2015. július 31., péntek

Archív - Július

Hatéves lehettem, amikor először láttam tengerpartot, Bulgáriában. Egész nap a selymes homokban szaladgáltunk mezítláb, öcsém talált egy rózsaszín kagylót - nagyon irigyeltem érte. A nap végére annyira elfáradtunk, hogy ölben kellett hazavinni. Félálomban kinyújtottam a kezem, ahogy elhaladtunk a lonccal beszőtt fal mellett, és belekaptam az indákba. Édesen szállt fel belőlük az illat. Szappan, gondoltam.
A tenger méregzöld volt, sós, és olyan nevetnivalóan hullámzott, mint a Palatinuson a medence. Utóbbiakat - a hullámzást és a sót - elhitték nekem az iskolában a többiek, de a zöldet nem. Szerintem nem is láttál tengert - húzta fel az orrát Ríonach, majd elkámpicsorodó arcom láttán Róisín jóindulatúan hozzátette: az anyukám szerint a tenger kék. De lehet, hogy ahol te voltál, piszkos volt.
A zöld után láttam kék olasz tengert, türkiz görögöt, szürke írt és ezüstkék ausztrált. Hasaltunk a világ egyik végén, ahol a sziklafal a mélybe zuhant, és neki-nekicsapódtak a fehér tarajos hullámok. Alattunk kormoránok és sirályok keringtek a fal mélyedéseibe rakott fészkek körül
. A világ másik végén, a napsütötte hullámok között egy delfincsapat szökellt a magasba.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése