2015. szeptember 18., péntek

Archív - Piac

... néha a dublini Temple Bar szombatonkénti biopiacára gondolok: nagyon szerettem az apró házakkal körülvett macskaköves terecskének és a furulyás fiúnak köszönhető középkori hangulatot. A bejárat mellett volt a vörös hajú, gömbölyű sajtos néni, óriási kötényben: pultján a sajtkupacok közé tűzve tehén-, birka- és kecskeforma táblák hirdették, melyik milyen tejből készült. Mellette a vadvirágárus, akitől hol sarkantyúvirágot vettem, hol haranglábat, egyszer pedig rózsaszín gyöngyvirágot az éjjeliszekrényemre; és zacskószám a szárított levendulát. A halaspultnál az aznapi friss zsákmányt kínálták; a búzaszőke néni a lányával saját készítésű joghurtot árult, az alján gyümölcslekvárral; nyaranta néha salátákat, sóskát, és körömvirágot is. A palacsintaárus magyar lány új-zélandi élményeiről mesélt, a lacikonyhás spanyol a hazájáról. Aztán a piros orrú, nevetős férfi az almáival: papírzacskóban kilószámra a gyümölcs, üvegben savanykás vagy édesebb szűretlen házi almalé, pohárban pedig alkoholos vagy -mentes cider, telente forrón. És persze a zöldségesek: ezerféle erdei gombával, lila krumplival, sárkánygyümölccsel, karalábéval (!) - ha valaki az árujukról kérdezett, kikaptak egyet a többi közül, megtörölgették, és adtak belőle egy falatot. Egy nap bizalmatlanul kerülgettük a sárgabarack méretű, zöldbőrű tojásokat, mikor megjelent egy brazil diák, és örömtáncot lejtett a láttukon, telekiabálva a piacot, hogy de hiszen ez az ő kedvence. Vett is gyorsan úgy fél ládányit - én óvatos duhajként csak egyet, kipróbálandó. Nem bántam meg: ez az illatos, savanykás, lédús, körtevirág-ízű gyümölcs egyike volt a legfinomabbaknak, amivel találkoztam. Tíz évvel később, Ausztráliában tanultam meg a nevét: feijoa, amit magyarul láttam már ananász guavának vagy mirtuszdiónak is fordítani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése