2015. október 30., péntek

Archív - Gesztenye

Vettem B-nek egy zacskó gesztenyét. Úgy fél kilónyit. Gondoltam, megsütöm neki: velem ellentétben ő minden formában rajong érte. Hálaadáskor rá sem nézett a gesztenyés pulykán kívül másra. Én sosem tudtam megbarátkozni furcsa, tömény ízével. Egyetlen kivételt ismerek: egyszer  vettem olasz gesztenyelisztet, amivel egy süteményreceptben a finomliszt egy részét helyettesítettem; na az jól sikerült. (Vajon milyen lenne Millie csokitortája gesztenyeliszttel...?)
Aztán mielőtt nekiállhattam volna, B bevagdosta a gesztenyék csúcsát, bedugta őket némi víz mellé a sütőbe (hogy a gőzben puhuljon a héjuk), majd némi sülést követően szakszerűen meghámoztuk őket. Végül B lelkesen rámvigyorgott.
- Csináljunk pürét.
Pürét. Pont pürét. Lelki szemeim előtt többórás macera jelent meg, passzírozás, nyomkodás, mifene. Sóhajtottam.
- Jó, pürézzünk.
A lábosba hajítottam a lemért gesztenyét, ráöntöttem annyi vízzel higított tejet, hogy ellepje, belekapirgáltam egy vaníliarudat és puhára főztem az egészet. Villával nagyjából összenyomkodtam, majd hozzáadtam a cukrot, a vajat és a tejszínt, végül egy kanálka rumot. Bár a
 leírást híven követtem, és meglepő módon a haldokló rúdmixerünkben is volt még annyi szufla, hogy kifogástalan állagúvá pempősítse a művet, mégis gesztenyekrémünk lett püré helyett. Ebből nem lesznek kukacok - bökdöstem búsan a kanállal. De azért nagyon finom gesztenyekrém (tőlem ez nem akármilyen bók), és nem is volt olyan bonyolult az elkészítése, mint vártam. Esküszöm, sütibe nem is lenne rossz. Vagy panna cottával rétegezve... esetleg kenyérre kenve, mogyorókrém helyett?
 

2015. október 28., szerda

The Grass is Singing

„It is terrible to destroy a person's picture of himself in the interests of truth or some other abstraction. How can one know he will be able to create another to enable him to go on living?”

Úgy tűnik, szépen lassan átnyergelek a kedvenc déli regényeimről az Afrikában játszódókra, amelyek ugyanannak a nehéz együttlétezésnek egy másik oldalát mutatják be fehérek és feketék között. Doris Lessing könyve sűrűn, lassan, feketén csordogál előre: komplex és feszültséggel teli történetet kapunk, amelyről értem, sokan miért tartják unalmasnak - valóban nem egy cselekményvezérelt olvasmány. A The Grass is Singing (magyarul: A fű dalol) a lélekrajzokról és a kapcsolatokról szól, amelyeket elkerülhetetlenül megmérgez az őket körülvevő környezet.
 
Afrikában mindent a bőrszín határoz meg, ezért Mary, a szegény családba született fehér főszereplő ugyanazokat az előjogokat tarthatja magáénak, amiket egy gazdag fehér lány tarthatna. A nehéz gyermekkort maga mögött hagyva húszévesen kinyílik számára a világ: az élete csodálatosan könnyed és felelőtlen, mígnem a bőrszínéhez társuló társadalmi elvárások ismét közbe nem szólnak, és házasságra nem kényszerítik. Marynek soha nem lett volna szabad férjhez mennie... különösen nem egy vidéki, afrikai farmra, és különösen nem Dickhez, ehhez a szerencsétlen, élhetetlen földműveshez, akiből a rasszizmusnak a csírája is hiányzik, és emiatt pusztulásra van ítélve a társadalomban, amely ezzel nem tud mit kezdeni. Mary az első időkben eltökélten igyekszik jó feleség lenni, de ahogy a házasságuk a folyamatos anyagi nehézségek miatt lefelé tartó spirálba kerül, a végén már csak szánni képes Dicket és az álmait.
 
Lessing csak sejteti, hogy Mary miféle sérüléseket hordoz magával a gyerekkorától kezdve: az első jel a bensőséges kapcsolatokkal szembeni folyamatos hárítása. Maryt nem a barátságok vagy a szerelmek teszik boldoggá, hanem az, ha mindennek meghatározott, tiszta, steril rendje van - ezért is keseredik meg Dick omladozó, szegényes birtokán. A távolságtartását Lessing először gőgnek írja le, de amikor testi kapcsolatokra kerül sor, már iszonyként jellemzi... és néhány homályos mondat után az olvasó rádöbben a valóságra:
"She felt sentimental at weddings, but she had a profound distaste for sex; there had been little privacy in her home and there were things she did not care to remember; she had taken good care to forget them years ago."
 
A könyv másik fő témája az úr és a szolga közötti kapcsolat a gyarmati időkben: a fehérek kénytelenek voltak valamelyest megismerni, ugyanakkor folyamatos elnyomásban tartani az "ostoba, hazug" feketéket, akik felvették a hűséges, alázatos, kellemes természetű szolga maszkját. Dickkel ellentétben Mary ízig-vérig rasszista, ráadásul kegyetlen is: ez határozza meg őt, ez helyezi el a társadalomban, és ennek köszönheti a végén a bukását, amikor az úrnő-szolga viszony Mosessel váratlan, rettenetes irányt vesz. Sötét, nyomasztó és kifacsart viszonyrendszert ismerünk meg: a könyv végére reménytelenül fullasztónak éreztem a rhodes-i Zimbabwét, és hálát adtam érte, hogy még csak hasonló létezést sem kell megtapasztalnom soha - aztán rájöttem, hogy ami Afrikában a rassz, az Angliában az áthághatatlan társadalmi osztálykülönbség, és Austen regényei éppen emiatt a korlátok közé szorított élet miatt keseredtek meg számomra.
 

2015. október 26., hétfő

Tanácsok 31 - Gyertyákról

Az óraátállítás ellenére is érezhetően rövidülnek a nappalok - ilyenkor ősszel rám férnek az extra jókedv-csináló apróságok, mint például a gyertyafényes, beszélgetős esték. Vagy éppen reggelik: miért is ne tenném könnyebbé a sötétben kelős, hideg reggeleket is néhány meggyújtott teamécsessel?
A legkedvesebb illatos gyertyáimat Dublinban vettem, és kicsi, kerek bádogdobozokban árulták őket, rajtuk az illattal harmonizáló ábrákkal (a doboz azért is praktikus, mert a tetőnek köszönhetően a gyertyák nem porosodnak). A konyhának a legkedvesebb aromát ugyan az ott készülő sütemények, a bergamottos teák, vagy a piacon vett érett őszibarackok adták, de én gyakran meggyújtottam a pulton az almáspite-illatú gyertyát is. A frissen mosott ruha-illatú a fürdőszobában lakott, és egyrészt a hosszas habfürdőzések elengedhetetlen kelléke volt; másrészt ha vendéget vártam, harminc perccel az érkezése előtt meggyújtottam, hogy a látogatót kellemes tisztaságillat fogadja kézmosáskor.
Az illatos gyertyákat az esti lazításkor gyújtom meg, vagy a fürdőszobában használom őket, de étkezéshez mindig illatmenteset választok. Mostanában figyeltem fel a fából készült kanócra, ami az égés közben időnként roppan egyet, apró kandallótüzet idézve: idén ősszel szeretnék beszerezni néhányat ezekből is.
 

2015. október 23., péntek

Archív - Kontratánc

"Mrs. Charles Hamilton - one hundred and fifty dollars - in gold.
A sudden hush fell on the crowd both at the mention of the sum and at the name. Scarlett was so startled she could not even move. She remained sitting with her chin in her hands, her eyes wide with astonishment. Everybody turned to look at her. She saw the doctor lean down from the platform and whisper something to Rhett Butler. Probably telling him she was in mourning and it was impossible for her to be on the floor. She saw Rhett's shoulders shrug lazily.

- Another one of our belles, perhaps? - questioned the doctor.
- No - said Rhett clearly, his eyes sweeping the crowd carelessly -, Mrs. Hamilton.
- I tell you it is impossible - said the doctor testily - Mrs. Hamilton will not...
Scarlett heard a voice which, at first, she did not recognize as her own.
- Yes, I will!"

(Margaret Mitchell: Gone with the wind)

Íme a videó, mert anélkül nem teljes.

Vasárnap este a Tarkabarka Hölgy és én kirúgtunk a hámból. Elbuszoztunk glen echo-i elhagyatott, rég bezárt vidámparkba a hagyományos vasárnapi élőzenés
kontratáncra.
A kontratánc rettentően bájos és régimódi dolog. Ha a videót megnézitek, valami effélét kell elképzelni (a filmbeli verziót speciel virginia reel-nek hívják, mi pont ezt nem táncoltuk, csak nagyon hasonlóakat). Nagy kuncogva puhatalpú, kényelmes cipőt húztunk, beálltunk a sor végére, és nekiálltunk a táncmester (caller) útmutatói alapján szökdécselni. Bár itt nincsenek pontosan meghatározott lépések (a cél a lényeg: hogy az ember az ütem végére helyet cseréljen a partnerével vagy tegyen egy fordulatot; hogy milyen módon, az rá van bízva), rövidesen mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy kezdők vagyunk. Én még kezdőbb, mert a Tarkabarka Hölgy már háromszor táncolt ilyet, én meg még soha.

A kontratáncban az ember végigtáncolja a sort. És ha a pörgés közben nem nézel a partner szemébe, villámgyorsan elszédülsz. Tehát két tucatnyi férfivel pörögtem egyet-egyet, miközben bocsánatkérőn mosolyogtam, ők pedig igazi déliek módjára szorgalmasan dicsértek és biztattak (nehogy elkedvetlenedjek), és ha épp nem találtam, hova kell visszaforognom a sorba, a következő mindig elkapott, és visszaállított. Kézről kézre adtak aztán bennünket, egy percig nem árultunk petrezselymet; de nem csak mi. Volt egy vak nő, aki élénk színű pólót viselt "blind dancer" felirattal, elképesztő volt, ahogy pontosan tudta, hova nyúljon a következő férfi keze után. Tele volt a parkett, a partnerek némelyike könnyedén megjegyezte, mire figyeljek majd a jövőben; az egyikük megkérdezte, bánnám-e, ha cifrázná-e egy kicsit. Mikor közöltem, hogy dehogy, derékon ragadott, és felhajított a levegőbe. Jaj, nagyon élveztük. A végén még vacsorázni is el akartak vinni, amit udvariasan visszautasítottam. Azt hiszem, jövő héten is megyünk :) igazán kár, hogy a kontratánc kezd kimenni a divatból - állítólag minél délebbre megyünk, annál több a fiatal táncos: valahogy ott inkább része a kultúrájuknak.
 

2015. október 21., szerda

Borpárosításokról - másképp 1.

Nem olyan rég történt, hogy magam is túlléptem a "halakhoz fehéret, húsokhoz vöröset"-szabályon, amivel mindenki kezdi... és tudjátok, milyen nehéz volt levetkőzni? A legjobb, ha az ember már a kezdetekkor kihajítja az ablakon, ugyanis rengeteg váratlan, izgalmas ízélménnyel lesz szegényebb, aki kizárólag ezen a tengelyen mozog. Meg is mutatok néhány párosítást, amely elrugaszkodik ettől az alapelvtől, kedvcsinálónak:
  • Pizza: vedd alaposan szemügyre, mi is van a tetejére halmozva, és aszerint válassz. Az olívához és az intenzív ízű szardellához testesebb vöröset, a könnyed tengeri gyümölcsöshöz Sauvignon Blanc-t.
  • Sajt: nyilván a krémes, vajas chardonnay a nyerő! Például négysajtos pizzához, vagy az amerikai mac and cheese-hez (sajtkrémes makaróni), különösen, ha az utóbbinak jó sok cheddar adja az ízét. Sajttálakhoz viszont szívesen választok desszertborokat: ezek a pikáns kéksajtokkal különösen harmonizálnak, akárha a sajttál széléről szemezgetném mellé a szőlőt.
  • Mexikói ételek: a Corona helyett ezerszer jobb választás egy könnyed rizling: az intenzív fűszereket jól ellensúlyozza, és nekem nagyon tetszik a krémes guacamole ellenpontjaként.
  • Spenót, rucola, vagy más erős ízű zöldek: a Cabernet Franc friss zöldpaprikás-zöldfűszeres jellege szerintem nagyon jól illik hozzájuk.
  • Felvágottak: nyilván nem a párizsira gondolok... de a fűszeres szalámikhoz, szárított sonkákhoz nagyon jól illik a Lambrusco, ez a száraz, mégis gyümölcsös habzóbor, ami szerintem nagyon jó kontrasztja a zsírosabb húsoknak. És ha már itt tartunk, én bevetném hamburgerhez is: csak azért, mert marhahúst grillezünk, nem kell rögtön a legtestesebb vörös nehéztüzérséghez nyúlni.
  • Vietnami ételek: a csillagánizs és a gyömbér miatt én egy könnyű, gyöngyöző rozét választanék. Egyébként valahogy az ázsiai ételek esetében zömmel a rozénál kötök ki... tudtátok péládul, milyen klassz a szusihoz? A rozé enyhe édessége szerintem jól kihozza a japán rizs édeskés jellegét, és a lazacos ételekkel csodálatos összhangban van.
  • Olajban sült ételek: mint péládul a tócsni. Sült csirke. Vagy akár egy zacskó csipsz, ha olyan hangulatban vagy - mindháromhoz nagyon jól illik a száraz habzóbor vagy akár pezsgő. Az elv ugyanaz, mint a jéghideg sörnél, csak épp jóval elegánsabb. Egy kicsit felturbózzuk a comfort foodot - ez pedig mindig jó ötlet, nemde?

2015. október 19., hétfő

Tanácsok 30 - Aggódásról

"My headmistress told me not to be afraid of being afraid."
(Helen Mirren)

Szerintem a legjobb, ha megtiltod magadnak, hogy az Élet Nagy Kérdéseiről gondolkozz este tíz után. Nem valószínű, hogy késő éjjel oldanád meg őket, viszont valószínűleg jóval sötétebben látod ilyenkor a helyzetet, mint egyébként.
Ha pedig mégis felriadnál éjszaka, és eluralkodnának rajtad a nyomasztó gondolatok: jusson eszedbe, hogy hajnali háromkor szinte biztosan nem fogsz tudni velük kezdeni semmi érdemlegeset. Próbálj visszaaludni, és meglátod: hipp-hopp itt a reggel, tele cselekvési lehetőséggel! Ha mégsem tudnál visszaszenderülni, amiatt se ostorozd magad; a pihenés akkor is pihenés, ha félálomban bóbiskolsz.
Tudod, mi a közös az álmodozásban és az aggodalmaskodásban? Mindkettő csak találgatás, ami a jövőt illeti. Nem kőbe vésett, szörnyűséges végzet: mindössze találgatás. Próbáld meg nem túl komolyan venni, még éjjel háromkor sem.

2015. október 16., péntek

Archív - Csend

Először csak egy csendben eltöltött napra vágyott, majd egy délutánra, a végén pedig egyetlen néma perc is megtette volna, amikor nem kell a lakásban az alattomos kis megjegyzéseket, az üvöltő alternatív zenét, az idétlenül gépröhögő tévésorozatokat hallgatnia. A környezetszennyezés legdurvább formája a zaj – mondta valahai énektanárnője, és ő addigra minden hangot betolakodásnak tekintett. Nem szerette a szószátyár embereket, s egyáltalán: a szakítás után amennyire lehetett, száműzte életéből az embereket, punktum. Az új lakásában nem volt rádió. Televízió. A telefont be sem köttette. És a csengő? Micsoda boldogság volt, amikor siket szomszédjánál ráakadt a fénycsengőre. Fantasztikus – szemében hosszú idő óta először gyúlt lelkesedés, az imént kínált csokoládétól maszatos ujjaival hadonászva jelelt -, hol szerezhetnék ilyet? A fiatal férfi hangtalanul nevetett, egy szalvétával megtörölte az ujjait, és másnapra elhívta villanyszerelő ismerősét.
Délutánonként, a munkából hazaérve lerúgta cipőjét, vastag, puha puncsrózsaszín zoknit húzott és gondosan füldugót tömött a hallójáratába. Behúzta a hangfogónak feltett, sűrűn redőzött, ragyogó ékkőszín santungfüggönyöket. Ezek színpadiassága ihlette aztán a lakás hangulatát. Hetekig tartott, amíg a rozoga falétrán imbolyogva szivaccsal színes-antikra pacsmagolta a falat. Akvamarinkékre, püspöklilára. Egy merész ötlet alapján a fürdőben feketére. Remekül mutatott a múlt századinak ható, fekete-fehér kőpadlóval és az újrazománcozott lábaskáddal.
Miután a falfestéssel végzett, következtek a bútorok. Csendben, elmélyülten dolgozott; egy idő után elhagyta a füldugókat és hangról állapította meg, elég híg-e a festék. A bolhapiacról származó darabokat: a nőies biedermeier íróasztalt, a két kecses étkezőszéket lecsiszolta és arannyal antikolta, a tálalószekrény palackzöld köntöst kapott. Élvezte a munkát, a csiszolópapír zizzenését, az ecset surrogását.
A falakra mattselyem velencei maszkok, régi festmények és blondelkeretes tükrök kerültek: akár egy elvarázsolt kastélyban. Miután kitakarított, töltött egy pohár pezsgőt, gyertyát gyújtott és fáradtan ledőlt a frissen áthúzott franciaágyra – a párna tollai roppantak egyet-egyet a selyemhuzatban. Hallgatta a lakás zajait, a parketta reccsenését, az éjjeliszekrényen a gyertya lobbanását, az elpattanó pezsgőbuborékokat.
 

2015. október 14., szerda

Hétfüves rizottó

Beköszöntött a hűvös idő (ahogy Anne mondaná: olyan, mintha csókra tartott orcánkon egy pofon csattanna), és eljött az ideje, hogy a mini fűszernövénykertemet betakarítsam, majd szárítva eltegyem kis üvegekbe. A bazsalikomot kivéve: azt sosem szárítom, mert szegényke ízetlen fűrészporrá változik tőle. Inkább elkészítem vele az egyik kedvencemet: a hétfüves rizottót, ami eredetileg tavaszi étel, de én most összekacsintok a fűszereimmel, és nyártól való búcsú gyanánt főzöm meg.
A rizottó igazi comfort food: krémes, parmezános, lágy és mégis harapható rizsétel. A rizsért nem rajongok, de a rizottó mindig is nagy kedvencem volt, és halálra tudok sértődni, amikor helyette vízízű főtt rizst tolnak elém némi közékevert ezmegazzal. A titok egyik nyitja persze a megfelelő rizs: nem tagadom, rettenetes sznobizmus, de csakis arborio típusút használok hozzá és pont. A hétfüves rizottónak nem csak a neve hangzik úgy, mintha egy boszorkány feljegyzéseiből került volna elő, az összetevőin kívül az elkészítésére is pontosan ugyanúgy kell összpontosítani, mint egy varázslatra.
Felolvasztok némi vajat és olívaolajat a lábosomban, majd hozzáteszek egy apróra miszlikelt fej vöröshagymát, és addig kevergetem, amíg áttetsző nem lesz. Ekkor hozzáadok pár apróra vágott fokhagymagerezdet is. Kettőt keverek rajta, és amikor megcsap az illata, máris beleteszem a rizst. Gyorsan megkevergetem, hogy a szemeket bevonja a zsiradék, majd utánalöttyintek egy korty száraz fehérbort, és megvárom, hogy elpárologjon. És most jön a koncentrálós rész: felhúzom az időmérőmet pontosan húsz percre, a kezem ügyébe készített liternyi forró alapléből félcsészényit a rizshez öntök, majd elkezdem kavarni. Amikor megitta a levet, jöhet az újabb löttyintés és kavarás, tizenhét-húsz percen át, folyamatosan. A végére a rizottó krémes, mégis al dente lesz: ekkor félrehúzom a tűzről, belekeverek egy kevés reszelt parmezánt vagy egy löttyintésnyi tejszínt, és hagyom még egy picit a fedő alatt. Amikor langyos, hozzáadom a hétféle friss fűszernövény apróra vágott keverékét (nálam petrezselyem, bazsalikom, kakukkfű, rozmaring, snidling, menta és zsálya), és igazítok a fűszerezésen sóval és friss borssal.
Ugye, hogy úgy hangzik, mint egy igazi boszorkányrecept? Nyugodtan alkalmazd közben a Joanne Harris-féle háztáji mágiát, és főzz bele minden, a vendégeidnek szánt jókívánságot.

Megjegyzés: a rizs mennyiségétől függően nem feltétlenül kell ám megitatni vele az összes alaplevet: pontosan annyit kell hozzáönteni, amennyit a főzési idő alatt felvesz, és amennyitől főzelék-állagot nyer.

2015. október 12., hétfő

Tanácsok 29 - Ajándékokról

Ennek a tanácsnak az alapját Polcz Alaine-től tanultam: a Főzzünk Örömmel c. könyvében olvastam, hogy mindig volt egy ajándékos fiókja. Ebben gyűjtögette év közben az apróságokat: ha meglátott júliusban egy remek karácsonyi ajándékot valakinek, cseppet sem tétovázott - megvette, és a meglepetés a fiókban landolt. Szerintem nagyszerű ötlet: december elején elég számba venni, hogy kinek az ajándékja hiányzik még, és csak azokra koncentrálni. Én a saját ajándékos fiókomba időnként beleteszek egy-egy szépen csomagolt, házi készítésű lekvárt, egy-egy kézműves szappant és hasonló apróságokat is, ezek nagyon jól jönnek akkor, ha hirtelen vendégségbe indulunk, és már nincs idő virágot venni a háziasszonynak. (Az én kedvencem ilyen esetben a házi lekvár, de mások házi készítésű, zöldfűszeres krutont készítenek, vagy összeállítanak egy reggelizős csomagot másnapra péksüteményekkel, pástétomokkal, finom sajtokkal és egyebekkel - ezeket nyilván nem a fiókból rántják elő, ezért szerintem az én megoldásom sokkal praktikusabb.)
Az ajándékos fiókomon kívül van egy állandó listám is, ahova év közben feljegyzem a családtagoknak szánt ajándék-ötleteket: ha bármikor elsóhajtják magukat ("kár, hogy nincs egy retikülbe tehető, egész picire összecsukható automata esernyőm: helyette ezzel az ormótlan szörnyűséggel szerencsétlenkedem a buszon"), azonnal feljegyzem, és ha jeles esemény közeledik, elég onnan mazsolázni.
 

2015. október 9., péntek

Archív - Cider

Életem első hálaadási uzsonnáján gyanakodva szemléltem a kínálatot: forró almalé és cukkinis édeskenyér. What?! Az első korty és falat után minden gyanakvásom elszállt. A fűszeres almalé a nagymamám almáspitéjének ízvilágára hajaz - a répatortától pedig már igazán csak egy lépés a cukkinis, és az íze még enyhébb is.

Rie mutatta meg a hot cider titkos fűszerkeverékét: nyolcféle összetevőből áll. Praktikus, ha nem az őrölt változatot, hanem az apróra tördeltet választjuk, mert akkor teatojásban lógathatjuk az italba, és utána csak egy mozdulat kivenni. Keverjünk össze gyömbért, szegfűszeget, fahéjat, szerecsendiót, szárított narancshéj-darabokat (citromot is tehetünk bele), szegfűborsot, kardamommagot, csillagánizst, és tároljuk jól záródó üvegben. Ideális esetben szűretlen almalével együtt melegítjük, de ennek hiányában használható 2:1 arányban kevert almalé és sárgabaracklé. Mindenképpen édesítsük: barnacukorral vagy juharsziruppal a legfinomabb. Ha valaki kedvet kapott a kísérletezéshez, kipróbálhatja vörösáfonya levével, szőlőlével vagy feketeribizli-lével is, és a bögrék aljába tehet mazsolát vagy aszalt gyümölcsöket, hogy a lassú kortyolgatás közben megszívják magukat. Utána el lehet őket majszolni.

Ha viszont őrölt formában keverjük össze a fűszereket, ne hagyjuk ki a vaníliát meg a barnacukrot sem; utána aztán szórhatjuk palacsintára, almáspitére, vajaskenyérpudingba, mézeskalács tésztájába avagy tökpite töltelékébe, és ahová csak jólesik. Hintsük gyümölcsrizsre, keverjük finom forrócsokiba, és ha félbevágott sárgabarack magja helyére teszünk egy kiskanállal, pár percig grillezzük, majd vaníliafagyival tálaljuk, máris előállítottuk a desszertek legfinomabbikát.
 

2015. október 7., szerda

Parfümről - Angeliques Sous la Pluie

Ez a parfüm azért csodálatos, mert az édes cukorkaillatok legeltökéltebb híveit is magával ragadja: az egyetlen, amit B anyukája egyszer kölcsönkért tőlem. A kettőnk ízlése parfümök terén nem is állhatna egymástól távolabb, de az Angeliques Sous la Pluie lágy, ragyogó eleganciája mindkettőnket elvarázsolt. Olyan kifinomult, kellemesen száraz, puhán aranyfényű illat, mint egy korty hűs pezsgő - épp a szárazsága miatt sosem gondoltam volna, hogy B anyukájának tetszeni fog: ő kifejezetten a selyemcukorkás virágillatok barátja, amelyek nagyon messze állnak a friss, halk Angeliques-től.
A frissessége miatt ezt a parfümöt könnyű viselni: az első jegy, ami megcsapja az orrunkat, a fűszeres-zöld angelikalevélé. Zöld, de mégsem emlékeztet fűre, és csípős, de mégsem borsos: épp a kettő között egyensúlyoz. Ehhez társul nagy kedvencem, az üde bergamott, egy kevés borókabogyó és a citrusos koriander; az összhatás olyan éles és hűvös, mint az eső illata. Később jelenik meg a puhazöld pézsma és a száraz cédrus, amelyek lágyabbá, nyáriasan langyosabbá teszik azt a bizonyos zivatart. Virágos jegyek nélkül is képes finom légiességet idézni: lelki szemeim előtt egy gömbölyű esőcseppekkel áztatott rózsakert jelenik meg, amely meleg, ködös aranyfényben úszik. Szinte honvágyat kelt, annyira élénken idézi meg az írországi bujazöld kerteket júniusban. Bár magától sosem választotta volna, B anyukájához mégis nagyon illik: éppen olyan finom és áttetsző, mint a kedvenc Chopin-darabjai.
 

2015. október 5., hétfő

Tanácsok 28 - Menütervezésről

Évekig minden nyári szabadság végén elhatároztam, hogy ősztől roppant szorgalmas leszek, és hetente gondosan megtervezem a menüt, majd hétvégén megfőzöm. Ezzel a szépen elképzelt koncepcióval persze több baj is volt: az első rögtön az, hogy a hétvégéket nyilván ezerszer szívesebben töltöm pihenéssel, mint konyhai robottal. A második az, hogy bár én szombaton kitaláltam, hogy csütörtökön rakott karfiol lesz a vacsora, na de mi történik, ha aznap épp a hátam közepére nem kívánom a karfiolt...?
A megoldás a laza menü, amiben van lehetőség az improvizációra: nincs annál rosszabb, mint ha egy hétre előre pontosan meg tudod mondani, melyik nap mit fogsz enni... így aztán én hétvégente már nem kész fogásokat főzök, hanem építőkockákat, mint például ezek:
  • valamilyen főzelék.
  • egy nagy lábos leves - én fél litert számolok egy személyre, kettőnél többször úgysem eszem belőle, mert megunom.
  • egy sült csirke - vagy csak pár comb. Esetleg tarja. Amihez kedved van! A főzelékkel megehetjük a szárnyát, főtt, fűszerezett gabonakörettel a mellét, sült zöldséggel a combját, a maradékból pedig lehet szendvics házi majonézzel, saláta, curry, tortillatekercs, vagy hozzáadhatom egy stir-fry-hoz. Esetleg készülhet belőle csirkehúsleves, amit én úgy szeretek a legjobban, hogy a tányéromba teszek egy negyed avokádót felszeletelve, rászedem a forró levest, majd megszórom csilipehellyel és zöldfűszerekkel, végül ráfacsarok némi lime-ot.
  • egy tűzálló tálban megsütve pár marék zöldség. Ebből lehet köret a csirkéhez, krémleves, rakott zöldség, és saláta-alapanyag (akár tészta- vagy gabonasalátához). Ha a padlizsán a soros, általában olaszos fűszerezést kap, majd kecskesajttal és paradicsommal társítom.
  • semlegesen fűszerezett, főtt gabona. A legjobb, ha háromnegyedig kész, és mielőtt használni akarod, ízesíted kedved szerint, majd teljesen puhára főzöd. Lehet belőle köret a csirke mellé, salátaalap, vagy akár reggeli kása.
 
Miután bevásároltam, a tulajdonképpeni főzés megvan egy óra alatt, ha ügyesen szervezem (és előkészítem): betolom a húst és a zöldségköretet a sütőbe. Az utóbbi lehet, hogy gyorsabban megsül, ezért néha ránézek. Közben felteszem párolódni a gabonát - fajtája válogatja, meddig fő: biztos, ami tuti, felhúzom a konyhai időmérőmet. Közben felteszem főni a levest. Amíg a leves bugyog, összedobom a főzeléket.
Ha nagyon fűt a lelkesedés, még az is előfordul, hogy a gyümölcsökből egységcsomagokat készítek, amiket beviszek hétközben a munkahelyemre. Pluszpont jár azért, ha a petrezselyem szárából, a zöldségek héjából és a csirke csontjából alaplevet főzöl - velem ez még sosem fordult elő... 
 
Hétközben ezekből az alapanyagokból készül az aznapi vacsora, vagy a munkahelyi ebéd: az összeállítás ilyenkor csak pár percet vesz igénybe. Az utóbbihoz nekem nagy segítség, ha a bento elvei szerint gondolkodom az ebéd-dobozomról: kerül bele egy nagy kupac gabona, két-háromféle zöldség (friss és párolt is), kétféle fehérje (mondjuk némi csirke és egy főtt tojás), és egy icipici nass. (Nálam a nass általában úgy fest, mint a klasszikus bentóban: vagy gyümölcs, vagy egy darab ecetes-sós umeboshi szilva.) A kismalacra formázott, rózsaszínre színezett rizsgombócokat kihagyom...
 
Persze a fentiek nem fedik le az egész hetet, de ez nem is cél: elő-előfordul egy spontán ebéd vagy vacsora barátokkal, így ezt is nyugodtan számításba tudjuk venni. A maradék napokon általában nem bonyolítjuk túl: összedobunk egy gyors tésztavacsorát, pár szendvicset, egy húszperces rizottót, vagy akár héjában sült krumplit ezerféle feltéttel. Ehhez persze az kell, hogy jól fel legyen szerelve a kamraszekrény - de azért ne túlságosan jól :)

2015. október 2., péntek

Archív - Japán juhar

Ősz van, rozsdállanak a fák, a népek lelkesen díszítik a házakat és cifrázzák a kerteket. Mindenütt tarka őszi levelek koszorúja mosolyog az ajtókon; az ablakokban felbukkantak a helyes, kócos madárijesztők (tudom, giccsparádé, de nekem tetszik és kész), a teraszlépcsőket narancssárga dísztökök szegélyezik. A kertekben ezer színben ragyog a krizantém és a kedvencem: a japán juhar. A Madame és én sem tudtunk ellenállni a természet csodáinak: ő egy cserép bronzszín őszirózsát vett, én pedig néhány aprócska, dundi dísztököt - fehéret, narancsszínt, csíkosat, bibircsókosat, nyúlánkot és gömbölyűt. Kókuszhéj-tálkában mosolyognak a nappaliban.

Ugye, ígértem már a juharokról egy postot? Powerscourtban a legszebbek; a kastély japánkertjét teleültették velük. Ahogy az ember lesétál a faragatlan kőlépcsőkön a páfrányoktól és vastag mohapárnától zöldellő kerti kőfal tövében, majd átbújik a kettős boltív alatt, festői látvány tárul a szeme elé. Ősszel lángra gyúl a juharok lombja, az örökzöldek pedig visszafogott hátteret nyújtanak nekik. Sosem láttam hozzájuk hasonlóan változatos fákat: a leveleik hol lágy tollakat, hol októberi teliholdat, vagy éppen vidámlila ötujjas kesztyűt idéznek; tavasszal piroslanak a hajtások, ősszel a lombok öltenek valószerűtlen színeket, a manóorr-termések (ti is felragasztgattátok őket ovisként?) pedig kecses rojtokként lengenek az ágak végén. A fák viszonylag alacsonyak, van köztük szomorú és peckes növésű is, így télen is akad rajtuk mit nézegetni. És ha mindez nem lenne elég ahhoz, hogy megkedveljétek a juhart, kóstoljátok meg a vaníliafagyit dióval megszórva, juharsziruppal leöntve; élvencek banánkarikákon. Garantáltan hetedik mennyország.