2015. december 11., péntek

Archív - A salemi boszorkányok

Évekkel ezelőtt volt dráma utoljára a kezemben – és ez nem az iskolai irodalomórák számlájára írható. Valahogy így alakult. Tegye fel a kezét, ki olvasott színdarabot mostanában...?

A Crucible szerintem könnyebben olvasható, mint a legtöbb dráma; közben sokat gondolkodtam rajta, Miller vajon miért ezt a formát választotta. Különösen az elején olyan hosszú – és érdekes! - okfejtéseket olvashatunk a hatalom és a vallás összefonódásáról, az amerikai társadalomról, hogy csodálkoztam, miért nem regényként írta meg.

A Salemi boszorkányokkal kapcsolatban minden alkalommal elmondják, hogy Millert a McCarthy-korszak kommunista szimpatizánsok után kutató bizottsági meghallgatásai ihlették (láttátok a The Aviatort? Na, valahogy úgy kell ezeket elképzelni; valóságos modern kori, hisztérikus boszorkányperekként, amelyeknek aztán az vetett véget, amikor McCarthy a katonai elitnek is nekitámadt.).
A történet valós eseményeken alapszik, Salem városában az elhíresült perek során tizenkilenc embert és két kutyát akasztottak fel. A darab elolvasása után pár nappal mentünk el a Bűn és bűnhődés múzeumába, ahol a történelmi tényeket is elolvashattuk (például Giles halálát, ami valóban így történt), és megnézhettük a bírók kézzel írt jegyzeteit (külön érdekesség volt, hogy velünk tartott egy grafológus is). Azt hozzá kell tenni, hogy a Salemi boszorkányok nem követi hűen a történelmet (Proctor a per idején hatvan is elmúlt, míg Abigail tíz év körüli kislány volt). Nincs is erre szükség: annyira egyetemes a téma; a tudatlanság, a vakhit és az álszentség, hogy bármely korra, bármely államra, bármely vallásra vagy politikai berendezkedésre vonatkoztatható.

A könyv mesteri, minden szakasza máshogy nyűgözött le: az elején a háttérről szóló eszmefuttatások elgondolkodtattak, majd a szereplők hangja szórakoztatott („Your father had a habit of willing land that wasn't his”), és alig-észrevehetően sűrűsödött az árnyék. A tréfák és a kisvárosi, komolytalannak tűnő perlekedések miatt miatt sokáig nem vettem észre, ahogy lassan bezárul a kör Salem lakói körül, és egyre többen esnek a hisztéria áldozatául. Kívülről mindig olyan képtelenségnek tűnik, amikor egy Abigailhoz hasonló egyszerű ember tömegeket képes megszédíteni... egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, a tanult, bölcs bírókkal együtt.

A legrokonszenvesebb a szintén gyanúba keveredett Rebecca Nurse volt, és természetesen John Proctor, az esendő főhős, aki a múltbéli hibái ellenére akkor találja meg magában az erőt, amikor már nincs számára menekvés. Inkább meghal, minthogy újabb vádlottakat vonjon a bíróság látókörébe. Bizonyos szempontból Putnamék ellentéte, akik a saját életük nyomorúságáért vérszomjasan próbálnak külső felelőst keresni – Proctor pedig a végén felelősséget vállal Abigaillel való viszonyáért, és akár az egész város előtt hajlandó besározni magát, ha ez azt jelenti, hogy megment vele másokat.  Megrendítő, ahogy az ő dilemmáját ábrázolja a szerző -  ha  az ember épp nincs az adott helyzetben, olyan könnyen rámondja, hogyan cselekedett volna; de korántsem biztos, hogy valóban képes lett volna ugyanerre az önfeláldozásra.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése