2015. december 4., péntek

Archív - Könyvtár

Zsebrevágtuk a még meleg olvasókártyákat és követtük vezetőnket a széles, földalatti folyosón.
- Haladjunk a bal oldalon: a jobb oldal a könyves kocsiknak van fenntartva.
És valóban; a következő sarkon szembejött egy alacsony, szemüveges kis ember, aki egy könyvekkel alaposan megpakolt zsúrkocsi-szerű alkalmatosságot tolt maga előtt, és mellénk érve kedélyesen ránkköszönt. A fejünk fölött surrogás hallatszott: a plafonba épített zárt rendszeren át továbbítják a kikért könyveket az olvasótermekbe.
A folyosó végére érve faborítású, múlt századi hangulatú liftbe szálltunk, majd rövid kanyargás után az épület egyik sarkában elhelyezkedő, festett kupolájú, gyönyörű freskókkal díszített terembe érkeztünk.
- Ez a négy elem csarnoka - mutatott a falfestményekre a vezetőnk - Ide helyezték át a kelet-európai részleget. Mindjárt meg is mutatom, honnan...
Újabb túra következett: amerikai népi motívumokkal festett terem a folklórrészlegnek, japán színházi maszkok a keleti szekció falán, klasszikus jelenetek egy folyosó  mozaikburkolatú mennyezetén, hangulatos angol könyvtárszobákat idéző, faburkolatú különtermek a Kongresszus saját használatára. Úgy éreztem magam, mint Karcsi, aki egy könyvtárosba oltott Vonka Vilmost követ, szemüveges, tudósforma umpa-lumpák között. Végül egy keskeny, csupaüveg falú, hosszúkás helyiségbe érkeztünk.
- Íme, a régi otthonunk.
 
Az ablakhoz léptem. Többemeletnyi magasságból tekintettem le a márványburkolatú, hatalmas központi olvasóterembe; a legyezőforma ólomüveg-ablakokon mézsárgán áradt be a késő délutáni napfény. Felsóhajtottam.
- Amikor a Nemzet aranyát forgatták, kevesellték az olvasóteremben a könyvespolcokat, úgyhogy körbeácsolták a felsőbb szinteket és telerakták díszlet-könyvekkel. Egyébként meg kell mondanom, remek munkát végeztek - valószínűleg jóval nagyobb költségvetésből dolgoztak, mint mi -, a polcaik masszívabbak voltak a mieinknél...
Keskeny csigalépcsők sora következett; ahogy mélyebbre haladtunk, úgy lett a levegő egyre hűvösebb. Az olvasóterem alatti helységben megcsodáltuk a könyvliftet és a futószalagot, amin az Elveszett jelkép főszereplői jutnak át a Kongresszus egyik épületébe.
Egy apró ajtó mögött alacsony mennyezetű, szűk raktárhelyiség várt bennünket. És végre igazi papírillat! A régi szláv részlegen voltunk, halmokban álltak a megsárgult, orosz napilapok. Egy másik ajtó mögött cirillbetűs könyvek, és egy ismerős, fából készült szekrényke kis fiókokkal.
- A régi katalógus, amit aztán bedigitalizáltattunk - de még mindig akadnak olyan régivágású olvasóink, akik jobban szeretik a kis kártyák alapján megtalálni a könyveket... és nézzétek csak a padlót és a mennyezetet! Ez a fehér márványlap olyan vékony, hogy a legfelső szint üvegplafonján besugárzó fény átszüremlik rajta. A múlt században, még az elektromosság előtt tilos volt ide égő gyertyával vagy lámpással belépni, így kénytelenek voltak azzal a kevés fénnyel beérni, amit ezzel a módszerrel tudtak az egymás tetején elhelyezkedő raktárhelyiségekbe becsalogatni.
A terem végében végre rábukkantunk a magyar részlegre: végigsimítottam a nagymamám polcáról ismerős, íriszmintás borítójú Molnár Ferenc-köteteken, az arany-vörös Jókaikon. A modern könyvtárakból ez hiányzik számomra: az ember bármit megtalál ugyan a számítógépen, de én sokkal jobban szeretek céltalanul bolyongani a könyvek között, találomra beléjük lapozni, meglepő felfedezéseket tenni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a K betűhöz fordultam, és lehajoltam, hogy ellenőrizzem: megvan-e az a könyv, amit Mamzelle javaslatára keresek égen-földön, antikváriumok weblapjain - mindhiába. Nos, a Kongresszusi Könyvtárnak nem akármilyen
budapesti beszerzője lehet - ott várt rám Karácsony Benőtől a Napos oldal. Ha a mostani adagommal végeztem, ki is kölcsönzöm.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése