2015. november 18., szerda

The God of Small Things

Mint megtudtam, Arundhati Roynak, akár Harper Lee-nek, ez az egyetlen regénye: sem előtte, se utána nem írt többet. Nem is csodálkozom: megörökített benne mindent, amit Indiáról lehet. Szinte látom magam előtt, ahogy évtizedeken keresztül csak halkan figyelt, majd egyszerre elpattant benne valami, és kiömlött belőle ebben a krimi-szerelmes történet-családregényben mindaz a korlátolt, gonosz, ostoba és szerencsétlen emberi sors, amit maga körül látott ... és végül nem maradt utána, csak a csend.

Nem könnyű regény, és nem csak a hangulata miatt: az elbeszélésmódja csapongó, az idősíkokban történő ugrások miatt sokszor érthetetlen, logikátlan, és ezzel igazi tükre a bemutatott, zavaros világnak. Még egy párhuzam Lee-vel: Roy is a főszereplő gyerekek szemén keresztül magyarázza el az alapvetéseket és az összefüggéseket, és bár együttéreztem velük, ezeket a gyerekeket én jóval kevésbé találtam szerethetőnek, mint Scoutot. A lassan csordogáló kezdet alatt sokszor kívántam, hogy bárcsak más(ok) szemszögéből kísérhetném az eseményeket - "a május Ayemenemben  forró, merengő hónap", és Roy elbeszélésmódja is pontosan ilyen. Már az első fejezetben elmeséli nekünk a tragédiát, majd nyomasztóan lassan bontja ki a történetet, hogy a végére megértse az olvasó: az igazi rettenetet az jelenti, ami ezután következett. 

Ha egyetlen szóban kellene megfogalmaznom, azt mondanám, a könyv keretekről szól: minden egyes karakter kétségbeesetten kapaszkodik valamibe, ami megmutathatja a számára a helyét ebben a kaotikus környezetben - ki a férfiak felsőbbrendűségébe, ki a vallásba, ki a kasztrendszerbe, ki a kommunizmusban reménykedik, ki a gyarmatosító angolok rendjét sírja vissza. Elveszett emberek valamennyien, akik nem találják önmagukat ezek nélkül a bonyolultan összefonódó kapaszkodók nélkül, és mi megértjük az események borzalmas szükségszerűségét, hiszen nyilvánvaló, hogy a szereplők a számukra kijelölt útról képtelenek letérni: kivéve Ammut és Veluthát, akik rettenetes árat fizetnek érte.

A leggyűlöletesebb szereplő számomra Baby Kochamma, aki lelki szemeim előtt egy púpos, felcicomázott, vén boszorkaként jelent meg: ő az, akit a korlátai - a vallás, az apja és a reménytelen szerelem - a leginkább megnyomorítanak, és ezért irtózattal tekint Ammura, aki a szoknyája szélét fellibbentve olyan könnyedén lépi át ezeket a nénje számára áthághatatlan határokat. A megaláztatás és a keserűség iszonyatos, fekete hálót szövő, mindenki boldogságára féltékeny pókot formált belőle. A tragikus véletlennek köszönhető haláleset, amely aztán lavinaként indítja el a többi eseményt, az egyetlen, ami nem az ő hibája - de minden más tönkretett élet az ő kezének köszönheti a sorsát. 


A regény végére a szereplőket körbevevő számtalan tiltás olyanná válik, mint a túl sokat ismételgetett szó, amely elveszti a jelentését: belefásulunk, és hiába duzzad egyre a tragédia, hogy egyre többeket sodorjon magával, mi már képtelenek vagyunk megdöbbenni - még az ikrek utolsó jelenetén is. Én nagyon idegennek és emiatt távolinak éreztem ezt a mocsárszerűen sűrű, összetett világot, ami nem jelenti azt, hogy egyes jelenetek ne ráztak volna meg. Különösen Ammuval tudtam azonosulni, aki a legszabadabb lélek minden karakter közül, és akit a leginkább tönkretesz az, ahogy "a szeretet törvényei megmondják, kit szerethetünk, hogyan, és mennyire".

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése