2016. január 6., szerda

Parfümről - Cuir de Russie és Cuir de Nacré

Valamennyien szeretjük az új bőrholmik illatát, nemde? Ennek ellenére még sosem sikerült olyan bőr-jegyekkel megtűzdelt parfümöt találnom, ami jól állna: Millie kedvenc szarvasbőr kesztyűt idéző Chergui-je rajtam olyan öregasszonyos hatást keltett, amikor felpróbáltam, hogy le kellett mosnom. Egyszer majd írok arról, mi mindenre jó a vizsgaidőszak - én például ezúttal öt tételenként tartottam egy nagyobb szünetet, amelynek során lemostam egy-egy ablakszárnyat, úgyhogy most csilivili a lakás. Egy másik napon felhúztam a legvastagabb zoknimat, három percig melegítettem hajszárítóval egy picit szűk bőrcipőmet, és utána egész délután tágítottam. De a kedvenceim a parfümtesztelős napok voltak, amikor a pici mintákat a csuklómra pöttyintettem, és pár percenként megszagoltam, hogyan alakulnak.
Két egymást követő alkalommal különböző bőrillatú parfümöket választottam, hogy össze tudjam őket hasonlítani. Az első Ann Gerard Cuir de Nacré-ja volt, aminek az eleganciájáról a legtöbb parfümblogger ódákat zeng. Amikor én először magamra fújtam, kétségtelenül az erős bőrillat csapott meg először, ez azonban inkább hasolított a nagypapa szúrós szagú, ezerszer elázott bőrcipőjére, amibe egyszer még a macska is belepisilt. Ez alighanem az angelikagyökér és az aldehidek műve, és majdnem fel is adtam miatta a kóstolgatást: pár perc múlva azonban megcsapott az annyiszor emlegetett puha írisz, és a fehér pézsma, ami az addig érzett bőrrel kétségtelenül erős kontraszt volt: mintha a nagypapa szobájába belépett volna a nagymama is, a régimódi, gazdag, vajas arckrém-illatával. Egy darabig még küzdöttem hősiesen, hogy a végét is el tudjam mesélni, és egyszerre jött a meglepetés: az erős kezdet lecsillapodott, halvány virágillatot éreztem, és némi poros lágyság telepedett a kompozícióra, amitől az élei legömbölyödtek, és én nagy sokára beláttam, hogy a lecsengése tényleg eleganciát és kifinomultságot sugároz - számomra azonban nem éri meg, hogy előtte húsz percig birizgálja az orromat.
A második tesztalanynak Chanel Cuir de Russie-jét választottam, ami messze nem volt ennyire katartikus élmény. Úgy tűnik, nekem a bőrillatok már csak a nagypapákat fogják idézni: gyerekkoromban a nagyszüleim gyakran gyújtottak szantálillatú füstölőt, és épp ez a jegy csapott meg először a Cuir de Russie esetében, összehasonlíthatatlanul kellemesebb benyomást keltve. A fa később egyre erősebb lett, mintha egy fűrészporos műhelyt szagolgatnék, de a szúrósságot az ámbra egyensúlyba hozta, és aranyfényű illattá gömbölyítette a Cuir de Russie-t. Később éreztem még egy leheletnyi íriszt és egy kevés lóistálló-szerű jázmint, amitől meleg, füstös, félhomályos hangulata lett az illatnak. Valaki egy magas, karcsú, határozott barna botrányhősnőhöz hasonlította, aki dohányfüstös ujjakkal ül a kaszinóban, a bőrtáskájából előhúz egy szerelmeslevelet, a borítékot feltépve egy marék pénzt halász ki belőle, majd nemtörődöm módon az asztalra dobja, hogy a következő körben elveszítse az egészet. Én a botrányszagot nem érzem a parfümön (inkább a sötét, dohányfüstös jazzklubok jelentek meg lelki szemeim előtt), de jóval  közelebb áll hozzám, mint a Cuir de Nacré.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése