2016. január 1., péntek

Archív - Csészék, tányérok, kanalak

Nektek is vannak régi, kedves evőeszközeitek és porcelánjaitok a gyerekkorotokból...?
Emlékszem a szomszéd Nusi néni kis, virágmintás szélű tányérjára: mindig abban kaptuk tőle a vékony, lapos kis almáspitét. A nagymamám aranyszélű, lila rózsákkal festett tányérjára - még a Keresztmamáé volt -, én rendszerint ebben kértem enni - tócsnitól kezdve meggyes lepényig nagyjából mindent. A mesejelenetes kis kakaóscsészékre, szintén a nagymamámtól: az egyiken kismókus gyűjtötte a makkot és Piroskát kerülgette a farkas, a másikon mesegomba piros kalapján virítottak a pöttyök, és aranykoronás királykisasszony ült a tóparton, apró zöld békával társalogva. A kedvencem mégis a kiskanál, aminek csíkos sapkás kisbohócot véstek a nyelébe. Nagy becsben tartom:  ahogy anno én, az egyszeri gyerekem is ezzel fog enni tanulni. Évekkel később az öcsém nagy ravaszul szerzett hozzá egy ugyanolyan bohócos kisvillát. El voltam ragadtatva.
Egy nyáron a barátnőmék erdőszéli házikójában töltöttünk néhány napot. A teraszon ültünk két kerti székben, lábunk a korláton, ölünkben egy-egy könyv. Egyszercsak felálltam, és a konyhába indultam, hogy két pohár limonádét készítsek. Kinyitottam a fiókot, belenyúltam, aztán lassan előhúztam egy kiskanalat, miközben alig hittem a szememnek. Hajszálra ugyanolyan bohócminta volt a nyelén, mint az enyémen.
Én hiszek a véletlenekben (or things that people unfamiliar with the law of large numbers call a coincidence). Azóta is legjobb barátnők vagyunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése