2015. augusztus 26., szerda

Az óceán az út végén

Rettentően meg vagyok lepve, hogy Neil Gaimannek ez a nyúlfarknyi regénye ekkora népszerűségre tett szert. Én pontosan azt érzem rajta, mint általában a könyvein: Gaimannek a novella áll jól, ez az ő valódi műfaja. Cseppnyi, legömbölyített történetek, sehol egy felesleges szó, minden kifejezésnek pontos funkciója van; a leírásokat egy-két mondattal elintézi, a cselekményben nincs egy mellékszál: céltudatosan halad a végkifejlet irányába. És igen, a kedvenc vesszőparipám: a karakterrajzok - nos igen, ezek is bőven hagynak maguk után kívánnivalót. 
Már az első néhány oldal után az volt az érzésem, hogy ezt a regényt már olvastam: a vidéki Angliát megidéző gyönyörű hangulatképek, az elveszett, álmodozó gyerek, aki fél lábbal még a mesevilágban él, és az őt óvni hivatott felnőttek, akik közül egyik sem az, akinek látszik; sőt: némelyik kifejezetten hátborzongató - ezek a toposzok újra és újra visszaköszönnek nála. Szinte vártam, hogy megjelenjen a gombszemű Másik Anya, mint Coraline-nál... és nem, semmivel nem éreztem felnőttebb könyvnek, mint amazt.
Fel sem tudom sorolni, mennyi mindent hiányoltam: az érdekfeszítően megrajzolt mesevilág részletesebb leírását - miért működnek úgy a dolgok, ahogy...? A kisfiú világának többi szeletét: iskolatársakat, szomszédokat, bárkit. A mellékszereplők élőbbé tételét - az volt a benyomásom, mintha a gyereknek nem is lett volna anyja. Lettie családjának részletezését - kik voltak ők valójában? Vagy csak egyetlen meglepő fordulatot ebben a fene nagy linearitásban...
Csalódottan tettem le a végén a könyvet: úgy tudom, eredetileg novellának indult - őszintén szólva szerintem legjobb lett volna, ha meg is marad annak. 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése