2015. július 3., péntek

Archív - The Big Easy

Honnan tudja az ember a tökegyforma reptereken is, hogy Dél felé utazik? DC-ben hozzászokott a szemünk az ezerféle vörös, sárga, rozsdaszín lombokhoz; Atlantában még zöldellnek a fák. Üdítő látvány. A takarítónő ma’amnek szólít , a reptéri cajun étteremben elképesztően finom a sültcsirke (southern fried chicken, valaki?) és a New Orleans-ba tartó gépen a déli akcentusú kapitány a személyzet bemutatásakor felhívja a figyelmet a legcsinosabb légiutaskísérőre. Másfél órával később, leszállás előtt bámultam a gép ablakából a végtelen mocsarat, elképzeltem, ahogy hemzsegnek a hátsó kertekben az onnan kimászó alligátorok, és elnevettem magam a fegyverkiállítást reklámozó óriásplakát láttán. Welcome to the South.
A reptéren hatalmas, jazz-zenekart ábrázoló freskó fogadja az utazóközönséget, természetesen Louis Armstrong szól a hangszórókból, gumbo illata száll a kávézóból és a sofőr vidáman rikkantja, hogy hi y’all!
A városba vezető úton nem hittünk a szemünknek: óriási cikászok és pálmák váltják egymást, a leander bolondul virágzik a csipkés kandeláberek között. Sofőrünk próbált idegenvezetést tartani; nem sok sikerrel – két afrikai útitársunk valami furcsa keverék-francia nyelven megállás nélkül hangosan telefonált.
  
A szobánkat alig volt időnk elfoglalni, máris indult a busz a Tulane Egyetem elnökének házához, aki este többszáz fős fogadást rendezett a konferencia résztvevőinek tiszteletére – erre érkeztünk mi is. Már az oda vezető út teljesen elvarázsoltak a Garden District tornyos, teraszos, mesei hófehér udvarházai a hatalmas, buja kertekkel, melyekben kis stílustörést jelentett a kötelező Mindszentek-dekor. Az elnök házához vezető magánútra óriási, csipkés kapun hajtottunk be, aztán feltárult előttünk a teraszos, hatalmas, gyönyörű épület. Próbáltunk elvegyülni a tömegben; majd meglepetésemre csaknem a nyakamba ugrott lelkesedésében B egyik partnere, a rendszerint úriemberesen visszafogott brit Sapling (gondolom, valami unalmas társalgópartnertől mentettük meg a felbukkanásunkkal). Együtt köröztünk még a házban, ámultunk a faburkolatú, régiségekkel zsúfolt könyvtár láttán, kóstoltunk déli ínyencségeket a fekete felszolgálók által körbehordott tálcákról, közben a halotti koszorúkkal foglalatoskodó, ezüstbilis Fernandára gondoltam a Száz Év Magányból. 
Az egyik teremnyi szobában vidám jazz-zenekar játszott, körülvették őket és élvezettel táncoltak az afrikai nagykövetek. Ilyet sem sokat látunk otthon – vonta fel a szemöldökét Sapling, és belekortyolt a poharába. They’re all so bloody sophisticated up there.
  
Aztán B karon ragadott, és odaterelt egy alacsony, mosolygós férfi mellé. Bemutatkozni sem volt időnk; azonnal előpattant egy fényképész és nekiállt kattintgatni. Másnap tudtam meg, hogy a louisianai alkormányzóval sikerült fotózkodnom. (Ott, a konferencián derült csak ki számomra az is, milyen kivételesen intelligens, tehetséges vezető.) Aztán felpattantunk a különbuszra, és Saplinggel együtt visszatértünk a hotelbe. Még fél óránk volt a vacsora kezdetéig, ezt a bárban töltöttük: az útikönyv szerint a város egyik nevezetessége a régimódi lovas körhintából átalakított pult, amely negyedóra alatt fordul meg a tengelye körül.
A vacsorára egy közeli halétteremben került sor; és én elégedetten vettem szemügyre a menüt: csupa helyi ételt választottak. Sűrű, herkentyűkkel dúsított zöldséglevest – gumbót – ettünk kezdetnek, majd paradicsomszószos, ravaszul fűszerezett jambalaya következett, s zárásképp banánkrémes sütemény. Már értem, miért legendás a déli vendégszeretet (it's so nice to have all y'all here - szipogta egy helyi nő, és én majdnem leestem a székről azt hallván, hogy ezt tényleg így mondják). Pukkadó hassal tértünk nyugovóra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése