2016. június 3., péntek

Archív - Kekszek

Állítólag minden ember meghatározott ízekre és állagokra bukik: ki az édes-krémesre, ki a savanykásra, ki a sós-ropogósra. Én az utóbbiak táborát gyarapítom. És bár szeretek sütni, de annak ellenére, hogy a sós akármik a kedvenceim, nem bővelkedem ilyen receptekben. Pontosítok: egyszerű és gyors sós akármi-receptekben. Macerás, hajtogatós, szaggatós van éppen elég, köszönöm szépen.
Így aztán a közértben rendszeresen bóklászom a kekszsoron, és egy doboznyi csavart sajtos rudacskát bármikor eltüntetek öt perc alatt. (Különösen, ha az enyhén csípős, jalapenos változata kerül a kezem ügyébe...) Nem kicsit örültem hát, amikor rábukkantam a következő sajtoskeksz-receptre:
Egy rúd (talán 112 g?) puha vajat keverjünk össze egy bögre reszelt parmezánnal, 1 1/4 bögre liszttel, három evőkanál vízzel, 1 teáskanál sóval, ízlés szerint borssal és egy evőkanál apróra vágott friss rozmaringgal. Formázzunk belőle hengert, tegyük a hűtőbe, amíg a sütő előmelegszik 350 Fahrenheitre (ez nemtom mennyi magyarul), majd szeleteljük hét-nyolc milliméter vastag karikákra és ezeket tegyük sütőlemezre. Az enyém tizennyolc perc alatt megsült, és közben egyszer megfordítottam őket, de lehet, hogy másnak normális sütője van és nem ég meg benne mindennek az alja.
Este aztán háromfogásos vacsorát rittyentettem, és zárásként felszolgáltam ezeket a karikákat kétféle sajttal, szőlővel, körtével, mandulával, meg amit még találtam otthon. Klasszul lehet mellé borozni.
 

2016. május 20., péntek

Archív - Fűszerek

Miután visszaérkeztünk Washingtonba, a hátam közepére nem kívántam a nagytakarítást. Rájöttem, hogy utálok padlót csusztikolni. Szívesen törölgetek port polcokról, mütyűrökről; fertőtlenítek kádat, löbbölök edényeket és sikálok tűzhelyet. De porszívózni és felmosni, azt nagyon nem...
Így aztán minden napra előirányoztam egy aprócska feladatot - végzek, amikorra végzek.
És mivel legjobban pakolászni szeretek, először is rendet raktam a fűszerek között.
Mennyi illat és mennyi emlék szálldosott a vállam körül, amikor a pultra sorakoztattam a kis üvegcséket: napsugaras itáliai szurokfű, egy hármashatár-hegyi sétát idéző kakukkfű (a búzavirágos fiú szórakozottan lecsípte a halványkék virágfejeket, szétmorzsolta az ujjai közt, és az orrom alá tartotta), vasárnapi sült csirkék majorannája... borsikafű, ami mindig Polcz Alaine-t juttatja eszembe, picike sáfrány (évekkel ezelőtt egy dublini vendégem véletlenül lesodorta, és az élénkpiros szálak ezerfelé szóródtak... soha embert annyira ijedtnek nem láttam, úgyhogy csak megöleltem, és nevettem), mustármag, amiből Rie a Bibliám lapjai közé szórt egy keveset. Köménymag B apjától, rengeteg szép emlékű pirospaprika (minden vendégünk ezt hoz otthonról ajándékba, mi pedig udvariasan megköszönjük és összekacsintunk), almáspite-illatú fahéjas-szegfűszeges fűszerkeverék Ausztráliából, a csiliporral kevert kakaó, aminek láttán mindig Mexikóba menni támad kedvem, és halk, krémes illatú, ráncos vaníliarudak... megannyi múltidéző varázsszer a boszorkánykonyhából.
 

2016. május 13., péntek

Archív - Bergamott

Tíz éve történt, hogy egy Londonban dolgozó kolléga hazalátogatott, és hozott az otthoni irodába egy óriási doboz teát. Hetekig a konyha pultján díszelgett; én nagy áhítattal szemléltem a piros, sárga, szürke, zöld és kék tasakokban katonásan sorakozó filtereket, és mindennap kicsippentettem egyet közülük az ebéd utáni teámhoz.
Az ötödik napon került sorra a kék tasak.
Aztán a hatodikon, a hetediken, és így tovább, két héten keresztül, amíg volt belőle.
Ez volt a Lady Grey tea, ami máig kitüntetett kedvencem. Akkor tanultam meg, hogy hívják ezt a csodálatosan friss, áttetsző, savanykás-fűszeres-virágos-gyümölcsös illatot, amitől az ember szájában összefut a nyál: bergamott.
Évekkel később a Fiumicinon várakozva vettem egy üveg Bulgari parfümöt, amiben ugyanezt a jegyet fedeztem fel. A bergamott örök szerelem maradt: képzelhetitek hát, mit éreztem, amikor januárban Meli a kezembe nyomott egy kis csomagot, amiből egy üveg bergamottos ízesítésű olívaolaj került elő. Legszívesebben kezet csókoltam volna neki. Washingtonba visszaérkezve bemutattam az olajat B-nek, használati útmutatót adtam hozzá ("Maci, ebben ne süss pisztrángot, jó?"), és úgy kezelem, mintha egy üveg folyékony aranyat tartanék a polcon. (Az is.) Az ízét vétek elnyomni, úgyhogy hosszú ideig csak baguette csücskét nyomtam bele, vagy friss salátalevelekre cseppentettem belőle - tegnap viszont ahogy tanácstalanul álldigáltam fél lábon a hűtő előtt, és tanakodtam, mi is legyen az aznapi vacsorám, eszembe jutott valami. Molly Wizenberg cseresznyesalátája balzsamecettel, amit csak tovább kell fejleszteni...

Úgyhogy fogtam egy arasznyi kicsit szikkadt baguette-et, felkockáztam, majd (közönséges) olívaolajjal meghintve egy kis tűzálló tálban 400 F fokon nyolc percig sütöttem (közben egyszer megráztam). Aztán egy tálba borítottam, rányomtam egy picike fej fokhagymát, és összekutymásztam, amíg még meleg volt a kenyérkocka. Fogtam egy összemarék zöld szőlőszemet, a kétharmadát a kenyérkockákra szórtam, az egyharmadát kicsit összenyomkodtam villával, és azt is belekevertem. Sóztam, borsoztam, majd jöhetett a bergamottos csoda, és némi friss citromlé. A végén az egészet rucola- és spenótlevelekkel kevertem össze (ha nem lenne olyan kiakasztóan drága a sóska, azt is tettem volna bele), végül kecskesajtot morzsáltam a tetejére.
 

2016. május 6., péntek

Archív - Three teacups...

A köszönésen kívül nem sok szót váltottak egymással. Néha elnézést, ha egymásba ütköztek a fénymásolónál, olykor kellemes ünnepeket, locsolnád a bonszájomat, amíg szabadságon leszek?, egyszer egy náthás februárban egy feszengős kérhetek egy teafiltert? A lány komolyan ránézett hatalmas zöld lencsibaba-szemeivel - addig azt hitte, ilyen komolyan csak a gyerekek tudnak -, benyúlt a fiókjába, és előhúzott egy bambuszdobozkát, amin fekete macskakaparás-betűk sorakoztak egymás alatt. Filterem nincs, mondta, csak szálas zöldtea. Genmaicha.
A teának fű és pattogatott kukoricaíze volt. Illett a lányhoz: belőle is valami meleg, krémes, zöld illat sugárzott.

A kis teakonyhában általában egyszerre ebédeltek: jóval később a többieknél, és szinte mindig szótlanul. A lány a teázáson kívül az ebédet is kis szertartásként kezelte, ő pedig nem merte megzavarni az áhítatban. Előkerült a kis, rekeszekre és szintekre osztott sárga műanyag doboz, tetején vidám macskákkal: benne főtt rizs, színes zöldség, kevés hús, és egy kis fehér valami, ami úgy nézett ki, mint egy aprócska gőzgombóc. A lány néha virágos rétet rakott ki a az ételből, máskor tojásból kikelő csibéket, egyszer kismalacot, kunkori farokkal. Erre különösen büszke lehetett, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor elmesélte, hogyan állította össze. A színezék természetes volt, valami japán furcsaság: ami a flamingók rózsaszínjét is adja. A malacfarok kunkori rákocska.
Ebéd után jött az elmélyült teázás: a három fületlen teáscsésze valamelyikéből. Szilvavirág, bambusz, krizantém. Huszonhét napig tartott egy tízdekás adag tea, utána új következett. A senchának halszaga volt, a banchának semmilyen - a jázminos que she jian tetszett neki legjobban. Úgy gondolta, egyszer elhívja a lányt egy teaházba. Majd. Néhányszor megpróbálta, de valahogy sosem jött össze a dolog: épp ott lábatlankodott valaki a közelben, csörgött a telefon, vagy csak egyszerűen nem úgy alakult.
Egy esős novemberi reggelen épp a kábeleket rendezte, amikor a titkárnő szörnyülködő arccal megállt a szerverszoba előtt. Tudod, az a furcsa kislány a bérszámfejtésről? Tegnap elütötték. A robogójába belement valami dzsip, tíz métert repült szegény...
Egy darabig szótlanul meredt maga elé, aztán a teakonyhába indult. Kivette a szekrényből a három virágos csészét. Ma következett volna a krizantémos, egészen márciusig.
I know you little, I love you lots,
my love for you could fill ten pots,
fifteen buckets, sixteen cans,
three teacups, and four dishpans.

-Shel Silverstein

2016. május 2., hétfő

Tanácsok 57 - Kezekről

Nemrég említettem, hogy a kéz életkorát a legnehezebb álcázni: vigyázz hát rá. Takaríts gumikesztyűben, dagassz vajas pogácsát kézzel, télen krémezd be és húzz rá kesztyűt. Este mindenképpen használj ápoló balzsamot, de ha napközben a sűrű kézmosásoktól kiszárad a bőröd, tarts magadnál egy kisebb tubus kézkrémet a táskádban vagy az íróasztalfiókodban is. Ja, ha már kézmosás: a túl forró víz bizony szárít, figyelj erre is. Nyáron óvd fényvédő krémmel, és ha eszedbe jut, a körömágyat külön krémezd. Ha máshogy nem, a tégelyes ajakbalzsam maradékát masszírozd bele az ujjaid végéről...

2016. április 29., péntek

Archív - Kóstolók

B-vel múlt hétvégén elsétáltunk a közeli könyvesboltba. Ez mindig többórás program: a magam részéről hosszasan bogarászok a polcokon, aztán néhány kiszemelt kötettel a kezemben leülök a kávézósarokba, ahol egy tejeskávé fölött alaposabban áttanulmányozom őket. A vásárlást jól meg kell fontolni: hazaköltözéskor csak azok után akarok túlsúlyt fizetni, akik tényleg méltók rá...
Dina Cheney könyve ilyen lesz. A címe Tasting club, és remekül rímel a spontán kialakult kóstolómozgalmunkra. A fejezetek közül a csokoládésat és a borosat ki is pipáltuk, a sörös ki van zárva, de egyrészt remek új ötleteket kaptam, másrészt megerősített abban, hogy szakirodalom nélkül is jól szerveztük meg az eddigieket.

A kóstolóparti ideális létszáma maximum tíz fő, és körülbelül hatféle verziót szolgáljunk fel ugyanabból a kóstolnivalóból. Ezzel is el lehet lenni órákig, tapasztalat :-) a társaság leül egy asztal köré, mindenki kap egy ív papírt és tollat, és az ízlelgetés után részletesen lejegyzi, milyen benyomások érték. Ha nagyobb feneket szeretnénk keríteni az egésznek, készíthetünk egy táblázatot is sima papír helyett, olyasféle rubrikákkal, hogy illat, küllem, állag, aroma, utóíz, és bármi, ami eszünkbe jut. (A legfontosabb persze: ízlett vagy sem?) Kevésbé összeszokott társaságoknak is ideális kóstolót szervezni, mert egyből adott a beszélgetés témája. És nem, nem szükséges, hogy a résztvevők mesterszakácsok, sommelier-k vagy ínyencek legyenek. Sokszor a cseppet sem kísérletező kedvű vendégek teszik a legérdekesebb észrevételeket, épp azért, mert nem ismerik a precíz kifejezéseket. Én például gond nélkül lefinomfőzelékezek egy vajas bort, míg Zsanna szappannak titulálja a levendulás csokit. Utóbbi akkor történt, amikor vakon kóstoltunk, de ez persze nem kötelező elem.

Kóstolóklub nyugodtan alapítható egy konkrét ételre vagy italra is: például borra, teára vagy sajtokra. Ezt mindig igazíthatjuk az évszakhoz, nyárra időzítve a rozékat, őszre a testesebb vöröseket... de ez általánosabb kóstolókluboknál is lehet szempont. Például ha minden hónapra egy ilyen összejövetelt tervezünk, az alábbi jó beosztás lehet:
  • Január: tea
  • Február: pálinka
  • Március: kenyér
  • Április: sajt
  • Május: méz
  • Június: balzsamecet
  • Július: jégkrém (ugyanolyan ízben, különböző gyártóktól)
  • Augusztus: alma
  • Szeptember: olívaolaj
  • Október: mustár
  • November: cider
  • December: pezsgő
És persze el ne felejtsük a kiegészítőket, különben a vendégek éhezni fognak :-) a mézhez baguette-et adjunk, a sajtokhoz szőlőt, diót, kenyeret, felvágottakat és birsalmasajtot. A teakóstoló lehet igazi teadélután angol uborkás és sajtos szendvicsekkel és édes aprósüteménnyel, míg az olívaolajhoz adjunk csíkokra metélt zöldségeket, és hangoljuk olaszosra a zárást vin santoba mártogatott biscottival. Az almához kínáljunk rizlinget, könnyű sajtokat, desszertnek pedig diótortát és portóit. Jó szórakozást!

2016. április 27., szerda

Esküvői viseletről

Tegnap megkaptuk az idei második meghívót is egy baráti pár esküvőjére; ezzel ismét kezdetét vette az esküvői szezon, és az örök tanakodás: mit vegyek fel? Jó esetben az ember ismeri a házasulókat, és van fogalma róla, hogy mennyire formális, hagyománytisztelő vagy éppen különc népek, és mit vesznek jó néven a vendégektől. A legjobb persze az, ha a meghívó tartalmazza a dress code-ot, de Magyarországon egyelőre ez nem túl elterjedt.

Azért akad néhány alapelv, amire érdemes figyelni: fehéret, fehér alapon kevés pasztell mintát, krémszínűt, halványezüstöt, illetve bármilyen olyan színt, amit a fotókon fehérnek lehet nézni, nem viselünk - a fehér a menyasszony színe és punktum. Ha egy pillanatra is elbizonytalanodnál a kiszemelt ruhát illetően, hogy vajon megfelelő-e, vagy esetleg túlságosan fehérszerű, akkor inkább ne vedd fel.
Ami a feketét illeti, itt kissé lazábbak a szabályok: hagyományosan a feketét temetéseken viselünk, ezért esküvőkön régebben nem volt szokás, de mára ez eléggé fellazult. Természetesen a decens fekete gyapjúszövet ruhát ne ilyenkor vedd elő, de például egy kerti partira apró fehér pöttyös vagy virágmintás fekete ruha tökéletesen megfelel. Ha formális, esti eseményre vagy hivatalos, akkor szintén bevethetsz egy fekete koktélruhát élénkebb kiegészítőkkel.
Egyesek tartják magukat ahhoz, hogy pirosat nem viselnek, nehogy elvonják vele a figyelmet a menyasszonyról, de őszintén szólva szerintem ez a szabály még a feketénél is divatjamúltabb. Még sosem találkoztam olyan emberrel egy esküvőn sem, aki egy piros ruha láttán eltakarta volna a szemét, hogy "jaaaaj, kisült a szemem a nagy élénkségtől, most már képtelen leszek ránézni a menyasszonyra"... azonban vigyázat: több ázsiai kultúrában a menyasszony színe a vörös, ha ilyen esküvőre vagy hivatalos, inkább válassz más színt.

Ha ujjatlan ruhát viselsz, és hivatalos vagy a templomi szertartásra, feltétlenül legyen nálad egy kardigán vagy kabátka, amit a válladra teríthetsz és eltakarhatod vele az esetleges mélyebb dekoltázst.
Fő szabály szerint minél későbbi az alkalom, annál ünnepibb. Ugyancsak fontos szempont a helyszín: értelemszerűen egy japánkertben megrendezett, vagy piknikkel egybekötött esküvő jóval lazább viseletet igényel, mint egy esti, és ami megfelel egy vidéki lagzin, az nem feltétlenül helyénvaló egy elegáns szállodában.
Ne legyél túl kihívó: öltözz úgy, hogy a barátaid jelen lévő nagymamái ne kifogásolhassák a ruhádat - a testhezálló, magasan felsliccelt partizós ruhád biztosan gyönyörű, de nem biztos, hogy alkalomhoz illő. Figyelj az anyagra is: a lágy sifon vagy zsorzsett délelőtt nagyszerű, de estére válassz fényesebb, alkalmibb szövetet, a lenvásznat és a pamutdzsörzét pedig felejtsd el. Ugyancsak hagyd a szekrényben a flitteres és a nagyon harsány (például leopárd-) mintás darabokat.

Végezetül álljon itt néhány példa:

1. Május végén hivatalosak vagyunk egy kora délutáni piknikezős, laza esküvőre - ide tökéletes egy mintás pamutruha vagy akár egy nem túl pizsamaszerű overall. Hiába lesz a dress code lezser - azért a farmer és a sort ilyen esetben sem illendő. A természetben legjobb, ha a csinos magassarkú szandál helyett egy éksarkút választasz, így nem süllyedsz majd a pázsitba :)

2. Jövő héten egy késő délutáni esküvőre megyünk, itt hivatalosak vagyunk a templomi szertartásra is: ide a koktélruha a legmegfelelőbb, esetleg egy alkalmi top hosszú szoknyával.

3. A nagyon formális alkalmakra (általában este hat óra után) legjobb egy hosszú ruha (vigyázz, a kedvenc nyaralós dzsörzéruhád hossza lehet, hogy jó, de az anyaga már nem biztos), de érjen legalábbis térdig. Általában a sötétebb színek - párizsi kék, meggybordó, kékeszöld - megfelelőbbek.

4. A szűk körben tartott polgári esküvőkre én legjobban a visszafogott tubusruhákat szeretem.


wg3

2016. április 25., hétfő

Tanácsok 56 - Terítékről

Tudom én, hogy roppant vonzónak tűnik, de semmiképp ne vedd meg a drága abroszt az üzletekben! Tényleg. Ha remeterák vagy, akkor azért, mert felesleges. Ha sűrűn látsz vendéget, akkor meg azért, mert úgyis kiömlik, szétszóródik, ráesik, lepottyan - és biztosan foltot hagy. Szerintem a legpraktikusabb megoldás, ha beszerzel egy jó minőségű lenvászon lepedőt, vagy ha élénkebb terítékre vágysz, valami kellemes színű (informális alkalmakra akár mintás) textilt a méteráru-üzletben, amit aztán magad szegsz be (vagy rojtozol ki). Választhatsz húsvétra halványsárgát, nyáresti vacsorákhoz krémszínűt, amin aztán szétszórhatsz néhány kagylót vagy mini vadvirág-csokrot, őszre rozsdavöröset - a lényeg: semmiképp ne izgulj, ha véletlenül leeszitek. Ha ünnepi alkalmakra mégiscsak szeretnél valami különlegeset, damasztot is vásárolhatsz méterben: ezerféle virágos, geometrikus, apró elszórt vagy barokkosan dús mintával árulják. Vehetsz hozzá egy kicsivel több anyagot textilszalvétának is, ha igazán ki akarsz tenni magadért. Elvileg a nagyon hagyománytisztelő népek szalvétákból különféle méretűeket tartanak: koktélhoz 23x23 centis jár, teához 30x30-as, ebédhez 40x40-es, vacsorához pedig 50x50-es. Ebből aztán hajtogathatsz vízliliomtól kezdve bármit, de ne érezd kötelezőnek: a textilszalvéta akkor is emeli az alkalom fényét, ha mindössze hanyagul átkötöd egy arasznyi szalaggal.

2016. április 22., péntek

Archív - Kötök

Nemrég kutyafuttában olvastam egy könyvről, ami arról szól, hogy a szellemi foglalkozásúak általában elégedetlenebbek a munkájukkal, mint a fizikai munkát végzők. Nyilván ez így durva általánosítás, meg leegyszerűsítés, de a gondolat megragadott.

Múlt hét végére én is úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy kis elégedettségnek. Úgyhogy elvonultam a kézimunkaboltba, ahol végigbóklásztam két sornyi színes fonalat. Legjobban a vékony, cirmos zoknifonalak tetszettek, amik kicsit rücskösek voltak. El tudtam képzelni, ahogy frottírszerű zoknik lesznek belőlük. Csipkemintával. Kár, hogy nem tudok öt tűvel kötni.
Aztán rácsodálkoztam a szöszmöszös gyapjúfonalakra, amik úgy néztek ki, mintha egy marék vattából sodortak volna ujjnyi vastag szálakat, csak épp mindenféle ködös színekben játszottak. Azt írták, hogy ha egyszer kimossa az ember az ebből készült holmikat, összefilcesednek. Lehet belőlük mamusz, svájci sapka, és még ki tudja, mi.
A kötőskönyveknél aztán jött a következő fellángolás. Tudtátok, hogy lehet gyöngyökkel kötni? Nem mondtam, hogy nem macerás. Úgy kezdődik, hogy legombolyítjuk az egész gurigát, és sorban felfűzzük rá a gyöngyöket. Aztán minden szem kötésénél egy gyöngy kerül a mintába. A végeredmény lenyűgöző - de ettől sajnos még nagyon messze járok...

Úgyhogy a végén vettem három gombóc közepesen vékony gyapjúfonalat. Mivel a színét nem tudtam eldönteni, végül szivárványszínűt pakoltam a kosaramba. Még egy pár bambusz tű kellett, és otthon neki is álltam kötni. Vasárnap este B a Hegymászóval meccset nézett, én meg mellettük bökdöstem a készülő sálat. Valószínűleg harminc év múlva ugyanígy fogunk kinézni. Nem azért mondom, de irtó gyorsan haladok. Aztán az első pár sor után úgy döntöttem, egyszer élünk: nagy merészen belevágtam egy kockamintába. És láss csodát, sikerült! Úgyhogy tizenkét sornyi kocka után kitaláltam: nem is sálat fogok kötni, hanem egy lépéssel továbbmenve egyenesen pulóvert. A három guriga fonalamból készülőt ugyan legfeljebb két hónapos korig lehet majd viselni, de sebaj. Tanulni jó lesz, és meg se unom közben. Azt már kiderítettem a netről, hogyan kell nyakat kötni, csak két dolgot nem értek:
- hogyan keletkezik a csinos kerek nyakkivágás, amire rákötöm a nyakat?
- hogyan köt az ember ívet az ujj végére?
Tegnap hiába néztem órákig egy darab kötött pulóvert a szemközti áruház gyermekruha-részlegén, nem lettem okosabb...
Na de elégedettebb, az kétségtelenül.

2016. április 18., hétfő

Tanácsok 55 - Ítéletekről

Nemrég olvastam: másokat leginkább a tetteik alapján, míg önmagunkat a szándékaink szerint ítéljük meg.


Biztos, hogy ez így rendben van...?


2016. április 15., péntek

Archív - The shadow of the wind

Az Elfeledett Könyvek Temetője... nem nagyszerű gondolat? A tízéves Daniel helyében, akit apja elvitt a háború sújtotta Barcelonának erre a félreeső, zegzugos, mesebeli helyére, biztosan oda is költözöm. Ehelyett ő kiválasztott egy regényt, egyetlenegyet - aminek rejtélyei aztán egész életét meghatározták...
Kedveltem a karaktereket. Danielt, az apját, a szerencsétlen Fermínt, aki aztán Daniel második apja lesz, és persze a könyv szerzőjét, Julián Caraxot... emlékezetes és különleges karakterek, és a könyv valószerűtlen hangulata miatt azt is könnyen meg tudtam bocsátani, hogy nem túl reálisak. Szerencsére a melodramatikus hangulatot, és Carax tragikus történetét a fiatal Daniel életének hétköznapi eseményei jól ellenpontozzák.
Nagyszerű és részletesen kidolgozott a szerelmi szál, felemelő a karakterek közötti önfeláldozó barátság, a mellékszálak szintén egy-egy gömbölyű történetet alkotnak tele szenvedéllyel, megszállottsággal és bosszúvággyal - és talán éppen emiatt éreztem néhol soknak, mint egy nem túl édes, sötét, tömény, nehéz csokoládétortát... lassan is haladtam vele, mert egyszerre nem tudtam sokat olvasni, viszont így nehezemre esett fel-felvenni a szálat. Sokszor azt sem tudtam, éppen melyik mellékszereplő részletes háttértörténeténél tartok. Zafón rengeteg információt zúdít az olvasóra a szereplőiről, és a könyv középpontjában álló kísértetjárta, ódon házról. Talán jobban jártunk volna, ha mindezekből egy kicsit kevesebbet kapunk; bár szeretem a lassú, hosszú regényeket, de a lassúságnak célja kell, hogy legyen; fokoznia kellene a feszültséget, és nem untatnia...

A legnagyobb csalódás számomra a könyv vége volt. Nem a történet miatt, hanem ahogy Zafón agyoncsapta ezt a remek, gótikus, drámai sztorit... miután Daniel kínzó lassúsággal, egyenként összeszedte a kirakójáték darabkáit, a megoldást egyszercsak az ölébe pottyantják egy rettenetesen hosszú levélben. Nekem jobban tetszett volna, ha ő maga rakja össze... Nuria episztolája már csak azért sem tetszett, mert a könyvben több szereplőtől is olvashatunk leveleket, és nem tudom, hogy a fordítás hibája-e, de meglepett, mennyire azonos a szóhasználatuk és a stílusuk. Nuriáé sem kivétel, sajnos:  Zafón virágos nyelvezetét használja ő is.
A levél után rögvest következik is a tetőpont, amit nagy hirtelen lezavarnak, majd az utolsó néhány oldalon megtudjuk, hogy "...és aztán mindenki boldogan élt, míg meg nem halt". Így lesz a gazdag, mély történetből a végére egy egyszerű, romantikus regény. Nem mintha ez baj lenne -  annak csodálatos -, csak éppen nem szabad többet várni tőle. A karakterek tisztán gonoszak, vagy pedig angyalian jók; a történet néhol a szürrealizmusba hajlik - valószínűleg ez utóbbit nyugodtan írhatjuk annak számlájára, hogy a tizenéves, naiv Danielen keresztül követjük az eseményeket, aki túl sok időt tölt apja könyvesboltjában a romantikus regények között. Felnőtt fejjel nekem kicsit nehezebb volt elfogadni Fumero ördögi megszállottságát. A könyvben minden kicsit eltúlzott: a mindent felemésztő gyűlölet, a hatalmas csalódások, a halálos ágyakon elsuttogott titkok, párbajok a hajnali ködben, és a szereplők, akik között egy lényegtelen mellékfigura sincs: legyenek bajba jutott hölgyek, avagy árnyak közt bujkáló titokzatos alakok - ennek a fekete-fehér látásmódnak köszönhetően érezni a történetet univerzálisnak.
 

2016. április 13., szerda

Koszorúfutókáról


Zsannáéktól kaptam egy cserép gyönyörű koszorúfutókát (Stephanotis, amit madagaszkári jázminnak is neveznek) - annyiszor mosolyodom el, ahányszor ránézek. Egy időben elhatároztam, hogy mindennap megjegyzek három illatot, amit aznap éreztem - ki hálanaplót vezet, és fejben illatnaplóztam néha -, és talán újrakezdem így tavasszal; a jácintcsokrok és a virágzó magnóliafák környékén jóval könnyebben találja meg az ember a megjegyzésre érdemes fuvallatokat, mint a februári hidegben. 
A koszorúfutókámhoz minden reggel odahajolok, és elfog a nosztalgia: amennyire nem szeretem magamon a nagy fehér virágillatokat, annyira odavagyok értük, ha növényeken érzem őket. A koszorúfutóka a frangipánira emlékeztet, amit utoljára Sydneyben szagolgattunk; a sötét lombok között csillagként ragyogott elő a sok fehér szirmú, bódító virág. B nem tudott betelni vele; a lehullott csillagokkal teletömte a zsebeit, de persze hiába: fonnyadtan már nem érződött rajtuk a varázslat. Én vettem néhány frangipáni-szappant, de az sem pótolta az eredetit - a koszorúfutóka most segít a honvágyunkon.
Furcsa érzés ám, hogy az ember hány országot képes az otthonának érezni; most épp egyszerre van honvágyam Írország, az Egyesült Államok és Sydney után. Amikor megcsap a krémes, fehér virágillat, egy februári, nyári este jut eszembe Potts Pointban; a régimódi, csipkés kovácsoltvas-kerítéssel szegélyezett villák előtt bólogattak a frangipáni-fák, és az egyik ablakon át zongoraszó hallatszott. Azt hittem, egy törékeny, ezüsthajú idős néni játszik keringőt, de aztán megpillantottunk egy vörösesbarna hajú, fiatal lányt, amint lendületesen végigfuttatta ujjait a billentyűkön.

2016. április 11., hétfő

Tanácsok 54 - Autós úti csomagról

Rettentően izgatott vagyok: elkezdtük szervezni idén nyárra is egy észak-olaszországi road tripet. Hurrá! Sőt, külön hurrá, hogy idén négyen utazunk majd Zsannáékkal. Emiatt persze kicsit helytakarékosabban kell csomagolnunk, mert a tíznapnyi holminak bele kell férnie egy kézipoggyásznyi táskába, úgyhogy elkezdtem végiggondolni, mi az, ami nekem bevált tavaly (a kapszularuhatárról már korábban írtam, de idén az is módosul egy kicsit, mert a városnézésen kívül beiktatunk némi természetjárást is, tekintettel a hegyek gyógyíthatatlan szerelmeseire).
Utazáskor nagyon szeretem felhasználni az év közben kapott sampon-, arckrém- és egyéb mintákat; cseppnyi helyet foglalnak, és egyébként biztosan évekig kerülgetném őket. Így is előfordul, hogy hónapokkal később csodálkozom rájuk, pedig százszor megfogadtam, hogy beiktatok egy-egy önkényeztető napot, és záros határidőn belül felhasználom őket... ami még tuti lesz nálam: pár filter a kedvenc teámból, rágógumi vagy mentolos cukorka (autóutakhoz elengedhetetlen), alap gyógyszerek, mini varrókészlet, és a Velencében aranyat érő rovarriasztó.
Autós utaknál nemigen érdekes, de repülőn figyelni szoktam rá, hogy lehetőleg szilárd halmazállapotú holmik legyenek a nesszeszeremben (sampon, szappan, krémparfüm). Ami viszont annál fontosabb: a kényelem! Biztos, hogy viszek majd nyakpárnát, sőt: felfújható kispárnát is, valamint füldugót, szemmaszkot, és egy multifunkciós takaró-sálat. Lassan elkezdem összeállítani a checklistet, hogy az olyan apróságokról se feledkezzek meg a nagy izgalomban, mint az extra memóriakártya a fényképezőgépbe - és ami a legfontosabb: idén igyekszem majd a hazautazás után emberi időn belül kipakolni az útitáskát...

2016. április 8., péntek

Archív- Kagylót főzök

Az úgy volt, hogy B halálmegvető bátorsággal megvette a hálós zacskóban a feketekagylót. Aznap még nem nagyon tudtuk, mit fogunk vele csinálni, úgyhogy megkérdeztük a Monsieurt. Ő elrévedezett brüsszeli emlékein, de csapongó eszmefuttatásából hamar rájöttünk, hogy a kagylónak inkább az elfogyasztásához, mint ez elkészítéséhez ért. Úgyhogy természetesen megoldásért végül Chili&Vaníliához fordultam.
B este hivatalos programon volt, így egyedül indultam a kis delikáteszbe fehérborért (itt nem adnak csak úgy a közértben, külön likőrsztórba kell érte menni). Először végignéztem a kínálatot jobbról balra, majd balról jobbra. Nagyon tetszett a kis pingvines címkéjű, de az ausztrál kengurus is roppant helyes. Volt kaliforniai, meg olasz, argentin és chilei, új-zélandi, továbbá francia. Tanácstalanul bámészkodtam egy darabig, aztán úgy döntöttem, más szempontok alapján választok. Elolvastam, melyeknél használtak tölgyfahordót, és kizártam őket a versenyből. Utána azokat, ahol trópusi gyümölcsre hajazó illatokat emlegettek. Végül meglett a nyertes: egy 2007-es argentin chardonnay. Fizettem, majd a borra fordított idő töredéke alatt beszereztem a szárzellert, petrezselymet (csodák csodája, volt sima levelű is), egy bagettet és mivel Chili szerint egy kiló kagyló nem kagyló, előételnek spenótos-fetás háromszögeket.
Otthon aztán utóbbiakat bedugtam a sütőbe, majd ügyesen kinyitottam a bort (nem fakanálnyéllel; dugóhúzóval), és előkotortam a legnagyobb lábosunkat. És a főzőcske tényleg nem tartott tovább húsz percnél, pofonegyszerű volt, az eredmény pedig elképesztően finom. B-vel megnyaltuk utána az összes ujjainkat, majd kiderült, hogy csodás bort választottam, úgyhogy azt is eltüntettük.
Asszem, felveszem a kagylót a repertoárba.
 

2016. április 6., szerda

Reciklálásról

Íme egy illusztráció a maradékok hasznosítására: a múlt héten kicsit alaposabban körbenéztem a hűtőben, és egy eldugott zugban meglepő dolgokra bukkantam: némi megszikkadt húsvéti kalácsra és diós péksüteményre. A mi családunk eléggé sütős fajta, ami az ünnepeknél nagyon jól jön, de elfoglaltabb időszakokban hajlamosak vagyunk a sütimaradékot betolni a hűtőbe, és csak hetekkel később rájuk csodálkozni ismét.
Pánikra azonban semmi ok! Rögtön eszembe jutott az egyik szakácskönyvem, Nigella Lawson Express-éből a következő mondat: I always think that some of the best recipes come from the thrifty refusal to throw anything away... ennek megfelelően felgyűrtem az ingem ujját és munkához láttam.
Felkockáztam a maradék süteményeket és a nagyjából egy liternyi kockát beleszórtam a piteformámba. Ezt követően karamellizáltam fél csésze cukrot, felöntöttem egy doboz tejszín és 3,5-4 dl tej keverékével és addig kevergettem lassú tűzön, míg a cukor felolvadt. Belelöttyintettem négy evőkanál bourbont, majd lassan hozzáadtam három felvert tojást, folyamatosan kevergetve, mintha madártejet készítenék. A kevercset a sütikockákra öntöttem, majd begyújtottam a sütőt 180 fokra, és amíg melegedett, hagytam, hogy a szikkadt süti kicsit megszívja magát. Húsz perc alatt sült készre; tejszínhabbal ettük. A diós sütiben eleve volt egy kevés mazsola, ami nagyon jót tett az eredménynek.

2016. április 4., hétfő

Tanácsok 53 - A kamrapolcról

Gondold végig, melyek azok a fogások, amelyeknek a hozzávalói könnyen, sokáig eltarthatóak, és nevezd ki ezeket mentőöv-vacsoráknak - pluszpont jár érte, ha pár perc alatt össze tudod állítani. Nálam ezek a következők:
  • egy tonhalkonzerv, gyors tonhalpuffancshoz: a leszűrt konzerven kívül kerül bele némi összenyomkodott főtt krumpli, egy tojás, só, bors, olyan zöldfűszer, amilyen épp kéznél van, és az opcionális hozzávalók: kapribogyó (üvegben), szardella (konzerv, vagy tubusos paszta). Ha van babkonzervem és kukoricám is, akkor jöhet a kedvenc salátám, a tonno e fagioli: ehhez összekutymászom a leszűrt cannellini babot, a kukoricát, a tonhalat, hozzáadok némi felkockázott paradicsomot, löttyintek rá némi olajat és citromlevet, ízesítem apróra vágott petrezselyemmel, és tálaláskor egy marék zöld salátalevélre halmozom.
  • rizottórizs és parmezán: nyilván rizottóhoz. A legegyszerűbb a hétfüves, a citromos, és a sáfrányos változat. Ha hazafelé van időm beugrani a közértbe egy csirkemellért és paradicsomért, paellát is tudok készíteni ugyanebből a rizsből: fagyasztott rák és borsó általában van hozzá otthon.
  • spagetti: ebből leggyakrabban carbonara lesz, vagy citromos spagetti.
  • sűrített paradicsom, paradicsomleveshez; ha tartalmasabbá akarom tenni, belefőzök fejenként egy marék tortellinit. A krémleveseknek egyébként is nagy barátja vagyok: szoktam készíteni borsóból mentásan és spenótból fokhagymásan; mindkét zöldség állandó lakója a fagyasztónak.
  • a minipizzákat régebben naan-ból csináltam, mostanában könnyebben jutok üres pizzalaphoz: ezt csak előveszem a mélyhűtőből, rákenem a konzerv paradicsomos tésztaszószt, rápakolom, amihez kedvem van (konzerv gomba, felvágottak, grillezett padlizsánszeletek, cukkinikarikák, lilahagyma), megszórom szurokfűvel, majd sajttal, és pár perc alatt készre sütöm.
Végezetül íme az elhalálozott korábbi blogomról a kedvenc expressz vacsorám:
Felforralok egy lábosnyi forró, sós vizet, és belehajítok egy kupac gnocchit. A főzési idő lejárta előtt (direkt nem írom, mert egyrészt mindenki máshogy szereti az állagát, másrészt eltérő ideig kell főzni, ha frissen gyúrod, vagy ha a fagyasztóból kotrod elő) egy perccel utánadobok egy marék előfőzött pici garnélarákot, valamint ujjnyi csíkokra darabolt zöldspárgát. Ha csipog a csipogóm, leszűröm az egészet, egy nagy tálba borítom; kap pestot, némi reszelt parmezánt, esetleg apróra vágott bazsalikomot, borsot, sót; én még egy kis extra olívaolajjal is nyakon öntöm. Nem mondom, hogy ezt a hazatérésünk után is változatlan formában fogom előadni havi háromszor, de próbáltam már rák és spárga helyett sonkadarabkákkal és friss, valamint olajban eltett aszalt paradicsommal is ugyanezt - ugyanúgy megnyaltuk utána a tíz ujjunkat.

2016. április 1., péntek

Archív - Miss Ellen szelleme

A kert ugyanolyan gyönyörű volt, amilyennek emlékezetem megőrizte. Mondhatnám örökzöldnek, de nem lenne igaz: örök-tarka volt, kékezüst és aranysárga lombú fenyőkkel, vörös bogyójú tűztövissel, sárga galléros téltemetővel, rózsaszín hangával... a néni a jeges téli hónapokban sem tűrte maga körül a szürkeséget. A karácsonyi szünetben számolatlan délutánt töltöttünk azzal, hogy csillogó karácsonyfadíszeket halmoztunk az üres, kőből faragott madárfürdetőkbe, vagy ajtókoszorút kötöttünk a lemetszett borostyán- és borókahajtásokból. Míg a madáretetőket újratöltöttük durva szemű kukoricadarával, megcsodáltuk a dércsipkés, ekrüszínné fakult kései rózsákat, a som hámló, vörös kérgét, és nevettünk, amikor a kinti karácsonyfának helyet adó szaletlit befutó lilaakác elszáradt terméstokjai fel-felpattantak a melegebb napokon, sortűzszerűen szétszórva a magokat.

Elmosolyodtam, és bebújtam a néni után a titkos zugunkba. Szegénynek alig kellett lehajolnia - nyolcvankét évétől és a folytonos kertészkedéstől szívfájdítóan meggörnyedt a háta, pedig azelőtt sem volt sudár -, de én jócskán kinőttem már a fakuckót. A miénk más volt, mint a többi gyerek lombok közé épült kis vára: a néni nem engedte, hogy apa házikót ácsoljon nekünk bármelyik szeretett fájára. Kárpótlásul a legcsodálatosabb búvóhelyet rendezte be nekünk a törpe kanadai fenyő alatt. A születésfája volt ez a szomorú örökzöld: aznap ültették, amikor a világra jött, és bár a fenyő hamar túlnyurgulta őt, a többi fához képest aprócska termetű maradt. Még görnyedt, folyton a földhöz hajoló tartásuk is hasonlított.

A földet söprő, smaragdzöld ágak közé alacsony, rózsaszín rózsával, télijázminnal és bíbor iszalaggal befuttatott, pompás boltív alatt lehetett belépni. Télen a virágok helyén csipkebogyóval és pihés iszalag-terméssel díszes festői ágkuszaság díszlett, de az öt láb magas, kilenc láb átmérőjű zug ugyanolyan hangulatos volt, mint nyáron. A földet egymásra dobált, színes rongyszőnyegek fedték, tarka párnáktól puha fa gyermekszékek és egy alacsony asztal fogadta a belépőt. Körben, ahol az ágak alatt bekandikált egy kevés napfény, miniatűr rózsaszín és fehér ciklámen, hóvirág, krókusz és bíbor alpesi kankalin virágzott. A fenyő lombja közül telente ezüstfehér karácsonyi izzósor tündérfénye csillámlott, és a vastagabb ágakról függő színes üvegű lámpások egy-egy bennük rejlő teamécses lángját festették aranyzöldre, sárgára, rózsaszínre.

Leültünk a kisszékekre, és magunk köré csavartuk a régimódi, steppelt mintás takarókat. A néni a teáskannát magasra emelve töltött a szedett-vedett porceláncsészékbe, melyeket csak itt használtunk: ő a vörös-arany bogyómintásat választotta, én a csorba, zöld levélkoszorúsat. Húgom helyén ott díszlett az ő kedvence; a nefelejcses: telis-tele a Crippsii hamisciprus légies tollakhoz hasonlatos, aranysárga hajtásaival - és csodálatos ellenpontként Miss Willmott szellemével. Felnevettem. A nénivel közös kedvencünk volt ez a történet a kertmániás, elbűvölően szép és egészségtelenül gazdag angol különccel. Amikor Miss Ellen kinőtte saját, essexi kertjét, vásárolt egy francia birtokot, majd egy óriási zöldterületen nyugvó olasz villát, hogy kedvére folytathassa a hobbiját. Volt év, amikor összesen nyolcvan kertészt foglalkoztatott - ám sajnos, a költekezésnek hamarosan meglett a böjtje: csődbe ment. Ez sem akadályozta meg azonban, hogy tovább gyűjtse a növényritkaságokat: ha fizetni nem tudott értük, hát ellopta őket. Volt eset, amikor a királynő maga járt közben a perbe fogott Miss Willmott érdekében, akitől az üzlet hamarosan elnézést kért a tévedésért. Bár Miss Ellen névadója volt egy orgonafajtának és egy rózsaszín bokorrózsának is, a legismertebb hozzá kötődő virág a kék iringó, Miss Ellen szelleme. Úgy vélte, méltatlanul mellőzik ezt a kecses növényt a kertekből, ezért szent küldetésének tartotta, hogy amikor kertes házaknál jár látogatóban, észrevétlenül elszórjon egy kevés magot az ágyásokban. A házigazdák vakarták a fejüket, amikor a következő évben fel-felütötte fejét Skócia nemzeti jelképe, de ritkán tettek ellene. Miss Willmott elérte a célját: az iringó azóta is gyakori vendég az essexi kertekben, és különleges ráadásképp sok helyütt az ő nevét viseli.
 

2016. március 30., szerda

Üzenetekről

Téged hogyan szólítanak meg az üzletekeben a ruhák? Nekem sokáig rém egyszerű dolgom volt, mert csak odafüttyentettek nekem, és odavetették, hogy "látod, milyen szép csíkjaim vannak"? Én persze képtelen voltam ellenállni, és már jöttek is velem. (Meggyőződésem, hogy kétféle nő létezik: a csíkkedvelő és a csík-nemkedvelő; az előbbinek a szekrényében hemzsegnek a csíkosabbnál csíkosabb darabok. Olyan csíkkedvelővel még nem találkoztam, aki egy-két pólóra korlátozta volna magát.)
Később jöttek a flitterek. A flitteres felsők hanyagul hátravetették a hajukat, csücsörítettek, és felvonták a fél szemöldöküket: "ugye tudod, hogy ebben fantasztikusan festesz majd?" Aztán időnként odacsettint nekem az állatminta és bőr: "én vagyok a te mélyen titkolt, igazi éned". Mostanában szembe-szembejön néhány halványszürke és törtfehér, ravaszul szabott, legtöbbször aszimmetrikus darab, aminek a stílusát én csak svéd minimalistának hívom (és általuk először találkozik az aktuális ízlésem a lakberendezés és az öltözködés terén) - ezek általában magabiztos félmosollyal közlik: engem visel az, aki lenni szeretnél. Ember legyen a talpán, aki ezek után nem ragadja meg a vállfát és cipeli azonnal a próbafülkébe.


2016. március 29., kedd

Tanácsok 52 - Fényvédelemről

A bőröm védelmére a washingtoni nyarakon szoktam rá, de igazi rutinná Canberrában vált: egyrészt óhatatlanul beivódik az emberbe, ha úton-útfélen az UV-sugárzás veszélyeiről hall, másrészt ott találkoztam először olyan krémekkel, amiket tényleg kellemes (és biztonságos!) volt viselni, nem pedig fénylő, olajos, ragadós érzés. A hosszú hétvégén szerencsére már bőven volt részünk napsütésben - lassan ideje lesz beszerezni az idei krémeket itthon is.
Az én rutinom a következő módon néz ki: a fényvédős hidratáló után jön az arcra való fényvédő krém (Bioderma), és külön a szem köré egy másik, érzékenyebb bőrre való (az enyém Clarins), ami akkor sem csíp, ha véletlenül az izzadtsággal együtt a szemembe kerülne. Ezt követi a fényvédős BB krém (ezt váltogatni szoktam, a kedvencem az itthon nem kapható Dr. Jart-féle volt, de azóta sajnos elfogyott...). Nyáron fényvédős, színezett ajakbalzsamot használok.
A fodrászom javaslatára a hajamat sem hagyom ki: a sugárzás neki sem tesz jót, ezért fényvédőt tartalmazó olajjal (Schwarzkopf BC Bonacure) szoktam ápolni. Nem viszem túlzásba: nyilván nem akarom, hogy a hátamon csorogjon a lé, ezért csak párszor a tenyerembe fújom, és az ujjaimat átfuttatom a hajamon. Amikor eszembe jut, fényvédős krémmel bekenem a kézfejemet is: mint Sherlock Holmestól tudjuk, a kezet a legnehezebb álcázni, erről állapítható meg legbiztosabban az életkor :) Ha pedig téged még mindig nem győzött meg Cate Blanchett, Julianne Moore vagy Nicole Kidman arról, hogy a sápadt bőr is lehet szép, ajánlom ezt a videót - bizony, attól még, hogy szabad szemmel nem látod, mérget vehetsz rá, hogy a nap károsító hatása már megjelent a bőrödön.


2016. március 25., péntek

Archív - Olasz

B szeretne megtanulni olaszul. Néha leülünk a tankönyvemmel és nagyokat nevetünk, amikor a Bíró család kalandjainak böngészésekor rátalálunk a lapok szélén gimis barátnőm, Cz firkáira. Magyarázom neki a kiejtést, majd lendületbe jön, és figyelmetlenül vét pár hibát. Akkor aztán elkámpicsorodik, és követeli, hogy dicsérjem többet, mert nem elég motivált.

Annyira szeretném, ha ő is úgy szeretné a nyelvet, ahogy én. De persze nekem könnyű dolgom volt Giuliannával. Gyönyörű volt, hatalmas fekete szemekkel, sötétbarna hajjal. Ő vizsgáztatott középfokon, és nem tudtam eldönteni, umbriai-e vagy magyar. (Később eltanultam tőle a kiejtést, és Rómában tőlem is megkérdezték, bolognai vagyok-e.) Másnap lelkesen meséltem a kozmetikusomnak a vizsga részleteit. Aztán a mellettem ülő nőről lekerült a pakolás, és megdöbbenésemre Giulianna ült alatta. A rákövetkező héttől hozzá jártam, hogy felkészítsen a felsőfokra.

Péntek délutánonként megjelentem a napsütötte, csendes lakásban, ahol a fehér falakra folyton változó tapétát rajzolt az ablak előtti fa árnyéka és a régimódi csipkefüggöny. Kaptam ezüsttálcán egy rózsás porceláncsészében kamillateát. Tisana - tette hozzá Giulianna. Gyönyörű, fűszeresen illatos, aranysárga szó. Ha lehetne, így nevezném a majdani lányomat...
Egyetlen szabály volt: bármiről beszélhetünk, de csak olaszul. Így jöttünk rá, mennyi közös témánk van. Filmeket ajánlottunk egymásnak, recepteket cseréltünk. Mesélt a tartományokról, meghallgattuk kazettán az akcentusokat és nevettünk. Képeket mutatott San Gimignanoról. Tőle hallottam először a balzsamecetről; hitetlenkedve hallgattam, mire ő kézen ragadott és kivitt a konyhájába. Ez is fehér volt, tiszta, elegáns. Levette a polcról a sötét üveget, kiskanálba csorgatta a fekete ecetet és odanyújtotta.
Egy életre beleszerettem: a balzsamecetbe, a konyhaművészetbe, a képzőművészetbe, az irodalomba, az építészetbe... már az első külszolgálatot is Rómában akartam eltölteni, és még a harmadikon sem vagyok ott.
Hogyan tudnám mindezt a szépséget átadni B-nek?...
 

2016. március 23., szerda

Parfümről - Sarrasins


Érdekes módon a sötét név ellenére azt mondják, a parfüm kellemes jázmincsokor benyomását kelti: a legtöbb blogger szerint csinos, tavaszias, nőies illat, épp ezért voltam rá kíváncsi. A én bőrömön azonban az első néhány perc valóban sötét és ijesztő: nem orrfacsaróan, de érezhetően állatias és istállószagú. Egy picit taszított, jócskán vonzott; gondolatban át is neveztem a parfümöt jolie-laide-re - tudjátok, az a fajta nő, akinek az egyes vonásain semmi szépet nem látni (nagyocska orr, hunyorgó szem, túlméretezett fogak), az összhatás mégis olyan lenyűgöző, hogy nem tudod róla levenni a szemed. Egy cseppnyi biztonságos veszély - mint a hullámvasút. 
Számomra dekadens és sűrű illat, hogy ne mondjam: piszkos és romlott, a háttérben egy leheletnyi zöldfűszerrel és fával, sőt: a napon száradni hagyott, szúrós illatú, nedves szalmával. A jázminnal együtt az összhatás csábító is lehetne, ha nem lenne ennyire megdöbbentő.
Később elhagyja az animális jegyeket; a virágillat lehűl és elcsendesedik, ekkor száraz, komoly, távolságtartó eleganciát érzek rajta (és talán egy kevés kámforosságot?), ami lenyűgözően érdekes kontraszt az előző szakaszhoz képest. Nagyon ritka az olyan jázminillat, amely egyáltalán nem krémes, mint általában a nagy fehér virágokon alapuló parfümök; ez számomra nagy pluszpont - ettől függetlenül nagyon messze járok attól, hogy ezt a szörnyeteget kedves tavaszi illatként próbáljam viselni...

(A fotót Steven Klein készítette Madonnáról, a sorozat a W magazin 2006 júniusi számában jelent meg)

2016. március 22., kedd

Tanácsok 51 - Koszorúról

Egy tegnapról megkésett rövidke tanács képpel, ami ezúttal többet ér ezer szónál: tálalj koszorúformán! A fotón ugyan éppen karácsonyi a kompozíció, de miért ne vethetnéd be ugyanezt húsvétkor vagy bármilyen más alkalommal is? Az olívabogyókat, szőlőszemeket, mozzarella-golyókat, miniparadicsomokat, picike hónapos retkeket, apró füstölt fürjtojásokat helyezd el meghajlított zöldfűszer-ágakon körben, összevissza, hogy ne keltsenek túl szabályos benyomást.

2016. március 18., péntek

Archív - Saláta

A Nők Lapja Café főzőcskés topikjai közül mindig az olaszos és a zöldséges témájúakat szerettem legjobban. Volt egy nő, aki rendszeresen felbukkant rajtuk, hogy marékszám szórja a kreatívnál kreatívabb ötleteket. Az angol ezt úgy mondja: off the top of her head. Nagyon szerettem. Annyira, hogy egyszer rákerestem a főzős hozzászólásaira, és kigyűjtöttem őket; majd írtam neki, és elküldtem a receptkollekciót. Nem sokkal később blogírásba kezdett, ahol időről időre felbukkannak a régről ismert ötletei is. Ő Pirosalma, azaz Rossamela, akinél először olvastam a csokiszószos húsról.

Egyik kedvencem az őszi salátája, ami így készül: egy marék rucolalevél tetejére púpoz némi fokhagymás olívaolajban megfuttatott vargányagombát. Ezt megszórja érett szederrel, apróra vágott petrezselyemmel, és végül balzsamecetes öntet kerül rá. Amikor kipróbáltam, Millie-ék voltak a kísérleti nyulak: nekik is tetszett. Akkor az alap különösen erős aromájú vízitorma volt.
Tegnap hirtelen kedvem szottyant ehhez a salátához. Ezúttal aragulám volt bébispenóttal. Erre halmoztam a kecskesajt-kockákat, valamint az áfonyát, megszórtam petrezselyemmel és végül kevés mézzel szelídített balzsamecetes öntetet kapott. Még mindig finom. Hirtelen arra gondoltam, milyen jó lenne ugyanez faeperrel és vékonyra szelt, füstölt szarvassonkával, ha a húsevőknek akarunk kedvezni. És talán némi pirított dió is jót tenne neki. Bogyók híján pedig lehetne a gyümölcs sötétkék, illatos szőlő. Muszáj megkérdeznem Mitmitet, aki már a negyedik külszolgálatán van itt, hogy miképp juthatnék itt szarvassonkához. B odalenne érte.

2016. március 16., szerda

A Knickről

Az öcsém javaslatára kezdtük el B-vel nézni a The Knick című sorozatot, és nem csalódtunk: engem azonnal lenyűgözött az 1900-as évek New Yorkjának hangulata; sokkal szívesebben merülök alá az akkori világban, mint a mostaniban. A sorozat egy kórházban játszódik, és rettentően érdekes látni, ahogy a tudomány és a technika akkori állása meghatározza a működésüket: az első részben az igazgatótanács tagjai amiatt szívják a fogukat, hogy muszáj-e bevezetni az elektromos világítást, mikor az olyan rettenetes összegbe kerül... de persze muszáj modernizálódni, nehogy lemaradjanak a többi intézményhez képest, elvégre a kórház egy komoly üzleti vállalkozás is. Éppen emiatt a mentősök a lovaskocsijukkal folyamatosan járják a várost, nem egyszer összeverekedve egy-egy beteg fölött, hogy melyik intézménybe vigyék, mert annak fizetnek végül az ellátásért. A századelő egyébként rendkívül izgalmas időszak tudományos szempontból; a gyakorló sebészek maguk fejlesztik ki a munkájukat megkönnyítő különféle segédeszközöket (óriási haladás például a géppel hajtott szivattyú, így nem kell műtét közben a nővérnek folyamatosan kézzel tekernie), és a beavatkozások valóságos színházi előadások, ahol a szakértő közönségnek magyarázzák az új eljárások lényegét. Az egyik kulcsfontosságú szempont a gyorsaság, tekintettel ara, hogy a vércsoportokat még ismerik, ezért a vérátömlesztés minden esetben halállal jár; a műtéteket enélkül kell megoldaniuk. Nagyban megkönnyíti viszont a dolgot a csodálatos új találmány, a röntgengép: ez annyira lenyűgözi az értő közönséget, hogy az esti partikon órákon keresztül röntgenezik egymást, hogy mindenki hazavihessen egy-két felvételt a csontjairól. Már várom, mikor jelennek meg az első sugárbetegek...
A Knickerbocker kórházban persze nem kizárólag az orvosi esetek körül forog az élet; amikor az igazgatótanács elnöke felveszi az első fekete bőrű sebészt az orvosok közé, természetesen kitör a felháborodás. Mivel New Yorkban vagyunk, persze az alvilág is képviselteti magát minden komoly üzleti vállalkozás környékén; velük is meggyűlik a baja a menedzsernek. És akkor a bevándorlók által behurcolt járványokról még nem is ejtettünk szót... A személyzet tagjai maguk is különféle problémákkal küzdenek; a kokain ekkor már széles körben alkalmazott fájdalomcsillapító- és serkentőszer, de az addiktológia még gyermekcipőben jár, az elmebetegségek kapcsán pedig a legsötétebb középkort idéző metódusokhoz folyamodnak.
Én teljesen rácuppantam; a színészgárda nagyszerű, élükön a fantasztikus Clive Owennel, és minden egyes történetszál végén egy meglepő, sötét csavar várja a nézőt. A Vészhelyzettel ellentétben kevésbé lendületes a tempó; de jóval realisztikusabb és mégsem unalmas a lassú, fájdalmas történetvezetés - bátran ajánlom mindenkinek, aki bírja gyomorral a véresebb műtéteket.


2016. március 11., péntek

Archív - Of love and other demons

"Sometimes we attribute certain things we do not understand to the demon, not thinking they may be things of God that we do not understand."

Amilyen karcsú ez a könyv, olyan erőteljes: intenzív, mint a legjobb novellák: hiányzik belőle a Kolera szelíd derűje, és a Száz év magány hömpölygő, lassú  meseszövése. A márquezi varázsvilág már az első oldalon magával ragadja az embert; vágy és szerelem, hűség és veszteség, betegség és őrület, szellem és hús fonódnak egybe. A főhős valószínűleg a legszebb nevű szereplő, akiről valaha olvastam: Sierva María de Todos los Ángeles, azaz Minden Angyalok Szolgája Mária; lánghajú és -lelkű, tizenkét éves lány. Beteges, rezignált apja retteg az élettől, szenvedélybeteg anyja a lidércei közt él, és mindketten gyűlölik a kislányt, akiben egymást látják. Sierva María a rabszolgák között nő fel viszonylagos boldogságban: tizenkét éves, amikor az utcán megharapja egy veszett, kóbor kutya. Szülei attól tartanak, hogy a kislány megfertőződött, és ez szégyent hoz majd a családra. Sierva María rabszolgák közt töltött, afrikai rítusokkal átszövött, elhanyagolt életére lassan felfigyelnek: hamar fellobban a gyanú, hogy mindez a megszállottság jele... és az egyház elhatározza, hogy kiűzi belőle a démont. Az ördögűző egy fiatal, ragyogó elméjű pap, Delaura atya, akit lenyűgöz Sierva María szépsége, és beleszeret. Így lesz a lány minden szempontból kitaszított, sehova-sem-tartozó: sem a fehérekhez, sem a feketékhez; sem Istenhez, sem a démonokhoz; egyszerre fogoly, és a szerelmen keresztül Delaura úrnője. És ismét tiltakozom: szerintem ez a regény erről a kitaszítottságról, és nem a szerelemről szól elsősorban - ami talán nem is valódi szerelem, bár Márquez annyiféle értelmet tud adni ennek a szónak... Delaura fiatal férfi, és ha normális módon kiélhetné a vágyait, nem lenne eszét vesztett megszállottja egy tizenkét éves kislánynak.

Természetesen Abrenuncioval, a rezonőrrel tudtam leginkább azonosulni, aki kimondja: az egyetlen veszélyt a lányra a lelkét mementeni hivatott ördögűzés jelenti - ő ebben a babonás, irracionális, keresztény misztikumot és afrikai hitvilágot  egybeolvasztó világban a józan ész egyetlen, pusztába kiáltott hangja.

2016. március 9., szerda

Kidobandókról

Hétvégén rendezgettem egy kicsit a gardróbot - ahhoz még kicsit hűvös van, hogy a nyári göncöket előszedjem, de a télieket már elkezdtem kritikus szemmel átnézni, hogy lássam: mi az, amit jövő télen már nem tudok majd viselni, mert annyira elhasználódott vagy kihízódott (a kedvenc kis fekete ruhám, brühü). Ezen felbuzdulva most közzéteszek egy listát, ami a legtöbb divatbloggal ellentétben nem arra koncentrál, hogy milyen ruhadarabokat szerezz be feltétlenül, hanem arra, hogy mit hajíts ki a szekrényedből:
  • A felsőrészt, aminek amerikai futball-játékosokat idéző válltömése van.
  • A tizenöt évvel ezelőtti farmernadrágodat, ami azóta sem jön rád.
  • Azt a kiöltözős ruhát, amit egy bizonyos alkalomra szereztél be, és soha többé nem volt lehetőséged felvenni (habcsókos koszorúslányruha, khm).
  • A bármelyik exed bármijét.
  • A szakadt vagy lyukas holmikat, amiken nem díszítőelem a szakadás.
  • Áttetsző cuccokat, amiken nem kellene átlátni.
  • Azt a cuki cipőt, amiben nem tudsz menni. Vagy tudsz ugyan, de csak vízhólyagok árán.
  • Azokat a holmikat, amik szomorú dolgokra emlékeztetnek. Vagy nem jönnek rád. Fotózd le őket és adj túl rajtuk.
  • Azokat a holmikat, amiket el kellene vinni a varrónőhöz alakításra, de sosem jutnak el.
  • Az elszíneződött, lógó gumijú alsóneműket, amik már nem is illenek az alakodra.
  • Bármit, aminek kellemetlen szaga van, amitől nem tudsz megszabadulni (puha, könnyű bőr balerinacipők...).
  • A nadrágot, amit azért nem hordasz, mert ereszti magából a sötétkéket, és minden felsőd alsó szegélyét elszínezi.
  • A ravaszul kivágott felsőt, ami alá nem tudsz melltartót venni.
  • Bármit, amibe gyakorlatilag cipőkanállal kell magad belepréselni.
  • Azokat a cuccokat, amiket a nyaraláson vettél, de a városban soha nem vennéd fel őket.
  • A kelleténél rövidebb nadrágokat és szoknyákat.
  • Azt, amin kimoshatatlan folt díszeleg (dezodor).
  • Azt, amire annyi pénzt adtál ki, hogy magadnak is szégyelled beismerni, de azóta sem volt rajtad, és a bűntudat miatt nem dobod ki.