2016. január 29., péntek

Archív - Január

Utáltam a nyári napközis táborokat. A kerületből összeterelték azokat a gyerekeket, akiknek a szülei nem tudták megoldani a nyári felügyeletet, és a zömmel nyugdíjas tanítónénik vigyáztak ránk napközben.
Így találkoztam Németvölgyisek Irénke nénijével, aki szöges ellentéte volt a mi, közutálatnak örvendő Irénke néninknek. Mosolygós volt, szívesen mesélt az unokáiról, és a padról ülve figyelt bennünket a kötése fölött.
Én utáltam a labdajátékokat, így csöndben melléültem. Az első napon jórészt hallgattunk. A második nap reggelén aztán kipattintotta a táskáját, és előhúzott két vastagabb kötőtűt, meg egy gombolyag fonalat. Csinált úgy húsz-huszonöt szemet, majd a kezembe nyomta. Így tanultam meg kötni. Csupa fordítottat, mert az jobban a kezemre esett. Ő meg hagyta, hadd legyen sikerélményem. Augusztusban a nagymamámnál tanultam meg a simát.
Aztán évekig nem kötöttem. Akkor támadt kedvem hozzá újra, amikor Arielle mellett ültem fizikaórán, és ő gyanús lelkesedéssel figyelte Jager tanár urat és jegyzetelt. Arielle, aki elég jól tudott magyarul, de fizikául semmit. Belepislogtam a füzetébe a válla fölött. Kötésminta volt, a tanár úr ravaszul csavart pulóveréé. Két héttel később Arielle megjelent egy ugyanolyanban, halványzöld színben.
 

2016. január 28., csütörtök

Kihívásról

A múlt évi olvamánylistám meglehetősen szánalmas ugyan, de sosem ámítottam magam azzal, hogy 2015-ben akár egyetlen olyan könyvet is el tudok majd olvasni, amit én választok. Ehhez képest majdnem húszat mégis sikerült, hát nem nagyszerű? Ez az év viszont egészen biztosan nem ússza meg: ha egy év késéssel is, de csatlakozom a Goodreads tavalyi kihívásához. Az alábbi kategóriák mindegyikéből el fogok olvasni egy könyvet, méghozzá ezeket:

Egy könyvet, ami több, mint ötszáz oldal: vagy John Galsworthytől a Forsyte Saga, vagy Spiró Györgytől az Ikszek; még nem döntöttem el
Egy klasszikus romantikus könyvet: Dodie Smith: I Capture the Castle
Egy könyvet, amiből film is készült: J.G. Ballard: Empire of the Sun
Egy könyvet, ami ebben az évben jelenik meg: ezt egyelőre üresen hagyom, hátha George R. R. Martin összekapja magát...
Egy könyvet, aminek a címében számjegyek szerepelnek: Jerome K. Jerome: Three Men in a Boat
Egy könyvet, aminek a szerzője még nincs 30 éves: az enyém egy olyan, aminek a szerzője a könyv megjelenésének idején még nem volt harminc - Sylvia Plath: The Bell Jar
Egy könyvet, aminek a szereplői nem emberek: Richard Adams: Watership Down (hátha ezúttal megküzdöm a nyulakkal...)
Egy vicces könyvet: Kurt Vonnegut: The Hitchhiker's Guide to the Galaxy
Egy könyvet, amit nő írt: Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Egy misztikus könyvet vagy krimit: Henry James: A csavar fordul egyet
Egy könyvet, aminek a címe egy szóból áll: ezt sem döntöttem még el, az esélyesek Colette Gigije és Arthur Haleytől a Gyökerek
Egy novelláskötetet: Joseph Conrad: Heart of Darkness
Egy könyvet, ami egy másik országban játszódik: Lori Lansens: Rush Home Road
Egy szépirodalmi művet: Salman Rushdie: Satanic Verses
Egy népszerű szerző első könyvét: Elie Wiesel: Night
Egy könyvet, amit a kedvenc íróm írt, de eddig még nem olvastam: Szabó Magdától vagy Az alvók futása, vagy Az őz
Egy könyvet, amit egy barátom ajánlott: Sue Monk Kidd: The Invention of Wings (Katen, a könyvikrem ajánlására)
Egy Pulitzer-díjas művet: Elizabeth Strout: Olive Kitteridge
Egy igaz történeten alapuló könyvet: Diary of Anne Frank
Egy könyvet az "ezeket egyszer el kell olvasnom" listám aljáról: Markus Zusak: The Book Thief
Egy könyvet, amit édesanyám szeret: Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán
Egy könyvet, ami ijesztő: Mary Shelley: Frankenstein
Egy több, mint százéves művet: E. M. Forster: Szoba kilátással - ebben egyszer angolul beletört a bicskám, de pontosan éreztem, hogy ez az én hibám, és nem a könyvé. Most megpróbálom magyarul - és kíváncsi vagyok, a többi angol nyelvű regény közt lesz-e másik, amivel ugyanígy járok...
Egy könyvet, amit csupán a borítója alapján választottam ki: Anna Gavalda: Hunting and Gathering - meg is mutatom alul a borítóját, hogy lássátok, mi volt rám ekkora hatással
Egy könyvet, amit még az iskolában kellett volna elolvasnom: Gustave Flaubert: Madame Bovary
Egy memoárt: Mark Twain: Önéletrajz
Egy könyvet, aminek egy nap alatt a végére lehet érni: Francoise Sagan: Bonjour Tristesse
Egy könyvet, aminek a címében ellentétes jelentésű szavak szerepelnek: Katherine Boo: Behind the Beautiful Forevers: Life, Death and Hope in a Mumbai Undercity
Egy könyvet, ami egy olyan helyen játszódik, ahova mindig el akartam jutni: Eleanor Catton: The Luminaries
Egy könyvet, ami abban az évben jelent meg, amikor születtem: John Irving: Hotel New Hampshire
Egy könyvet, amiről rossz véleményeket hallottam: William Faulkner: The Sound and the Fury
Egy trilógiát: Wass Albert: A funtineli boszorkány
Gyerekkorom egy könyvét: Szabó Magda: Álarcosbál
Egy könyvet, amiben szerelmi háromszög van: Margaret Atwood: The Blind Assassin
Egy könyvet, ami a jövőben játszódik: Aldous Huxley: Brave New World
Egy könyvet, ami egy gimnáziumban játszódik: Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem
Egy könyvet, aminek a címében szerepel egy szín: Anthony Burgess: A Clockwork Orange
Egy könyvet, ami megríkatott: Audrey Niffenegger: The Time Traveler's Wife - mivel még nem olvastam, ezért nem ríkatott meg, de nem kizárt, hogy meg fog
Egy varázslatos könyvet: Sarah Addison Allen: The Peach Keeper
Egy képregényt: Marjane Satrapi: Persepolis
Egy könyvet, aminek az írójától még nem olvastam semmit: Sandra Dallas: The Diary of Mattie Spenser
Egy könyvet, ami az enyém, de még nem olvastam el: Yann Martel: Life of Pi
Egy könyvet, ami a szülővárosomban játszódik: Janikovszky Éva: Aranyeső
Egy könyvet, ami eredetileg nem az anyanyelvemen íródott: Marguerite Duras: A szerető
Egy könyvet, ami karácsonykor játszódik: Louise Penny: A Fatal Grace
Egy könyvet, aminek írójának monogramja megegyezik az enyémmel: valami Mario Vargas Llosától
Egy drámát: Tennessee Williams: A Streetcar Named Desire
Egy betiltott könyvet: Khaled Hosseini: The Kite Runner
Egy könyvet, amiből televíziós műsor készült: Agatha Christie: Murder at the Vicarage
Egy könyvet, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig: Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

(nyilván színes kréták, mi más?)

2016. január 25., hétfő

Tanácsok 44 - Gazdálkodásról

Általánosban volt egy CsEHGI nevű tantárgyunk: amennyire tudom, ez más iskolában nem fordult elő, ezért az emberek nagy szemekkel szoktak nézni, amikor véletlenül szóba kerül. A rövidítés a következőt takarja: Család-ellátó és háztartás-gazdaságtani ismeretek - mi ennek keretében varrtunk egy ejtőernyőt, meg sütöttünk palacsintát: más hasznos tudományra nem emlékszem (nyilván ez a kettő az, amire a legsűrűbben van szükség az átlagos háztartásokban). Tulajdonképpen nem tudom a tanárainkat hibáztatni; a gazdaságtani részt nyilván nem tíz-tizenkét éveseknek kell tanítani, de középiskolában például nagyon fontos lenne.
Persze nem én fogom most neked megmondani, hogyan oszd be a pénzedet; nekem is jó pár évbe telt, amíg rájöttem, hogy számomra mi a legmegfelelőbb módszer.  Az én beosztásom most a következőképp néz ki (de ez nem jelenti azt, hogy mindig ilyen volt a beosztás vagy hogy mindig ilyen lesz - rugalmasan változik, az aktuális élethelyzettől függően):
  • Rezsi, telefonszámla, kötelező kiadások - 30%
  • Étkezés - 20%
  • Egészség, sport - 15%
  • Személyes kiadások (ruházkodás, fodrász) - 10%
  • Megtakarítás - 10%
  • Extrák: könyvek, ajándékok, színházjegy... - 5%
  • A többi zsebpénz.
Ne vedd át változtatás nélkül, mert nagyon valószínű, hogy ez nem a te életedre van szabva, és még a kategóriáink sem egyeznek. Egyszerűen csak gondolkozz rajta, tedd borítékokba a különböző célokra szánt összegeket vagy sem, keress hozzá megfelelő appot vagy vezesd a kiadásaidat egy excelben, esetleg kockás füzetben, nézd át hetente a számlákat és blokkokat vagy sem. Amit viszont semmiképp se hagyj ki: egy előre meghatározott összeget minden hónapban tégy félre, biztonsági tartaléknak.



2016. január 22., péntek

Archív - Csengettyű

Apró, arannyal szövött éjkék szütyőt húzott elő, és a kezembe nyomta. Ha kibontottad, történetet is kapsz hozzá, mosolygott huncutul.
Óvatosan belenyúltam. Egy hűvös tapintású, sötétlila, csúcsos kőtojáska akadt a kezembe, és egy pici zacskó, telis-tele apró színes csörgőkkel. Elbűvölten forgattam őket.
- Ez egy sárkánytojás - magyarázta -, és hamarosan elküldöm neked a meséjét. A másikat pedig nem fűztem fel, mert mindenki máshogy szereti viselni. Én meséléskor a bokámon, de lehet nyakláncra is tenni, vagy bárhova... a fontos az, hogy viseld. Ezek a pici csörgők azt jelentik, hogy ismered Józsefet. De csak akkor - emelte fel az ujját komolyan -, ha ajándékba kapod őket egy másik Józsefet ismerőtől.
Elnevettem magam. Az volna igazán József fajtájához illő, ha szivárványszín, vastag selyemből varrt szoknya szélére varrnám őket, hogy minden lépésemnél ezüstösen csilingeljenek... aztán inkább vettem pár marék kristálygyöngyöt: rózsaszínt, vízkéket és ezüstöt; és a pici csörgőkkel váltakozva fűztem fel őket karkötőnek. Nem viselem mindennap; csak amikor nagy szükségem van arra a napsütéses, megnyugtató, gömbölyű érzésre, ami elfog a csilingelés hallatán. Olyankor mosolygok, és Jim kapitány jut eszembe.
 
"Cornelia divides all the folks in the world into two kinds– the race that knows Joseph and the race that don’t. If a person sorter sees eye to eye with you, and has pretty much the same ideas about things, and the same taste in jokes–why, then he belongs to the race that knows Joseph. (...) The race that knows Joseph is the salt of the airth, I reckon."
(Lucy M. Montgomery: Anne's House of Dreams)
 

2016. január 20., szerda

Ruhatárfrissítésről

Hát persze, hogy mindenkit elkap időnként az érzés, hogy tele a szekrény, mégsincs mit felvennie... én nemrég a költözésünk kapcsán döbbentem rá, mennyi dobozt foglalnak el a ruháim, és nem értem, becsszóra nem értem, miért állok mégis annyit tanácstalanul a polcok előtt reggelente. Egy kicsit töprengtem, egy kicsit ástam a szekrényben, egy kicsit nézegettem a csodásan öltözött hölgyeket (a Pinteresten, a magazinokban, a hatos villamoson), és csakhamar lett is pár ötletem, hogyan szerethetnék bele ismét a ruháimba anélkül, hogy egy vagyont költenék:
  • Az első pontot úgysem úszod meg: vedd számba, mi az, amit sosem viselsz a szekrényedből, és találd ki, hogy miért. Szerintem ez lelkileg könnyebb, mint a ruhaselejtezős pakolászás, mert nem egyből halálos ítéletet mondasz ki szegény darabokra - épp ellenkezőleg! Megpróbálsz rajtuk segíteni, hogy többé ne a polcok hátuljába gyömve szomorkodjanak. Túl szűkek? Vagy ellenkezőleg: zsákszerűen bő a dereka? Rövid? Foltos? Hiányzik egy patentja?
  • Az imént megállapított hibákat hozd helyre! Vagy vidd egy varrónőhöz. Hajtsd fel a leszakadt szegélyű szoknyát, toldass be a szűk karkivágásba egy rombuszforma betétet, cseréltesd ki a cipzárat. Tisztíttasd ki.
  • Az is lehet, hogy a ruha jelenlegi formájában egyáltalán nem tetszik: ekkor alakítsd át. Varrj rá új gombokat, szűkítsd be, esetleg alakítsd át a hosszú ujját röviddé.
  • Ha egyszerűen csak meguntad, de az átalakítás nem lehetséges: frissítsd fel máshogyan. Mondjuk fesd másmilyen színűre. Vagy fogd az unalmas blúzt, és varrj a gallérjára egy rakás gyöngyöt!
  • Térj be egy használtruha-üzletbe vagy vaterázz pár holmit, ezek igazán nem kerülnek sokba. Én az anyagot illetően nagyon kukacoskodó vagyok, de tudom, hogy apró alakításokkal nincs probléma. Vettem már három számmal nagyobb velúrszoknyát ezerötszáz forintért, amiből az egyik kedvencem lett, mert a varrásai pont olyan helyen voltak, hogy gond nélkül kisebbre lehetett varrni. Most éppen egy könnyű, világos ballonkabáttal kacérkodom, aminek az ujjait kivenném, hogy hosszú, lenge mellény legyen belőle. Ha szerteszét szaggatott farmert kívánnék viselni (ahogy nem akarok), ahhoz is tuti így szereznék alapanyagot, és magam repeszteném ki a térdét.
  • Készíts magadnak új nyakláncokat és egyéb ékszereket - az etsyn bármihez találsz alapanyagot, akár hosszú gyöngysort szeretnél, akár rövid, kristályos csodát.
  • Sálak. Odavagyok a csodás sálakért, de elég ritkán kapok olyat, aminek az árát, az anyagát és a színét is megfelelőnek találom - úgyhogy az utóbbi időben máshol keresem őket. A nagyobb textilboltok csodás lelőhelyek: az ember vesz tetszés szerinti méretű sálnak való selymet, és ha elképesztően igényes, csinál neki saját kezűleg olyan kézzel rollnizott szegélyt, mint amilyen a Hermés sálaknak van. Ha lusta, akkor elcikkcakkolja. Ha annál is lustább, vagy nem győzi kivárni, míg ráér szépen elszegni, akkor csak a nyaka köré tekeri, és kész. Az utóbbi időben ezt olyan lelkesen csinálom, hogy akadt rá példa, hogy egy később blúznak szánt anyagot viseltem egész nap sál gyanánt.
  • Ha mindezekkel megvagy, rendezd át a szekrényedet. Színek szerint lógnak a ruhák? Legyen az új rendező elv a ruhatípus. Vagy fordítva. A lényeg, hogy ne automatikusan balról a harmadik vállfán lógó kardigán legyen rajtad minden másnap. Tedd szem elé a kiegészítőidet, hogy ne felejtsd el őket felvenni reggel.
  • Találj ki minél többféle kombinációt a ruháidból, és viseld őket rendszeresen.

2016. január 18., hétfő

Tanácsok 43 - Vendégekről

Tanulj attól, aki a saját kárán jött rá: sose kísérletezz a vendégeiden! Legyen néhány jól bevált, hülyebiztos recepted, amit csukott szemmel is el tudsz készíteni, és ezekkel rukkolj elő, ha vendégség van nálatok. Én egyszer próbáltam egy marokkói padlizsánsalátával, egy másik alkalommal pedig borsós-pesztós humusszal meglepni őket - nos, ami azt illeti, a meglepetés sikerült; nem gondoltam volna, hogy egy hétig fogom enni mindkettőt. Azóta rendszeresen ugyanazokhoz a fogásokhoz nyúlok. A legjobb, ha te is összeállítasz egy rövid listát: legyen rajta egy húsos fogás - az enyém csirkés, mert a malacot nem mindenki eszi, a marha elkészítése terén pedig kihívásokkal küszködöm: még mindig keresem a nem-cipőtalppá-sütés tuti módszerét. Legyen egy magyaros, a külföldi vendégeknek. Legyen egy vegetáriánus, és legyen egy villámgyors, aminek a hozzávalói mindig ott sorakoznak a kamrapolcon. Ha nagy nálatok a vendégjárás, minden kategóriában lehet két menüsorod. Én a sajátomhoz hozzácsaptam egy halas változatot is, és mindig megdöbbenek, ha belegondolok, hogy tizenhárom éve aratja a sikereket az asztalnál.


2016. január 15., péntek

Archív - Mac and cheese

Otthon értetlenkedve néztem a TV Paprika amerikai családok főzési szokásait bemutató műsorát. A gombócdad, déli fekete asszonyság fülig érő szájjal mesélte, hogy az édesanyja milyen remek sajtos makarónit tud főzni. Én persze nem tudom, kinél mi a sajtos makaróni: nálunk főtt tészta, reszelt sajt és tejföl alkotja, és messze nem nevezném a konyhaművészet csúcsának.
Ennek a műsornak épp azért nem volt értelme, mert semmiféle magyarázatot nem fűzött a gasztronómiai eltérésekhez - így ez nem ismeretterjesztés, hanem összezavarás. Az ugyanis, amit a műsor szereplője a sajtos makaróni alatt értett, nem más, mint a mac and cheese, igazi amerikai comfort food: egyszerű, a nagymama konyháját és otthoni ízeket idéző, minden flanc nélkül.
Valamelyik nap pont effélére vágytam. Majdnem készre főztem egy kupac rövid csőtésztát, majd egy lábosba pottyantottam egy darab vajat, és miután felolvadt, utánaküldtem két evőkanál lisztet. Kicsit kutyulgattam, aztán felöntöttem tej és evaporated milk keverékével. (Alaposan utánanéztem, és az evaporated milk az FVM honlapja szerint nem más, mint olyan részben dehidratált tej, amelynek zsírtartalma legalább 9% és összes tejeredetű szárazanyag-tartalma legalább 31% - magyarán cukrozatlan sűrített tej, de nyugodtan lehet helyette tejszínt is használni.) Lassú tűzön besűrítettem, aztán belehajítottam két marék reszelt sajtot: az egyik ementáli volt, a másik érett cheddar, és addig kevergettem, míg felolvadtak. A sűrű sajtszószt aztán sóztam, borsoztam, került még bele reszelt szerecsendió és egy kanálka mustár; végül a leszűrt tésztát kivajazott tűzálló tálba öntöttem, összekutymásztam a szósszal, és rászórtam a kimaradt kevés reszelt sajtot. Húsz perc alatt meg is sült - nem mondom, hogy fogyókúrás étel, de hogy comfortingnak comforting, az tuti.
 

2016. január 13., szerda

A Town Like Alice

Nevil Shute könyvét még az ausztráliai kalandunk előtt ajánlották nekem, de csak most került rá sor, és ez nem is baj: olvasás közben végig mosolyogva bólogattam, amikor az elhagyatott, poros városokat emlegették - sosem hittem volna, hogy nosztaligát érzek majd a vörös félsivatag iránt, de most jólesett visszaidézni.
A regény egy fiatal skót hölgy, Jean életét meséli el először a második világháború alatt Indonézia egyik apró szigetén, majd ezt követően Ausztráliában. Engem az első rész jobban magába szippantott; a japán hadifogságba esett nők hányattatásai, az indonéz őslakosok egyszerű világa nagyon megfogtak, még akkor is, ha Shute érzésem szerint nem egészen hű a valósághoz. Nyilván nem kemény háborús regényt szeretett volna írni, úgyhogy a japánok által elkövetett atrocitásokat nem ismerjük meg teljes valójában, de aki legalább említés szintjén hallott már Nanking ostromáról, azt tisztában van vele, hogy messze nem voltak ennyire csipkés lelkűek, ahogy Shute rajzolja meg őket (akit nálam is jobban érdekel a háborús rész, vegye kézbe Leon Uris Meghalsz tengerész! c. könyvét, és még véletlenül se az újrafordított, Csatakiáltás c. változatot).
A könyv második felében Jean váratlan örökséghez jut, és kalandos úton Ausztráliában köt ki, hogy megkísérelje felvirágoztatni egy ottani kisváros életét. A lány életét a Jean-nel folyamatos levelezésben álló idős angol vagyonkezelő meséli el, ami szerintem nem volt szerencsés választás: úgy éreztem, Jean belső életéről így jóval kevesebbet tudok meg, mint a narrátoréról, és ezért úgy tűnt, mintha a lány a hosszú, nehéz évek alatt semmit nem változott és semmit nem fejlődött volna: ugyanaz a józan, gyakorlatias, egyszerű nő maradt, mint a háború előtt, és a szerelmi szál esetében különösen hiányzott, hogy megtudjam, Jeant mi vonzza az ausztrál marhapásztorhoz...
Egyes részeknél azon csodálkoztam, hogy vajon a vagyonkezelő hogyan rendelkezhet részletes információkkal Jean életének intimebb részeiről - egyszóval jobban örültem volna, ha nem szegény Noelt választja az író szócsövéül. A regény összességében kalandos, érdekes és kellemes; szerintem egy nyaraláshoz ideális olvasmány.


2016. január 11., hétfő

Tanácsok 42 - Mozgásról

Még egy egyszerű tanács: mozogj. Minél többfélét. A súlyzós edzéseknek a csontjaid lesznek hálásak, a futás segít, hogy könnyedén mássz lépcsőt és bírd a tempót a kirándulásokon, a nyújtás jót tesz a hátadnak és úgy fogsz utána aludni, mint a tej. (A régi személyi edzőm szerint mindenkinek hat percet kellene nyújtania minden nap, ami szerintem igazán vállalható.)

Ússz vagy táncolj, biciklizz, vagy egyszerűen csak a hét három napján ne lifttel menj fel az irodába. Energikusabb leszel, és bónuszként a mozgás a szorongást is oldja. Ne az életritmusodat változtasd meg az edzések kedvéért: nem kell, hogy nagy lelkesen eltökéld az életmódváltást, és mindent a heti háromszori spinningnek rendelj alá, mert villámgyorsan el fog menni tőle a kedved. Keresd meg a napjaidban a lyukakat, és azokat tömd be egy kevés sporttal. A rövid edzés is jobb, mint a semmi: tökéletesen megfelel, ha a híradó nézése közben húzogatsz egy gumikötelet, vagy ha elindítasz egy jógás youtube-videót, amíg vársz, hogy befejezze a centrifugát a mosógép.

2016. január 8., péntek

Archív - Home cooking

"I was never on a diet I couldn't be talked out of." 

Ahogy vannak kedvenc rágcsálnivalóink, úgy vannak kedvenc nass-könyveink is, amikhez akkor fordulunk, amikor épp nem vágyunk komoly olvasmányra, csak úgy "harapnánk valamit". Ki a romantikus regényekhez nyúl ilyenkor, ki a mediterrán-vidékre-költözős-házfelújítós irodalomhoz - nekem speciel a főzőskönyvek a kedvenceim. Azazhogy pontosabb, ha evőskönyveknek nevezem őket. Semmiképp ne legyenek tele magvasnak szánt gondolatokkal: az Eat, Pray, Love emiatt szóba sem jöhet. Én habkönnyű, mulatságos comfort irodalomra vágyom. Ilyenek például Nigella szakácskönyvei. Molly Wizenberg, az Orangette blog szerzőjének könyve, ami külön bejegyzést kap majd. És Laurie Colwiné. 

"Unlike some people, who love to go out, I love to stay home. This may be caused by laziness, anxiety, or xenophobia, and in the days when my friends were traveling in Nepal and Bolivia, I was ashamed to admit that what I liked best was hanging around the house.
I am probably not much fun as a traveler, either. My idea of a good time abroad is to visit someone's house and hang out, poking into their cupboard if they will let me."


Laurie Colwin a Gourmet magazinban jelentette meg eredetileg az esszéket, amik később könyvbe gyűjtve láttak napvilágot. Szörnyen szerettem volna a barátnője lenni (fiatalon, negyven-egynéhány éves korában halt meg). Okos, művelt, öniróniával bőven megáldott, fanyar humorú new yorki nő - tökéletesen megfelel a Nagy Almabeliekről kialakult sztereotípiáknak; a jó értelemben. Szeretem, ahogy gondolkodik; azon kapom magam, hogy hangosan fel-felnevetek egy-egy mondatát olvasva. (Pedig én soha nem nevetgélek hangosan, még a legjobb kabaréjeleneteken sem. B az egyik első randinkon elhívott egy humorista műsorára - a végére már nagyon kellemetlenül érezte magát, amikor el sem mosolyodtam a vicceken. Az előadás után aztán közöltem vele, hogy remek volt.) Ugyan minden fejezet egy-egy receptet mesél körbe, elsősorban nem ezek a főszereplők: az írások 1990 körül születtek eredetileg, ezért valószínűleg a mai, színes-szagos szakácskönyvekkel elkényeztetett háziasszonyok már nemigen találnák érdekesnek a közönséges töltött csirke vagy az angol karácsonyi gyümölcstorta receptjét.

"There is something triumphant about a really disgusting meal. It lingers in the memory with a lurid glow, just as something exalted is remembered with a kind of mellow brilliance...I am thinking about meals that are positively loathsome from soup to nuts, although one is not usually fortunate enough to get either soup or nuts."

A kedvenc fejezetem a borzalmasan sikerült fogásokról szól, de nagyon élveztem a gyufásskatulyányi manhattani lakásában rendezett vendégségekről is olvasni. Colwin annyira remekült írt, hogy csaknem kedvet kaptam ahhoz, hogy egy new yorki minilakásban éljek, ronda hátsó udvarokra néző tolóablakkal, amiket a forgalom zaja miatt sosem nyithatok ki. És ha nekem, aki hidegrázást kapok New Yorktól, ilyesmire szottyan kedvem - akkor az az író nagyon tud valamit.

2016. január 6., szerda

Parfümről - Cuir de Russie és Cuir de Nacré

Valamennyien szeretjük az új bőrholmik illatát, nemde? Ennek ellenére még sosem sikerült olyan bőr-jegyekkel megtűzdelt parfümöt találnom, ami jól állna: Millie kedvenc szarvasbőr kesztyűt idéző Chergui-je rajtam olyan öregasszonyos hatást keltett, amikor felpróbáltam, hogy le kellett mosnom. Egyszer majd írok arról, mi mindenre jó a vizsgaidőszak - én például ezúttal öt tételenként tartottam egy nagyobb szünetet, amelynek során lemostam egy-egy ablakszárnyat, úgyhogy most csilivili a lakás. Egy másik napon felhúztam a legvastagabb zoknimat, három percig melegítettem hajszárítóval egy picit szűk bőrcipőmet, és utána egész délután tágítottam. De a kedvenceim a parfümtesztelős napok voltak, amikor a pici mintákat a csuklómra pöttyintettem, és pár percenként megszagoltam, hogyan alakulnak.
Két egymást követő alkalommal különböző bőrillatú parfümöket választottam, hogy össze tudjam őket hasonlítani. Az első Ann Gerard Cuir de Nacré-ja volt, aminek az eleganciájáról a legtöbb parfümblogger ódákat zeng. Amikor én először magamra fújtam, kétségtelenül az erős bőrillat csapott meg először, ez azonban inkább hasolított a nagypapa szúrós szagú, ezerszer elázott bőrcipőjére, amibe egyszer még a macska is belepisilt. Ez alighanem az angelikagyökér és az aldehidek műve, és majdnem fel is adtam miatta a kóstolgatást: pár perc múlva azonban megcsapott az annyiszor emlegetett puha írisz, és a fehér pézsma, ami az addig érzett bőrrel kétségtelenül erős kontraszt volt: mintha a nagypapa szobájába belépett volna a nagymama is, a régimódi, gazdag, vajas arckrém-illatával. Egy darabig még küzdöttem hősiesen, hogy a végét is el tudjam mesélni, és egyszerre jött a meglepetés: az erős kezdet lecsillapodott, halvány virágillatot éreztem, és némi poros lágyság telepedett a kompozícióra, amitől az élei legömbölyödtek, és én nagy sokára beláttam, hogy a lecsengése tényleg eleganciát és kifinomultságot sugároz - számomra azonban nem éri meg, hogy előtte húsz percig birizgálja az orromat.
A második tesztalanynak Chanel Cuir de Russie-jét választottam, ami messze nem volt ennyire katartikus élmény. Úgy tűnik, nekem a bőrillatok már csak a nagypapákat fogják idézni: gyerekkoromban a nagyszüleim gyakran gyújtottak szantálillatú füstölőt, és épp ez a jegy csapott meg először a Cuir de Russie esetében, összehasonlíthatatlanul kellemesebb benyomást keltve. A fa később egyre erősebb lett, mintha egy fűrészporos műhelyt szagolgatnék, de a szúrósságot az ámbra egyensúlyba hozta, és aranyfényű illattá gömbölyítette a Cuir de Russie-t. Később éreztem még egy leheletnyi íriszt és egy kevés lóistálló-szerű jázmint, amitől meleg, füstös, félhomályos hangulata lett az illatnak. Valaki egy magas, karcsú, határozott barna botrányhősnőhöz hasonlította, aki dohányfüstös ujjakkal ül a kaszinóban, a bőrtáskájából előhúz egy szerelmeslevelet, a borítékot feltépve egy marék pénzt halász ki belőle, majd nemtörődöm módon az asztalra dobja, hogy a következő körben elveszítse az egészet. Én a botrányszagot nem érzem a parfümön (inkább a sötét, dohányfüstös jazzklubok jelentek meg lelki szemeim előtt), de jóval  közelebb áll hozzám, mint a Cuir de Nacré.

2016. január 4., hétfő

Tanácsok 41 - Macskajajról

Nos, korábbi szilveszterek tapasztalatai alapján: igyál egy csomó vizet, mielőtt lefeküdnél aludni, és vegyél be egy tabletta B-vitamint. Aludj, ameddig tudsz - szemmaszkkal és füldugóval, ha kell. Másnap reggel igyál egy nagy pohár vizet (egyesek a kókuszvízre esküsznek), vagy ha nagy a baj, szénsavas gyömbéritalt. Reggeli gyanánt készíts magadnak tojást tetszés szerint, vegyél be egy multivitamint, és egyél egy banánt is - a táskádban pedig legyen egy üveg víz és napszemüveg, időjárás-jelentéstől függetlenül...


2016. január 1., péntek

Archív - Csészék, tányérok, kanalak

Nektek is vannak régi, kedves evőeszközeitek és porcelánjaitok a gyerekkorotokból...?
Emlékszem a szomszéd Nusi néni kis, virágmintás szélű tányérjára: mindig abban kaptuk tőle a vékony, lapos kis almáspitét. A nagymamám aranyszélű, lila rózsákkal festett tányérjára - még a Keresztmamáé volt -, én rendszerint ebben kértem enni - tócsnitól kezdve meggyes lepényig nagyjából mindent. A mesejelenetes kis kakaóscsészékre, szintén a nagymamámtól: az egyiken kismókus gyűjtötte a makkot és Piroskát kerülgette a farkas, a másikon mesegomba piros kalapján virítottak a pöttyök, és aranykoronás királykisasszony ült a tóparton, apró zöld békával társalogva. A kedvencem mégis a kiskanál, aminek csíkos sapkás kisbohócot véstek a nyelébe. Nagy becsben tartom:  ahogy anno én, az egyszeri gyerekem is ezzel fog enni tanulni. Évekkel később az öcsém nagy ravaszul szerzett hozzá egy ugyanolyan bohócos kisvillát. El voltam ragadtatva.
Egy nyáron a barátnőmék erdőszéli házikójában töltöttünk néhány napot. A teraszon ültünk két kerti székben, lábunk a korláton, ölünkben egy-egy könyv. Egyszercsak felálltam, és a konyhába indultam, hogy két pohár limonádét készítsek. Kinyitottam a fiókot, belenyúltam, aztán lassan előhúztam egy kiskanalat, miközben alig hittem a szememnek. Hajszálra ugyanolyan bohócminta volt a nyelén, mint az enyémen.
Én hiszek a véletlenekben (or things that people unfamiliar with the law of large numbers call a coincidence). Azóta is legjobb barátnők vagyunk.