2015. december 16., szerda

A térkép szélén

Millie ajánlotta még a nyár kellős közepén ezt a novellafüzért, és sokkal jobban tettem volna, ha akkor nyomban neki is fogok. Sajnos decemberig vártam vele: a vizsgaidőszak közepén szoktam novellákat olvasni, mert a tanulással töltött nap végén nagyszerűen kilúgozza az agyamat egy-egy történet.
Hát, kilúgozni kilúgozta: tényleg magába szippantott az ábrázolt reménytelen, kíméletlen világ. Vérzett a szívem, ahogy a  kiszolgáltatott, végletekig megalázott szereplők megadással viselt mindennapjairól olvastam - szerintem nem is kell ahhoz vidékre menni, hogy találkozzunk velük, elég a kilencedik vagy a tizedik kerület valamelyik bugyráig ellátogatni. Az Isten-háta-mögöttiség, a kisember lehetőségeinek beszűkülése, az elmagányosodás itt is ugyanolyan hangsúlyosan jelen van. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a szakdolgozatomhoz kutatnék: a könyv egy szociológiai tanulmányra emlékeztet azzal, ahogy a legapróbb részleteket is megrajzolja. A legmegrendítőbb azonban a stílusa: Tar Sándor egyszerűen csak leír, egyszerűen, megrendítően. nem kommentál, nem magyaráz, nem foglal állást ezekről a társadalom peremére szorult, lelki nyomorban élő emberekről, akiknek a gondolati leépülését a belső beszédükön keresztül látjuk. Az ő monológjuk az, ami még közelebb hozza őket, és a kötet ábrázolásmódját még egyszerűbbé és puritánabbá teszi. Az éhínség, a lelketlen munkaadók, a hajléktalanság, a kínzás, a nemi erőszak a végén összegyűltek bennem, és jó pár nap kellett, hogy kipihenjem ezt a brutálisan mellbevágó könyvet. Senkinek nem ajánlom így december tájékán, pláne nem vizsgák közepette, de ettől függetlenül örülök, hogy elolvastam - biztosan kézbe veszek még Tartól mást is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése