2015. október 28., szerda

The Grass is Singing

„It is terrible to destroy a person's picture of himself in the interests of truth or some other abstraction. How can one know he will be able to create another to enable him to go on living?”

Úgy tűnik, szépen lassan átnyergelek a kedvenc déli regényeimről az Afrikában játszódókra, amelyek ugyanannak a nehéz együttlétezésnek egy másik oldalát mutatják be fehérek és feketék között. Doris Lessing könyve sűrűn, lassan, feketén csordogál előre: komplex és feszültséggel teli történetet kapunk, amelyről értem, sokan miért tartják unalmasnak - valóban nem egy cselekményvezérelt olvasmány. A The Grass is Singing (magyarul: A fű dalol) a lélekrajzokról és a kapcsolatokról szól, amelyeket elkerülhetetlenül megmérgez az őket körülvevő környezet.
 
Afrikában mindent a bőrszín határoz meg, ezért Mary, a szegény családba született fehér főszereplő ugyanazokat az előjogokat tarthatja magáénak, amiket egy gazdag fehér lány tarthatna. A nehéz gyermekkort maga mögött hagyva húszévesen kinyílik számára a világ: az élete csodálatosan könnyed és felelőtlen, mígnem a bőrszínéhez társuló társadalmi elvárások ismét közbe nem szólnak, és házasságra nem kényszerítik. Marynek soha nem lett volna szabad férjhez mennie... különösen nem egy vidéki, afrikai farmra, és különösen nem Dickhez, ehhez a szerencsétlen, élhetetlen földműveshez, akiből a rasszizmusnak a csírája is hiányzik, és emiatt pusztulásra van ítélve a társadalomban, amely ezzel nem tud mit kezdeni. Mary az első időkben eltökélten igyekszik jó feleség lenni, de ahogy a házasságuk a folyamatos anyagi nehézségek miatt lefelé tartó spirálba kerül, a végén már csak szánni képes Dicket és az álmait.
 
Lessing csak sejteti, hogy Mary miféle sérüléseket hordoz magával a gyerekkorától kezdve: az első jel a bensőséges kapcsolatokkal szembeni folyamatos hárítása. Maryt nem a barátságok vagy a szerelmek teszik boldoggá, hanem az, ha mindennek meghatározott, tiszta, steril rendje van - ezért is keseredik meg Dick omladozó, szegényes birtokán. A távolságtartását Lessing először gőgnek írja le, de amikor testi kapcsolatokra kerül sor, már iszonyként jellemzi... és néhány homályos mondat után az olvasó rádöbben a valóságra:
"She felt sentimental at weddings, but she had a profound distaste for sex; there had been little privacy in her home and there were things she did not care to remember; she had taken good care to forget them years ago."
 
A könyv másik fő témája az úr és a szolga közötti kapcsolat a gyarmati időkben: a fehérek kénytelenek voltak valamelyest megismerni, ugyanakkor folyamatos elnyomásban tartani az "ostoba, hazug" feketéket, akik felvették a hűséges, alázatos, kellemes természetű szolga maszkját. Dickkel ellentétben Mary ízig-vérig rasszista, ráadásul kegyetlen is: ez határozza meg őt, ez helyezi el a társadalomban, és ennek köszönheti a végén a bukását, amikor az úrnő-szolga viszony Mosessel váratlan, rettenetes irányt vesz. Sötét, nyomasztó és kifacsart viszonyrendszert ismerünk meg: a könyv végére reménytelenül fullasztónak éreztem a rhodes-i Zimbabwét, és hálát adtam érte, hogy még csak hasonló létezést sem kell megtapasztalnom soha - aztán rájöttem, hogy ami Afrikában a rassz, az Angliában az áthághatatlan társadalmi osztálykülönbség, és Austen regényei éppen emiatt a korlátok közé szorított élet miatt keseredtek meg számomra.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése