2016. február 29., hétfő

Tanácsok 49 - Tisztításról

Bár a fehérneműs bejegyzés kommentjei közt kiderült, hogy mosás terén nem én vagyok az orákulum, azért megosztom a tippeket, amik nálam beváltak az évek során - aztán lehet a megjegyzések között kiegészíteni, hadd tanuljak én is:
  1. Ha valami foltos lesz, kezeld azonnal. Áztasd be, vagy spricceld be folttisztítóval. Legjobb, ha utóbbit a közvetlenül a szennyeskosár mellett tartod.
  2. Ha esetleg fehér ruhát sikerült lepöttyintened, adj hálát az egeknek - lehet hipózni! A vaníliasárga alapra került pörköltszafttól sokkal nehezebb lenne megszabadulni.
  3. A sárga dezodorfolt nem és nem jön ki a blúzok hónaljából. Sajnálom.
  4. Ha te is utálod a folyékony mosószer adagolókupakját mosogatni, a mosószer kimérése után egyszerűen dobd a ruhák közé azt is, és úgy indítsd a programot. A végén majd kiveheted tisztán.
  5. Amikor inget mosok, mindig bedobok egy nem fehérítő fertőtlenítő tablettát a gépbe (nálam neomagnol, és ajándékba szoktam kapni). Így nem marad a hónaljuk büdös (ami persze általában vasaláskor derül ki).
  6. A sófoltos bőrcsizmát így kezelem: először letörlöm vizes ronggyal, aztán higított ecettel, és amikor megszáradt, jöhet a cipőkrém vagy az olívaolaj (ha olyan különleges színe van, amilyen színű cipőkrémet nem kapni). Garantáltan megszűnnek a ronda fehér foltok.
  7. Ha valamilyen ruhadarabbal kapcsolatban nem vagy biztos a kezelésben, mosd kézzel langyos vízben - abból még nem volt baj. Icipici felrőrészek sajnos már kerültek ki a mosógépből, nagy meglepetésemre...
  8. Farmernadrágot mindig kifordítva mosok, így nem fakul annyira.
  9. A folttisztítással kapcsolatban egyetlen bevált tippem van: ha zsírpöttyökkel küszködsz, tegyél mosogatószert a ruhadarabra.
  10. A vasalóba desztillált vizet tölts, de tényleg. Tovább él a vasalód. Egyébként pedig utálatos dolog, ha egy-egy gőzspricc után kiprüszköli a lukakon a ronda kis sötét vízkődarabokat.
 

2016. február 26., péntek

Archív - Patchwork

Az egész úgy kezdődött, hogy rábukkantam a macskamintás quilt takaró fotójára. Mivel most nincs nálam a kép, elmesélem nektek, milyen volt.
Telis-televarrták macskákkal. Azazhogy nem ráapplikálták őket az alapra, hanem a rengeteg egymáshoz varrt macska adta a takarót. Tudjátok, az a fajta minta, ahol ha jobban megnézed a macskák közti rést, hát nem az is macskaformájú?! A rendes macskák színesek voltak, csíkosak, pöttyösek, zöldek és lilák, köztük a fejjel-lefelé macskák feketék.
El voltam bűvölve.
Két napon át piszkáltam a mintát. Paintben kiszíneztem, Gimppel megnagyobbítottam. Végül összeállt a nagyjából száz macskából álló takaró.
Ilyet szeretnék.
Úgy határoztam, megvarrom kicsiben. Negyven macska. A steppelmény kész mérete 36x48 inch.
Tudom, miért nem sima sakktáblamintással kezdem...
Úgyhogy vettem néhány darab tarka anyagot, és nekiálltam macskát szabni. A macskák kis kockákból és háromszögekből állnak. Nagyjából harminc darab egységből valahány. És mivel összefonódnak, nem lehet egyetlen macskát megvarrni. Ó, nem. A quilt takarókat nem mintánként varrják, hanem blokkonként. Vagyis először kockákat varrnak össze, aztán azokból sávokat, majd sok egymás mellé varrt sávból lesz a takaró. Magyarán a macskába bele kell varrni a felső macska benyúló mancsát, és a szomszéd macska farkát is. Bonyolult. És ami a legbonyolultabb, az a varrásráhagyás, aminek minden egység körül pontosan negyed inchnek kell lennie, különben a szétvágott és újra összeillesztett részeken nem jön ki a minta.
Hogy a nyavalyában lehet millió apró négyzetet kiszabni különféle méretekben...? Úgy értem, a logikus "egyesével" verziónál könnyebben?
És pláne hogyan lehet mindezt precízen megvarrni?
Különben a két napi küzdés során rájöttem, hogy a quilterek csalók. Először szépen megvarrják a cuccot, méghozzá olyan előre felvágott kockákból vagy csíkokból, amiket csak fel kell szabdalni kisebbekre. Nem szenvednek egy egész lepedőnyi pamuttal, ó, nem. És miután megvan a takaró mintás része, a gyapjúbéléssel és a hátával együtt elküldik egy céghez, amely direkt a steppelésre szakosodott. Ők aztán betolják a varrógép alá, és összefirkálják cérnával. Ez a csinosságon kívül azért fontos, hogy a mosásnál ne gyűljön a takaró aljába az egész bélés, hanem mindenhol egyenletesen az anyaghoz legyen erősítve. Aztán lehet rávarrni körben a szegélyt és kész is.
Nagyon szeretnék egy takarót.
De lehet, hogy előbb azért varrok egy sima kockásat, előre gyártott kockákból... ezt úgy hívják, hogy charm pack. A nagyobb darabokból álló csomag a layer cake, a feltekercselt csíkok pedig a jelly roll. Kiművelődtem ám a hétvégén.


2016. február 24., szerda

Parfümről - Gold Leather

Múltkor Zsannával betértünk egy parfümériába, hogy kicsit feldobjuk a vigasztalan februárt - és milyen jól tettük! Ő valami friss, könnyed, pezsdítő, tavaszváróan citrusos illatot keresett (és meg is találta, nem is akármilyet), én pedig jobbára céltalanul bóklásztam, időről időre találomra megszagolgatva a kitett mintákat.
Az Atelier Cologne a Bois Blonds és a Cédrat Enivrant miatt a szívem csücske; Zsanna pedig a dús, lehengerlő Santal Carmin nagy barátja. Ezen fellelkesedve persze ez utóbbit nekem is azonnal ki kellett próbálnom, de sajnos rajtam szinte azonnal cukrászdaillata lett. Úgy tűnik, tovább kell keresgélnem a hozzám illő, esti alkalmakra való parfümöt... tettem még egy-két kört az üzletben, aztán visszatértem az Atelier Cologne polcához, és a másik csuklómra pöttyintettem egy kicsit a Gold Leather-ből.
Arany is, bőr is: kicsit féltem tőle, de sokkal kellemesebb volt, mint vártam. Érdekes módon rajtam pont fordítva alakult, mint a legtöbb parfümbloggeren: először a puha bőrillat csapott meg, szarvasbőrt idézően, egy kevés száraz cédrussal vegyítve. Idáig ez rendben is van: ezek a kedvenc jegyeim, nyilván szeretni fogom őket, de a Gold Leather mégis más volt, mint a Bandit vagy a Cabochard - a férfias jelleget ellensúlyozta a hamarosan megjelenő nyálcsordító narancs. Sőt, inkább finoman alkoholos, ravaszul fűszerezett narancsos puncs! Az egyik fűszer, amit halványan kiéreztem belőle, a sáfrány volt  - még egy plusz pont a parfümnek. Valaki egy fűrészporral felszórt, napsütötte stadionhoz hasonlította, ahol az arannyal hímzett ruhájú matador küzd az izzadt bikával. Azt hiszem, nekem az izzadt bika hiányzik... a lecsengésében sajnos én már nem éreztem a bőrt és a fát; szilvalekvár-szerűen édes lett, de meg kell hagyni, az aznap tesztelt illatok közül ez tartott a legtovább.


2016. február 22., hétfő

Tanácsok 48 - Instant vendéglátó-kit

Nem tudom, kinél hogy van ez: nálunk időnként elő-előfordul, hogy teljesen spontán állítanak be hozzánk vendégek, úgyhogy az elmúlt évek alatt megtanultam, mi az, amit mindig jó a kamrapolcon tartani, hogy azonnal eléjük tudjak tenni pár falatot. 

Az egyik nagy kedvencem a dukkah, ez az egyiptomi fűszeres-magos keverék, amit Írországban ismertem meg. A keverék pontos összetétele házról házra változik; az alapját pirított, durvára őrölt magok alkotják: pisztácia, dió, mandula, mogyoró, kesu vagy fenyőmag, esetleg ezek tetszés szerinti keveréke - körülbelül száz grammnyi. Biztosan kell bele pirított szezámmag (hetvenöt gramm), valamint két-két evőkanál koriandermag és római kömény, egy teáskanál só és ízlés szerint bors. Ezt ki lehet aztán egészíteni oreganoval, majorannával vagy kakukkfűvel vagy szömörcével (sumac néven kapható közel-keleti boltokban), szárított fokhagymával, csilivel, citromhéjjal, köménymaggal. Én akkor szeretem a legjobban az állagát, ha mozsárban dolgozzuk össze durvára törve; de persze darálóval finomabbra is lehet őrölni. A kész kevercset vendégváráskor olívaolajjal keverem össze, és kenyeret dugdosunk bele - vendégek híján húst, naan kenyeret, hummuszt, padlizsánkrémet, vagy akár főtt tojást is fűszerezhetünk vele.

Nálunk elég gyakori vacsora a tészta, amihez a hűtőben mindig tartok parmezánt és olajbogyót - ezeket szintén feltálalom. Általában van apró csemegeuborka; ritkábban olajban eltett aszalt paradicsom vagy sült paprika is. A zöldségtartóban akad sárgarépa: ezt csíkokra vágva mártogatókhoz kínálom. A mártogatók nagyon változatosak lehetnek: az egyik kedvenc alapom hozzá a feta sajt, de tartok otthon bab- és tonhalkonzervet is, ha éppen másmilyet szeretnék összeütni. A mélyhűtőmben szoktak lenni magok: általában dió és mandula; ezeket magukban is kínálhatom, de ha egy csokor zöldfűszerrel, némi olívaolajjal, sóval és borssal, parmezánnal összeturmixolom, kész is a pesto. Én nem vagyok túl hagyománytisztelő; zöldfűszernek megteszi a petrezselyem, magnak pedig a törökmogyoró is, nem kell kötni az ebet a bazsalikomhoz és a méregdrága fenyőmaghoz.
Tartok még aszalt gyümölcsöket is - ha nem a reggeli zabkásába keverem őket, jól jönnek a vendéglátáskor. A kedvenc desszertem pedig az ezerféleképp tálalható vaníliafagyi.

Ha egy kicsit több időm van, bevethetem a mirelit vajastésztát vagy akár a rétestésztát is: az egyik kedvenc rétesbatyum úgy fest, hogy kb 15x15 cm-es kockákra vágom a lapokat, megkenem olvasztott vajjal, megszórom apróra vágott friss zsályával, ráteszek egy púpos evőkanálnyi kecskesajtot és megszórom mirelit feketeáfonyával, aztán összecsomagolom, megkenem vajjal, hogy jól összetapadjon, és pár percre betolom a sütőbe.

(Donna Hay magazine)

2016. február 19., péntek

Archív - Parfüm

Szeretném tudni, van-e még nő, aki hűséges a saját, névjegyének számító illatához, és sosem kalandozik. Én rég feladtam: annyi izgalmas parfüm van – hogyan is lehetne egynél megmaradni? Ráadásul mindegyik más és más hangulatot kelt; természetesen mást vágyunk viselni egy energikus, napsugaras tavaszi délelőttön, és mást egy nyugodt, esős őszi estén.
Inkább úgy gondolok a parfümre, mint ruhára – mindig az alkalomhoz illő módon viseljük.

Ahogy a ruhatárunk is különbözik, a parfüm-ruhatára sem egyezne meg két nőnek; nekem először is biztosan szükségem lenne egy friss, pezsgő, tavaszi hangulatú illatra. Citrusos-savanykásnak képzelem, zöldnek, kissé csípősnek, akár egy mediterrán citruskert, amelyet ciprusok sora vesz körül – állítólag ez utóbbi ihlette az Eau d’Hadrient Annick Goutaltól; érdemes lesz kipróbálni.

A második illat egy felnőtt, kiegyensúlyozott, diszkrét és magabiztos munkahelyi illat lenne: az édességet itt is kerülném. Lágy lenne, füstös, ködös, egy kevés kesernyés dohánnyal és fehér mósusszal. Carontól a Tabac Blond a jelöltem: olyan titokzatosnak képzelem, mint Edith Piaf hangját.
A harmadik illat maga volna a visszafogott elegancia: akár a ruhásszekrény „kis feketé”-je. Elég halk ahhoz, hogy nappal lehessen viselni, és elég karakteres ahhoz, hogy este is megállja a helyét. Finom bőrkesztyű illatát képzelem magam elé, vagy nem is: bőrbe kötött régi könyvet, a lapjai között száradó virágokkal. Akár Cartiertől a L’Heure Fugueuse: bőr, zöld fűszernövények és kevés jázmin.

A negyedik: drámai, figyelemfelkeltő, csábító. A nehéz virágillatoktól idegenkedem és az édes gyümölcsök sem az én világom, ezért ezzel a kategóriával vagyok a legnagyobb bajban. Talán nekem való lenne Girogio Armanitól az Onde Extase: állítólag egy arcát festő gésa képe ihlette. Rizspor, mósusz, szezám és nárcisz, cédrus, bergamott és feketebors illata keveredik benne. Engem kíváncsivá tett…

Az ősz beköszöntével nyugodt, álmodozó, meleg illatot választanék: állítólag a narancsvirág kifejezetten megnyugtatóan hat (ráadásul a telet idézi), de én biztosan a levendulára szavaznék. Gris Clair Serge Lutenstől: könnyű, száraz levendulaillat és tiszta, hűvösen gomolygó füst egy kihunyt tűz után.

Lenne még nyaralós illatom (persze lehet, hogy több is: elvégre hogyan is lehetne ugyanolyat képzelni a tengerpartra, mint egy mozgalmas városnézős kiruccanáshoz…), külön parfüm az esküvőmre és külön egy hideg füstölőillat a temetésekre (L’Artisan Passage d’Enfer, aminek a borzongató név ellenére olyan hidegtiszta illata van, mint egy februári reggelnek, amikor már látjuk a hó alól kikandikáló első virágokat) – és mivel az egész játék mit sem ér, ha közben nem élvezzük: lenne egy szórakoztató, szokatlan, szúrós paradicsomos-füves parfümöm is (Eau de Campagne a Sisley-től).

Ti milyen parfümöket viseltek?

2016. február 17., szerda

Anna Gavalda: Hunting and gathering

Camille, az éhező művész-takarítónő egy párizsi tetőtéri zugban tengeti az életét. Egy súlyos betegséget követően Philiberthez költözik, aki egy nemesi család utolsó sarjaként egy hatalmas, elegáns lakásban él albérlőjével, a szabadszájú és nyers Franckkel együtt. Később csatlakozik hozzájuk Franck leépülőfélben lévő nagymamája is, és mindannyian ráébrednek, hogy mindannyian tudnak egymás számára valamit nyújtani, ami az életükből hiányzik, legyen az az ételek élvezete, szeretet, gondoskodás vagy barátság. Ahogy lassan-lassan megismerik egymást, a ménage à quatre váratlanul igazi családdá alakul át.

A regény története tulajdonképpen ennyiben össze is foglalható; nem történik sok minden, és ami történik, az sem eget rengető meglepetés, hiába vártam a Szörnyűséges Eseményre, vagy a Nagy Titokra. Ahogy Gaimannél, itt is az járt a fejemben, hogy egy regény ennél komplexebb kell, hogy legyen – ez a könyv igazából egy hosszúra nyúlt novella. Majdnem a háromnegyedéig jutottam, mire bármit is megtudtam a szereplők hátteréről: Camille tragikus sorsú családjáról, Paulette gyermekéről, Franck ifjúságáról, és utána puff!, hirtelen elfogyott a lendület, holott az egyéni drámákkal való megbékélést még bőven lehetett volna taglalni.

A legérdekesebb karakter, Philibert váratlanul elutazik (majd érdemi módon többé nem is lesz jelen a többi szereplő életében), mi pedig ott maradunk egy sablonszerűen kibontakozó szerelmi szál kellős közepén. Az elején oly sérülékeny Camille ekkor veszítette el minden rokonszenvemet; ez az én egyéni problémám, de képtelen vagyok elviselni az „én-olyan-érzékeny-vagyok-ezért-mindenki-másba-belerugdosok” embereket… és a „vonzódom-hozzád-de-nem-merek-veled-lenni” romantikus füzeteket idéző történeteket.

A töredezett belső monológokat és a nézőpontok közötti ugrásokat néhol nehezen olvashatónak találtam, de nem ez volt a legnagyobb bajom. Gavalda novellafüzérének adok még egy esélyt, mert Camille rajzainak részletes leírása nagyon tetszett, és Párizst is csodálatosan elevenné tette – hátha a karakterei egy novellában jobban tetszenek majd; a regény sajnos lötyögött rajtuk, mint egy túlméretezett télikabát.


2016. február 15., hétfő

Tanácsok 47 - Fehérneműről

Tizenkét évvel ezelőtt történt, hogy rászabadultam a Victoria's Secret ezerféle színben pompázó, nőies fehérnemű-csodáira - van olyan, amelyik máig a fiókomban lapul. Természetesen rosszul teszi: ez ugyanis azt jelenti, hogy képtelen voltam rendeltetése szerint kihasználni, és - ahogy annak lennie kellett volna - elhordani az elmúlt évek alatt. A pillangókkal hímzett, almazöld-vaníliasárga melltartóra ránézni is gyönyörűség, de még mindig nincs olyan ruhám, amihez maximálisan illene.
Amit megtanultam tehát: szinte csakis testszínű (figyelem, ez mindenkinél más árnyalat lesz) és fekete fehérneműket vásárolok - a fehér ugyanis a sűrű mosásoknak köszönhetően nagyon hamar megsárgul, megszürkül, megrondul, továbbá én úgy találom, hogy jobban áttűnik a könnyű anyagokon, mint a testszínű. Sőt, azért is hasznos a színeket korlátozni, mert ha a bugyik megadják magukat, a melltartó-párjukhoz egyszerűen lehet új alsót vásárolni. Az alap melltartó-készlet nálam egyébként így néz ki:
  • két bélelt (testszínű és fekete)
  • két pamut, nyárra (testszínű és fehér)
  • variálható, levehető pántos, amiket mindenféle ravaszul kivágott, fél-vállas, stb. ruhák alá felvehetsz (testszínű)
  • varrás nélküli, bélelt, pólók alá (testszínű - az enyém ráadásul merevítő nélküli, úgyhogy ezt hordom azokon a napokon is, amikor a kényelem maximálisan fontos, pl. utazáskor)
  • csinos csipkés, aminek nem bánod, ha kilátszik a vállpántja
  • egy olyan, ami csodás dekoltázst varázsol
  • sportmelltartók, annak függvényében , hogy mennyit és mit sportolsz (és a felsőrészeid egyébként tartalmaznak-e beépített melltartót, és ez elég-e neked)
 

2016. február 12., péntek

Archív - To kill a mockingbird

- Ez a legeslegeslegjobb könyv. Egyszerűen tökéletes - közöltem, és kiemeltem belőle az orrom egy pillanatra.
- Miért? - kérdezte B.
Háromszor nyitottam ki a számat, hogy értelmes választ adjak neki - aztán csak  legyintettem, és visszatemetkeztem a lapok közé.


„If you shouldn't be defendin' him, then why are you doin' it?”
„For a number of reasons,” said Atticus. „The main one is, if I didn't I couldn't hold up my head in town, I couldn't represent this county in the legislature, I couldn't even tell you or Jem not to do something again.” […]
„Atticus, are we going to win it?”
„No, honey.”
„Then why-”
„Simply because we were licked a hundred years before we started is no reason for us not to try to win,” Atticus said.


Miért? Miért olyan nehéz a jó könyvekről posztot írni? Mert unalmas felsorolás lesz belőle. Leírhatom én, hogy a hatvanas években játszódik Alabamában (a legmélyebb Délen - a fülemben minden szereplő Forrest Gump alabamai akcentusával szólalt meg), hogy a központi téma a feketék polgárjogi harca, a poros kisvárosiak szűklátókörűsége, egy egyedülálló apa, aki erkölcsi tartást akar adni a gyerekeinek - mindez a kilencéves Scout szemén keresztül. Déli regényt már olvastunk, gyerek-narrátorral Mississippit lehet rekeszteni. Akkor írjak a finom, ironikus humorról, amit Lee a naiv Scout szavaiba csomagol? Arról, ahogyan mindent megkérdőjeleztet az olvasóval, pusztán azért, mert Scout a miért-korszakot éli?

"Somewhere, I had received the impression that Fine Folks were people who did the best they could with the sense they had, but Aunt Alexandra was of the opinion, obliquely expressed, that the longer a family had been squatting on one patch of land the finer it was.
"

Megemlíthetem, hogy milyen életszagúak a karakterek - de ettől még nem fogjátok érezni, mennyire szerettem a gyerekeket (állati nehéz ám meggyőző, gyerekszerű  gyerekeket megrajzolni!), a bölcs Atticust (akit mindenki szeretne a saját apjának tudni), Miss Maudiet és a többieket. (Apropó, Atticus Finchet Gregory Peck alakításában a Film Institute a legnagyobb mozihősnek kiáltotta ki.) Esetleg felsorolhatom, hogy ez a kicsi könyv mennyi témát érint a korabeli oktatás problémáitól kezdve a white trash-eken át a hanyatló, belterjes, büszke déli fehér családokig.


"Atticus told me one time that most of this Old Family stuff's foolishness because everybody's family's just as old as everybody else's."

Vagy megemlíthetem az egyszerű, dísztelen nyelvezetet, ami egyetlen pillanatra sem szűnik meg egy kilencéves gyerek szintjén mozogni, és mégis hihetetlen erővel adja vissza az igazságtalanul megvádolt fekete Tom Robinson vérlázító perének minden részletét.

„Atticus-” said Jem bleakly.
He turned in the doorway. „What, son?”
„How could they do it, how could they?”
„I don't know, but they did it. They've done it before and they did it tonight and they'll do it again and when they do it – seems that only children weep. Good night.”


Gyönyörű, megható, elgondolkodtató, és mindennek ellenére felemelő regény. Míg olvastam, végig arra gondoltam, mekkora majom vagyok, hogy nem vettem kézbe korábban. Valószínűleg sok mindent nem értettem volna belőle - de legalább kétévente újraolvashattam volna, hogy újabb és újabb részleteket fedezzek fel. Nagyjából nyolc olvasásról maradtam le így.
Ideje lesz pótolni.

"…before I can live with other folks I've got to live with myself. The one thing that doesn't abide by majority rule is a person's conscience.
"

2016. február 10., szerda

Díszített pólóról

Emlékeztek, amikor a ruhatárfrissítésről írtam? Megmutatom, én hogyan csináltam legutóbb. A szekrényemben régóta hányódott egy vékony, nyári póló, aminek nagyon szerettem a díszítését: fekete műanyag kövekből varrtak a nyakkivágása köré egy nyakék-szerű dekorációt. Sajnos a nagyobb kövek a póló anyagához képest túl nehezek voltak, ezért egyrészt viseléskor nagyon lehúzták az elejét, másrészt néhol el is kezdett szakadni a textil. Évekig nem volt szívem kidobni, és most hétvégén eljött az idő, hogy végre kezdjek vele valamit. Ehhez előhúztam egy másik pólómat: ez szürke, nagyon vastag pamutdzsörzéből készült, a két ujját pedig fekete bőrből varrták. Egy darabig tanulmányoztam ezt a Burberry pólót, aztán levagdostam a sajátomról a díszeket, először egy sima felületen nagyjából elrendeztem őket, aztán elkezdtem felvarrni a szürke pólómra. A nehéz anyagon sokkal szebben kifekszik a minta: olyan, mintha egy hangsúlyos nyaklánc lenne rajtam - nagyon meg vagyok elégedve az eredménnyel. Szerintem kicsit Batmenes lett, és sokkal jobb, mint a Burberry.

A minta próbálgatása - az eredmény kicsit változott varrás közben

A művelet közepén

Az eredmény

2016. február 8., hétfő

Tanácsok 46 - Virágkötészetről

Általános iskolában a Föld Napján az egyik állandó programunk a virágkötészeti verseny volt; minden évben alig vártam, hogy eljöjjenek a kedves nénik a kazalnyi színes-illatos virággal, tűzőhabbal, lehelletvékony drótokkal, és az általuk adott rövid iránymutatás után összeállítsuk a saját műveinket. Utána évekig virágkötő szerettem volna lenni... a terveim persze később fuccsba mentek, de a vonzalom máig megmaradt. Hétköznap általában nem szöszmötölök különleges összeállításokkal: jobban szeretem az épp-most-szedtem-a-mezőn összhatást, mintha véletlenszerűen hajítottam volna a vázába a növényeket - a vendégség viszont egészen más. Ilyenkor sem bonyolítom túl a dolgot, elvégre nem ikebanaművész vagyok: néhány egyszerű tipp elég is hozzá, hogy a szépséges virágok még jobban érvényesüljenek. Először egy jó nagy kupac zöld ágat rendezek el, ezek adják az alapot; vigyázok rá, hogy ne legyen túl szimmetrikus, vagy túl sűrű, elvégre egy rakás virágot bele fogok tűzködni. A legtutibb, ha egyféle színű virágokat választok, különféle méretben: én felerészt közepes méretű, negyedrészt nagyobb fejű virágokat szoktam, a maradék negyed pedig kisebb, valamint légies, hosszú szárú virágok keveréke. Először a nagyobb méretű virágokat rendezem el úgy, hogy a száraikat különböző hosszúságúra vágom a természetesebb összhatás érdekében; közben időnként minden oldalról megszemlélem. Ezt követi a többi, összevissza; az edény szélén leomolva, a nagyobb fejű virágok között a magasba törve, esetlegesen. Sokkal jobban szeretem így, mint a tökéletesen szimmetrikus virággömböket. És még egy tanács: nem kell csupa drága, melegházi virágot választanod - szerintem a legszebb összeállítások csak egy-két hangsúlyos szálat tartalmaznak, a többi nyugodtan lehet egy-egy virágzó aranyesőág, barka, borostyán, vagy érdekes formájú csupasz ág is. (Az alábbi csokor például a következőkből áll: kevés fehér nárcisz, barkaágak, puszpáng, és egy nagy csokor fűszer: petrezselyem, kapor, zsálya és rozmaring - nem csodás?)


2016. február 5., péntek

Archív - Tintahal

Reggelente, mielőtt elindultam volna a Vatikáni Múzeumok bejárata közelében lévő nyelviskolába, kényelmesen átsétáltam a Campo de'Fiorira. Virágos rét - a kedvenc terem, közepén szegény, megégetett Giordan Bruno csuhás bronzszobrával. Alig néhány utcányira van a Via Giuliától, ahol azalatt a mesei két hét alatt a szállásom volt. Képzeljétek, utóbbi helyen a házak számozása annyira esetleges, hogy az út közepén található az egyes (ahol laktam), és közvetlenül mellette, a halálfejes domborművekkel díszített, hátborzongatóan sötét templomocska a negyvenvalahányas. 

Átbaktattam a kis rendház előtt, megbámultam a Palazzo Farneset (a franciáknak van stílusuk: ott rendezték be a nagykövetségüket), beledugtam a kezem a bárka-forma szökőkútba, és máris a kis téren voltam, ahol reggel kilenctől árulták halmokban a színes zöldségeket, frissen fogott halakat, színpompás virágokat, illatozó fűszereket... kétszer végigkerültem, aztán eldöntöttem, mihez volt aznap kedvem. Egy csokor rughetta (rómaiasan így becézik a rucolát), némi darázscsípte füge, roppanóan friss zöldbab, éjsötét olívabogyó, ánizsillatú édeskömény... nem vittem magammal szakácskönyvet, csak egy regényt: ott olvastam ki Frances Mayes Bella Toscanáját. Örömmel fedeztem fel, hogy receptgyűjteménynek is beillik; végigpróbálgattam azokat a fogásokat, amiket a gyéren felszerelt konyhában is el tudtam készíteni. Az árusok megkínáltak egy-egy szelet szárított sonkával, és kedvesen érdeklődtek, hogy a pancettából amatriciana lesz-e. Ajándékképp minden nap kaptam a zöldséghez egy csokor vegyes zöldfűszert is. A Rómában töltött két hetem végén odaajándékoztam a kis konyhaszekrény tartalmát a frissen kiérkezett tudományos és technológiai attasénak: ő azonnal el is ültette a gyökeres bazsalikomot, és hosszasan örvendezett a szúrós-édes illatú paradicsomhalom láttán.

Egyszer közelebb merészkedtem a hálótól kidörzsölt, sótól kimart kezű halászok pultjához. Utoljára a nagymamámnál láttam halformájú halat a konyhában; nálunk a tengeri izéfilé dívott, amitől nem lesz büdös az ember keze. Egy darabig nagyokat nyeltem, aztán bátran kértem a cserzett bőrű, érthetetlen nápolyi akcentussal beszélő férfitől három tintahalat. Otthon aztán kétségbeesve nézegettem egy darabig, és azt találgattam, hogyan lehet ezt a nyolclábú, kipukkadt vizeslufit megtölteni, ahogy az instrukció szólt. Végül egyszerűen csak belehajítottam a serpenyőbe, ahol  láss csodát! - fél perc után felfújta magát.
Jaj, nagyon megszerettem a herkentyűket, pláne, hogy tilos őket hosszan főzni, vagy komplikált mártásba tenni - csak így érezhető igazán az ízük. És valahogy mégis úgy alakult, hogy múlt szombatig nem készítettem újra tintahalat. Aztán a Whole Foods gazdag halaspultjánál B óvatosan megkérdezte, mi lenne, ha végigkóstolgatnánk a kínálatot - ha négy évbe telik is. He's got himself a deal.
 

2016. február 3., szerda

Fűszersókról


Amikor a Washingtonból történő hazaköltözésünk előtt szétosztogattuk a háztartásunk felét, döbbenten láttam, mennyi fűszert sikerült felhalmoznom – aminek a megajándékozott vékonypénzű helyi egyetemisták persze roppantul örültek. A fűszerek a konyhám lelke; tekintettel arra, hogy a heti menüt nagyjából ugyanazoknak az alapoknak a variálásával állítom elő, a változatosságnak az ízesítés a kulcsa. Az egyik kedvencem a fűszersó, aminek az előállítása roppant egyszerű: egy teáskanálnyi száraz ízesítőt adunk egy negyed csészényi sóhoz – az, hogy az előbbi száraz legyen, roppant fontos, különben vagy hűtőben kell tárolni (mint a ropogósra pirított szalonnával összedarált só esetében, ami egyébként csokoládéra szórva fantasztikus), vagy két napig szárítani egy tálcára terítve (esetleg a sütő legalacsonyabb fokozatán egy-két óráig).
Az, hogy mit keversz a sóhoz, csak a fantáziádon múlik. A hagyományos zöldfűszereken kívül lehet vanília, csilipaprika, jázmintea, levendula, összedarálhatod aszalt paradicsommal vagy éppen gyümölcsökkel. A fokhagymás-gombaporos-zsályás keverék nagyon finom tejszínes tésztával, a rozmaring, kakukkfű és levendula kombinációja provanszál hangulatot kölcsönöz a közönséges csirkemellnek, a csili, gyömbérpor és fokhagyma együttese pedig feldobja az ázsiai ételeket. A rózsaszirmos sóval díszítheted a koktélospoharak szélét, az aszalt ananászos sóval meghintheted a karamellát, az earl grey teás pedig nagyszerű a birsalmafagylalton. Szórhatod egyszerű sült krumplira vagy pattogatott kukoricára – a határ a csillagos ég!
Kicsit komplikáltabban állítható elő a vörösboros só, amihez először három csészényi vörösbort gyöngyöztetünk kislábosban, amíg be nem sűrűsödik, majd hozzáadunk egy csésze sót, és utána két napig szárítjuk – étcsokoládén meglepően nagyszerű. Ugyanezzel a módszerrel készíthetsz kávés sót is, amit megbolondíthatsz némi paprikával, nem fogod megbánni, ha a marhahúst ezzel szórod meg. Ha srirachát és friss lime-héjat keversz a sóhoz, azt is szárítsd egy napig, mielőtt felhasználnád. Én a zöldfűszereket mozsárban gyömöszölöm össze a sóval, és ezt is szikkasztom, mielőtt pici üvegben a polcra tenném.

2016. február 1., hétfő

Tanácsok 45 - Leckékről

Ki bölcsen bólogat, ki enyhe viszketegséget kap, ha megkapja, hogy egy-egy nehéz helyzetet próbáljon az élettől kapott leckeként felfogni - én valahol középen helyezkedem el. Egy január közepi takonykór kapcsán nyilván nem kezdek a Sors üzenetei után kutatni, de más szituációkban nem is olyan nehéz felismerni a jeleket. A vizsgaidőszak kitartásra és szorgalomra tanít, egy közeli hozzátartozó betegsége türelemre és áldozatvállalásra. A boldog, kiegyensúlyozott időszakok nagyszerűek, de egyrészt semmiféle jogot nem formálhatunk rájuk (azazhogy formálhatunk éppen, de ennek elkerülhetetlenül csalódás lesz a vége), másrészt lássuk be: nemigen fejlődünk általuk. A tanácsom: ne hidd el a samponreklámnak, hogy "megérdemled". A boldogságot nem érdemled meg, legfeljebb megteremted magadnak, ha kitartó és szerencsés vagy. A nehézségeket pedig fogadd félelem nélkül: a komfortzónádban nincs fejlődés, a fejlődés pedig nem komfortos. Jusson eszedbe: a változás elkerülhetetlen, de az, hogy több leszel-e általa, csak rajtad múlik.