2015. június 19., péntek

Archív - Creole (New Orleans)

Álmodozva néztem a hófehér udvarházakkal szegélyezett széles St. Charles sugárutat, ahogy lassan végigzötykölődött velünk rajta a fapados villamos. Olyan tündérvilági, olyan meseszerű, olyan valószerűtlen. És milyen szép, hogy nem számozzák fantáziátlanul a keresztutcákat - az egyik szakaszon például inkább a Múzsákról nevezték el őket: egymást követte Terpsichore, Erato, Thalia, Melpomene, Polymnia. A fehér kreolok úgy fakultak ki lassan ebből a világból, mint az ír sídhe népe. A louisianai francia katolikus bevándolók a kezdetektől befelé kunkorodtak, és ha mégis beházasodott volna hozzájuk egy spanyol, elvárták, hogy ő olvadjon be. A huszadik század közepén is akadtak még családok, ahol egymás között franciául beszéltek.
Engem Fernandára emlékeztettek, a Száz év magányból - az ezüstbilijével és a halotti koszorúival. És a leányok oktatása tényleg zárdában folyt. Amikor késznek ítélték őket a házasságra, a leányok hazatértek, Párizsból rendelt csodálatos ruhakölteményben elvitték őket a new orleans-i Francia Operába - ez volt a társaságnak való bemutatásuk (méghogy bálozás!). A kreol nők egyébként kínosan vigyáztak a makulátlan fehér bőrükre, és korabeli amerikai források alapján csodaszépek voltak, még ha (a prűd angolszászok szerint) botrányos, ám kifinomult módon festették is magukat. És ha huszonöt éves korukig nem sikerült férjet fogniuk, hivatalosan is vénlányok lettek, vagyis feltették a sötét főkötőt. Az utóbbiak sora egyébként nem volt olyan rémes: a vénkisasszonyokról és az agglegényekről is gondoskodott a tág család; minden nap máshol látták őket vendégül ebédre, és az ő feladatuk volt a desszert biztosítása.
Az udvarlás erkölcsösebben zajlott, mint a viktoriánus Angliában. A fiatal urak a hosszú meleg estéken végiglátogatták a teraszon hímezgető hölgyeket, mindenhol vendégül látták őket egy kevés süteményre és limonádéra, majd továbbálltak. Ha egy hölgyet kitüntetett figyelemmel kísért valaki, a zord atya azonnal részletesen kifaggatta a szándékairól és a hátteréről. Meglepő módon itt nem az anyagiak voltak a legfontosabbak (azon bármikor lehetett segíteni, legfeljebb adott valami csinos állást a saját üzletében a vejének, na bumm), hanem hogy volt-e valaha fekete vér a családban? Ha nem, akkor minden a legnagyobb rendben volt.
Az eljegyzési reggeli után aztán a fiatal párt véletlenül sem lehetett magára hagyni - ha sétálni indultak a városban, annyi rokon kísérte őket, ahánynak épp kedve szottyant csatlakozni. Érdekes módon az esküvőket pedig mindig este tartották, és bár templomban történt, sosem miséztek. Úgy tartották, borzasztóan kellemetlen lenne az ifjú párral tölteni az egész napot. Ehelyett villámgyorsan bedugták őket a nászágyba, ahonnan (mármint a szobából) öt napig elő sem lehetett jönniük - külön szolgáló vitte be nekik minden nap az ételt. Semmi nászút. Sőt, ez a nászötnap a szülői házak egyikében zajlott. Innen költöztek aztán át a sajátjukba, de két hétig ott sem volt illendő vendégeket fogadni - és látogatásokat tenni sem.
Az urak persze messze nem éltek olyan feddhetetlen életet fiatalon, mint a hölgyek. Elfogadott volt a házasság előtt szeretőt tartani (ez volt a balkézi házasság, a placage, csak nem találom a cedille-es c-t) - ezek rendszerint csodaszép, művelt, rendkívül jó nevelésben részesült nők voltak, akiket azonban a társaság sosem fogadott volna be; ugyanis volt fekete felmenőjük. (Sokuknak annyira távoli, hogy szőke és kékszemű volt a kései leszármazott.) Az ő lányaik aztán rendszerint anyjuk életútját követték, fiaik pedig félvérekkel házasodtak. Idős asszonyként sokszor abból éltek, hogy az ajándékba kapott ház szobáit adták ki. Az operában kizárólag az áttört paraván mögé rejtett részen ülhettek - a gyászt viselőkkel és a várandós asszonyokkal együtt.
Ha emlékeztek Scarlett O'Hara anyjára, Ellenre - ő volt a tipikus kései kreol úrihölgy. Ellen Robillard, aki kreolokra jellemző módon a saját unokatestvérébe volt szerelmes fiatalon, aztán annak halála után nyújtotta a kezét az ír Gerald O'Harának. Persze ilyen alacsonyrangú házasság után a családja többé nem tartotta vele a kapcsolatot. És az is nagyon tipikus, hogy a család három generációját neveli fel a nagy becsben tartott idős fekete dadus. A kreolokra valami szomorú, haldokló, romantikusan dekadens hangulat jellemző leginkább - és a családi összetartás, mert másba nem kapaszkodhattak. Franciáknak tartották magukat Louisianában, ahol hol spanyol, hol amerikai uralom alatt éltek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése