2015. augusztus 14., péntek

Archív - New Orleans és Afrika

New Orleans a legeurópaibb városok egyike, amelyekben az Egyesült Államokban jártam. Igazi franciás, spanyolos, girbegurba mediterrán hangulata van - az utcatáblákon is mindenhol szerepel ez a két nyelv. És ami külön egzotikussá teszi a várost, az az egészet átszövő fekete-afrikai kultúra.

Amikor a reptérről a városba tartottunk, a sofőr elmesélte nekünk a sportcsarnok, a Superdome történetét. Megemlítette, hogy állítólag azért nem nyert soha a louisianai csapat focidöntőben, mert a hazai pályájuk egy régi temetőre épült. A szenegáli dobos, aki velünk együtt utazott, elgondolkodva hümmögött egy sort, és közölte, hogy ez bizony lehetséges. Ekkor ütött meg először, hogy mennyire mindennapi része az életüknek a spiritualitás. Másnap a vacsoránál közrefogott bennünket a dobos és egy kenyai hm... asszem, költőnőnek a legpraktikusabb titulálni. Vagy talán előadóművésznek? Egész este nem tudtam eldönteni, hogy meneküljünk-e vagy sem. (Előző nap az afrikai nagykövetekkel vacsoráztunk - azok sem voltak éppen ibolyavirágok. Afrikában rövid idő alatt megbolondulnék.) Hangosak voltak, tarkabarkák, rémes akcentussal kiabáltak az asztal túlfelére, nevettek, tapsoltak, a művésznő szavalt, a dobos dobolni tanította a társaságot, egy harmadik pedig elénekelt egy Puccini-áriát. A legjobban mégis az a röpke történet tetszett, amit első Halloweenjáról mesélt a szenegáli. Hat éve október végén érkezett először az Államokba, egy üzleti úton lévő barátja házában szállva meg. Legnagyobb megdöbbenésére este a környékbeli gyerekek furcsa ruhákba öltözve sorra becsöngettek, és kiabálva kérdezték, hogy candy? Ő először udvariasan, majd később egyre ingerültebben próbálta nekik magyarázni, hogy Candy don't live here!, de azok csak nevettek és egyre jöttek vissza. Másnap, november elsején szegény nem értette, miért kacagott az egész környék, amikor kilépett a házból.

Mindszent estéjén elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a legöregebb helyi temetőt. Bár talán precízebb lenne nekropolisznak nevezni - nem a méret, az építészet miatt. A mocsaras talaj, a rengeteg árvíz miatt nem mernek a földbe temetkezni (ki tudja, mikor bukkanna fel ismét az, akitől egyszer már végső búcsút vettek) - a kripták pedig úgy sorakoznak egymás mellett, mint kis kőházak. Zárás után értünk oda, de a kísérteties fekete gondnok még megengedte, hogy körülnézzünk, sőt, idegenvezetést is tartott (kis keresetkiegészítésképp, hehe). A végére hagyta a közismert tizenkilencedik századi vudu papnő, Marie Laveau sírját, ahova a hívek rendszeresen elzarándokolnak azóta is, cukorkáktól kezdve selyemvirágokig és a hagyományos farsangi gyöngysorig mindenféle ajándékot hagynak ott neki, és keresztet rajzolnak a kriptára, hogy teljesítse a kívánságukat.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése