, a szabadszájú és nyers Franckkel együtt. Később csatlakozik hozzájuk Franck leépülőfélben lévő nagymamája is, és mindannyian ráébrednek, hogy mindannyian tudnak egymás számára valamit nyújtani, ami az életükből hiányzik, legyen az az ételek élvezete, szeretet, gondoskodás vagy barátság. Ahogy lassan-lassan megismerik egymást, a ménage à quatre váratlanul igazi családdá alakul át.

A regény története tulajdonképpen ennyiben össze is foglalható; nem történik sok minden, és ami történik, az sem eget rengető meglepetés, hiába vártam a Szörnyűséges Eseményre, vagy a Nagy Titokra. Ahogy Gaimannél, itt is az járt a fejemben, hogy egy regény ennél komplexebb kell, hogy legyen – ez a könyv igazából egy hosszúra nyúlt novella. Majdnem a háromnegyedéig jutottam, mire bármit is megtudtam a szereplők hátteréről: Camille tragikus sorsú családjáról, Paulette gyermekéről, Franck ifjúságáról, és utána puff!, hirtelen elfogyott a lendület, holott az egyéni drámákkal való megbékélést még bőven lehetett volna taglalni.

A legérdekesebb karakter, Philibert váratlanul elutazik (majd érdemi módon többé nem is lesz jelen a többi szereplő életében), mi pedig ott maradunk egy sablonszerűen kibontakozó szerelmi szál kellős közepén. Az elején oly sérülékeny Camille ekkor veszítette el minden rokonszenvemet; ez az én egyéni problémám, de képtelen vagyok elviselni az „én-olyan-érzékeny-vagyok-ezért-mindenki-másba-belerugdosok” embereket… és a „vonzódom-hozzád-de-nem-merek-veled-lenni” romantikus füzeteket idéző történeteket.

A töredezett belső monológokat és a nézőpontok közötti ugrásokat néhol nehezen olvashatónak találtam, de nem ez volt a legnagyobb bajom. Gavalda novellafüzérének adok még egy esélyt, mert Camille rajzainak részletes leírása nagyon tetszett, és Párizst is csodálatosan elevenné tette – hátha a karakterei egy novellában jobban tetszenek majd; a regény sajnos lötyögött rajtuk, mint egy túlméretezett télikabát.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése