2015. július 10., péntek

Archív - Frivolité

Tündér Lalát olvasom esténként. Gyerekkoromban valahogy kimaradt, Abigéllel együtt. Szerencsére a varázs még így, felnőttként is él. Ebben nagy segítségemre vannak a könyv gyönyörű grafikái; amelyeken a tündérszárnyak őszi levelek érhálózatát idézik, és minden második rajzon ódon csipkék bűvölnek el. Például a Lala szökéséről szóló fejezetben a kis kunkorokkal szegélyezett, légies frivolité. Végigsimítottam az ujjammal.  Istenem, de rég láttam ilyet...Az orgonaillatú ház, ahol felnőttem, tele volt idős nénikkel. A legrégebbiekre alig emlékszem. Volt egy Ida néni, akitől mosolygós ribizlit kaptunk. A törékeny, szelíd Kati néni, akinek a háborúban tűnt el a vőlegénye, így aztán egyedül élte le az életét. Nusi néni, a csodafinom almáspitéjével, amit mindig vékonyra sütött, mert tudta: úgy szeretem. Jenny nevű kis uszkárával Zsuzsa néni, aki gyöngyvirágot ültetett a hátsó kertbe, és rózsabokrot a ház elé. A másik Zsuzsa néni, aki fordító volt; hol könyveket adott kölcsön, hol héber szavakra tanított. A Doktorné, aki házassága után is ragaszkodott a "lányszobájához", benne régimódi babákkal, és a zongorával, aminek hangját vasárnap délutánonként hallottuk. És Magdi néni, szegény, kicsi, púpos, szókimondó, vidám Magdi néni, aki sosemlátott finomságú csipkéket horgolt pókselyem-fonálból. Frivolité - mondta, majd a kezembe nyomta a hajócskának nevezett kis valamit, amit tű helyett használt - amikor tizenöt évesen eltört a gerincem, és hónapokig feküdtem egy svejci kórházban, az engem ápoló francia apácák tanítottak meg rá. Próbáld csak meg.
Sosem sikerült megtanulnom: ügyetlen-merevek voltak az ujjaim az övéhez képest, én magam tizenéves és türelmetlen; meg aztán az a hajócska sem volt jó, amit egy rövidáruboltban vettem magamnak. Szegény Magdi néni már rég meghalt. Azt hiszem, a rokonai kidobhatták a hajócskáját. Talán nem is tudták, mi az.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése