2015. június 29., hétfő

Tanácsok 14 - Csomagolásról

Nálam kebelebb kebelbarátja nincs a színes mintás csomagolópapíroknak: volt rá példa, hogy egy-egy ajándékot a mesteri csomagolás miatt csak vonakodva bontottam ki. Ennek alapján el lehet képzelni, mekkora lelkierőt igényelt belátnom, hogy tényleg nincs otthon elég hely annyi papírgurigának, amennyit képes voltam felhalmozni az idők során. Azóta viszont elfogytak a csinos, türkiz brokátmintás, fehér alapon elszórt pettyes, valamint dundi bronzszín körtékkel díszes csodák, én pedig kizárólag vastag, fehér papírt vásárolok, meg néha közönséges vastag barna csomagolópapírt (ez az, amit az angol butcher's papernek hív) - és be kellett ismernem, ennél jobb döntést nem is hozhattam volna: nagyon ajánlom mindenkinek. A sima papírok rendkívül praktikusak - ha akarom, ki lehet őket dekorálni pöttyökkel vagy krumplinyomdával, és egy tuti: a színes szalagokról senki nem fog lebeszélni, úgyhogy azokat váltogatom a különböző ajándékokon, hogy alkalomhoz illővé tegyem őket. Az újságpapírba csomagolás is nagyon tetszik, de azzal kapcsolatban egy kicsit aggódom, hogy a nyomdafestéktől fekete lesz az ujjam. Erre elvileg van megoldás, majd kipróbálom, és beszámolok az eredményről: 1. az ember jól befújja hajlakkal (csakhogy a fényességgel épp a rusztikus bája vész el a papírnak) vagy 2. fog egy angol komornyikot a századfordulóról, aki egy darab lenvásznon keresztül nem túl meleg vasalóval átvasalja. Bizony, annak idején nem a hajtások eltüntetése céljából vasalták a hírlapokat (ld. a Downton Abbey-sorozatot), hanem azért, hogy az extra festéket beigya a textil és nehogy beszennyeződjön a mylord ujja hegye.
A szalagokon kívül van még otthon barna spárga a nagyon természetes változathoz, ami szárított narancsszeleteket vagy levendulát szokott kapni kiegészítésül; és tarka csíkos pékzsinegek. Tartok még csupafehér és natúrbarna ajándékkísérő címkét, amit egyénivé lehet tenni némi elszórt glitterpöttyel (az ember ragasztópöttyökre szórja a csillámport és lefújja a maradékot, egyszerű) vagy matricával, de nyugodtan be is lehet őket festeni mindenféle vidám hupiszínekre. Jól jön még néhány kisebb tasak a szabálytalan ajándékokhoz; celofánzacskó a saját kezűleg készített kekszeknek, és pár ív színes selyempapír a tasakok béleléséhez. Nagyon szeretem még a dekortapaszt is, amit szintén jól lehet hasznosítani a csinosításhoz, de az igazi jolly joker a kétoldalú cellux, mert úgy lehet vele csomagolni, hogy nem látszik sehol - pláne, ha a papír szélét épp a doboz élére illesztjük.

2015. június 26., péntek

Archív - la Traviata

- Igen?
- Átjöhetünk egy percre a méregmesterrel? Két mondatban össze kellene foglalni a Traviata szinopszisát.
- Gyertek.


***

- Motívumokra lenne szükség. Lesz októberben egy fogadás, amin ezt a hangulatot szeretnénk megidézni - mondta B.
Vakartam a fejem. Párizsi kurtizánok világa?... Egy fogadáson? Érdekes. Mindenesetre elmeséltem nekik szegény tüdőbeteg Violette szomorú történetét.
-... még csak annyit - tettem hozzá -, hogy az opera a Kaméliás Hölgy alapján született. Esetleg a kaméliavirág-motívum visszaköszönhetne valahogy.
A fiúk figyelmesen hallgattak, majd miután megbeszélték, mi a fene az a kamélia, egymásra néztek.
- Van ebből valami, amit használni tudsz? - kérdezte B bizonytalanul a méregmestert.
- Aha - bólogatott amaz -, hogyne. Kínálhatnánk például szalontüdőt?!...

2015. június 24., szerda

Parfümről - Lumiere Blanche

Lumiere Blanche, azaz Fehér Fény az Olfactive Studiotól – mindenki nyári illatként ír róla; talán a parfümhöz adott fénykép miatt: a fehérre fakult fotón tűző napsütés tükröződik a ragyogó sziklákon és hűs tengeri szellő leng. Én januárban találkoztam vele, és tökéletesen illett a télhez: olyan érzés volt, mintha egy hófehér, elegáns bútorokkal berendezett nagypolgári párizsi lakás ablakánál állva nézném a kinti hóesést. Megmutattam Millie-nek, aki szerette benne a szantált és a cédrust; megmutattam Ninának, aki odavolt a friss tisztaságáért; és megmutattam Nyuszinak, aki megkérdezte, hogy ez biztosan női parfüm? Gondolom, a virágok teljes hiánya miatt, ami számomra az egyik legvonzóbb tulajdonsága ennek az illatnak: olyanná teszi, mintha egy erős férfikar ölelne át hátulról, miközben annál a bizonyos Párizsra néző ablaknál állok. Frissen magamra fújva először a kardamom ragyogózöld illata csap meg; olyan, mintha egy csésze meleg, finom, kardamomos-tonkababos-mandulás tejbe kortyolnék, és mégsem édes. Ezt követi az ezüstfényű írisz: lágy és tollpihe-légies; majd lassan kialakul a meleg, megnyugtató kasmírtakaró-szerű fehér pézsmajelleg. A vége rajtam sajnos elég halvány, szeretném, ha több lenne benne a fűszer ebben a fázisban, de így is szép mindennapi illat, ami a diszkrét vonások ellenére sosem kislányos vagy épp púderes. Még egy icipici van az üveg alján ebből a szokatlanul tejszerű illatból – egy darabig nézegettem a polcon, aztán eltettem karácsonyig: bár nyáron is gondolkodás nélkül nyúltam érte, a téli napokon szeretem a legjobban.
 

2015. június 22., hétfő

Tanácsok 13 - Gumikacsákról

Mindenkinek konkrét elképzelése van arról, hogy mi az, amit soha nem venne fel - ki sárgát, ki mintás harisnyát, ki rakott szoknyát. És persze arról is, hogy mi az, amit igen. Ezek a mi különbejáratú gumikacsáink, amikkel szeretünk eljátszani :) egyszerűbb a dolgod, ha te is kikísérletezed a sajátjaidat, és ezekhez tartod magad az öltözködésnél. Nekem például nagyon tetszettek a bokacsizmák, de hosszú ideig gőzöm sem volt róla, hogyan viseljem őket úgy, hogy az ne legyen unalmas. Aztán addig nézegettem őket másokon, míg rájöttem arra, mivel tetszik és mivel nem - bumm, máris megvan a szabály. Íme az én gumikacsáim:
 
  1. Egy öltözék három részből áll: a pulóver-szoknya vagy pulóver-nadrág kombinációhoz jár egy blúz, aminek a gallérja és a mandzsettája kikandikál a pulóver alól. A farmernadrág és top összeállítás fölé mindig kanyarítok egy könnyű blézert vagy kabátkát is.
  2. A bokacsizmának semmi értelme, ha a nadrág szára eltakarja. Én épp ezért elsősorban rövid szoknyákkal és ruhákkal viselem, és ha mégis szűk nadrágot vennék fel hozzá, biztosan addig hajtom fel a szárát, ahol éppen véget ér a csizma.
  3. Ha a szoknya térd fölé ér, lapos sarkú cipő jár hozzá. Ha térd alá, jöhetnek a magassarkúk!
  4. A tunikablúzok a legjobbak: nyáron a kedvencem a könnyű, fehér változat, dolgozni frissen vasaltan és elegánsan, hétvégére laza lenvászonból. Hogy kicsit feldobjam, mindig felteszek hozzá egy övet vagy egy hosszú nyakláncot, de az sem rossz, ha az ember az elejét betűri a nadrág derekába, a hátuljára meg ügyet sem vet.
  5. Lehetőleg minden összeállításban látsszon, hogy van derekam. Épp ezért fő szabály szerint szűk nadrághoz lazább felső jár és fordítva; az egyetlen kivételt meleg napokon a nagyon szellős, kurta nyári ruhák jelentik: ezeket harmincöt fokban tutira nem hozom övvel testközelbe. 
  6. Ha megtaláltad a tökéletes farmert, a legjobb póló-lelőhelyet, vagy a boltot, aminek mintha rád öntötték volna a szoknyáit - nyugodtan vegyél belőlük többet, fölösleges tovább kísérletezni.
  7. A táskáknak és a cipőknek nem kell tökéletesen illeniük egymáshoz. Elég, ha stílusban és színben harmonizálnak.
  8. Ha a nadrágokban és a ceruzaszoknyákban nem néz ki a feneked csodásan, akkor rossz nadrágot és ceruzaszoknyát viselsz. (És keress egy varrónőt, aki segíteni tud rajtad. Nekem szinte minden nadrágom kirándulást tesz a varrodában az első viselés előtt.)
  9. A ruhatáradat oszd fel képzeletben négy részre: ezek az életmódodtól függően nem lesznek egyformák; a szeletek arányairól csak neked lehet elképzelésed. Az elsőbe kerülnek a semleges alapdarabok, a másodikba az egyszínű ruhák, a harmadikba a mintásak, és a negyedikbe a különleges anyagúak (bőr, tollakkal dekorált, flitteres, lurex...). Könnyebb a dolgod, ha egyikből sincs túl sok a többi rovására: irtó nehéz ám a gyöngyözött felsőrészeket csupa kisvirágos lenge szoknyákkal kombinálni.
  10. Egyéni párosítások! Ez a kedvenc szabályom Inés de la Fressange-tól. Farmernadrág-tornacipő? Ki van csukva: inkább egy elegáns, nőies lábbeli, lehetőleg strasszokkal - hadd szóljon! Ceruzaszoknyához könnyű balerinacipő, flitteres felsőrészhez férfias szabású, frissen vasalt pantalló, farmeringhez hangsúlyos, csillogó nyakék.
  11. Öltözz az életkorodnak megfelelően. Ezt a tanácsot általában idősebb nők szokták hallani, de én speciel nagyon örültem volna, ha valaki a húszas éveim elején figyelmeztet, hogy nem kell halálosan unalmas nadrágkosztümökre ítélnem magam pusztán azért, mert nagylány vagyok és egy fancy irodában dolgozom. A cipő-táska kombinálást már említettem, íme a további szabályok: a krokodilbőr(utánzat) öregasszonyos, a cuki gyöngynyakláncot fel ne vedd egyéb cukiságokkal (bezzeg rockerpólóval - az már más!), a selyemsálakért lehet rajongani, de a sálgyűrűre nincs bocsánat. 
  12. Vagy fülbevaló, vagy nyaklánc.
  13. Ha van egy jó kis drapp ballonkabátod, ne használd az övét rendeltetésszerűen: túl Dick Tracys. Én mindig masnira kötöm az enyémet.

2015. június 19., péntek

Archív - Creole (New Orleans)

Álmodozva néztem a hófehér udvarházakkal szegélyezett széles St. Charles sugárutat, ahogy lassan végigzötykölődött velünk rajta a fapados villamos. Olyan tündérvilági, olyan meseszerű, olyan valószerűtlen. És milyen szép, hogy nem számozzák fantáziátlanul a keresztutcákat - az egyik szakaszon például inkább a Múzsákról nevezték el őket: egymást követte Terpsichore, Erato, Thalia, Melpomene, Polymnia. A fehér kreolok úgy fakultak ki lassan ebből a világból, mint az ír sídhe népe. A louisianai francia katolikus bevándolók a kezdetektől befelé kunkorodtak, és ha mégis beházasodott volna hozzájuk egy spanyol, elvárták, hogy ő olvadjon be. A huszadik század közepén is akadtak még családok, ahol egymás között franciául beszéltek.
Engem Fernandára emlékeztettek, a Száz év magányból - az ezüstbilijével és a halotti koszorúival. És a leányok oktatása tényleg zárdában folyt. Amikor késznek ítélték őket a házasságra, a leányok hazatértek, Párizsból rendelt csodálatos ruhakölteményben elvitték őket a new orleans-i Francia Operába - ez volt a társaságnak való bemutatásuk (méghogy bálozás!). A kreol nők egyébként kínosan vigyáztak a makulátlan fehér bőrükre, és korabeli amerikai források alapján csodaszépek voltak, még ha (a prűd angolszászok szerint) botrányos, ám kifinomult módon festették is magukat. És ha huszonöt éves korukig nem sikerült férjet fogniuk, hivatalosan is vénlányok lettek, vagyis feltették a sötét főkötőt. Az utóbbiak sora egyébként nem volt olyan rémes: a vénkisasszonyokról és az agglegényekről is gondoskodott a tág család; minden nap máshol látták őket vendégül ebédre, és az ő feladatuk volt a desszert biztosítása.
Az udvarlás erkölcsösebben zajlott, mint a viktoriánus Angliában. A fiatal urak a hosszú meleg estéken végiglátogatták a teraszon hímezgető hölgyeket, mindenhol vendégül látták őket egy kevés süteményre és limonádéra, majd továbbálltak. Ha egy hölgyet kitüntetett figyelemmel kísért valaki, a zord atya azonnal részletesen kifaggatta a szándékairól és a hátteréről. Meglepő módon itt nem az anyagiak voltak a legfontosabbak (azon bármikor lehetett segíteni, legfeljebb adott valami csinos állást a saját üzletében a vejének, na bumm), hanem hogy volt-e valaha fekete vér a családban? Ha nem, akkor minden a legnagyobb rendben volt.
Az eljegyzési reggeli után aztán a fiatal párt véletlenül sem lehetett magára hagyni - ha sétálni indultak a városban, annyi rokon kísérte őket, ahánynak épp kedve szottyant csatlakozni. Érdekes módon az esküvőket pedig mindig este tartották, és bár templomban történt, sosem miséztek. Úgy tartották, borzasztóan kellemetlen lenne az ifjú párral tölteni az egész napot. Ehelyett villámgyorsan bedugták őket a nászágyba, ahonnan (mármint a szobából) öt napig elő sem lehetett jönniük - külön szolgáló vitte be nekik minden nap az ételt. Semmi nászút. Sőt, ez a nászötnap a szülői házak egyikében zajlott. Innen költöztek aztán át a sajátjukba, de két hétig ott sem volt illendő vendégeket fogadni - és látogatásokat tenni sem.
Az urak persze messze nem éltek olyan feddhetetlen életet fiatalon, mint a hölgyek. Elfogadott volt a házasság előtt szeretőt tartani (ez volt a balkézi házasság, a placage, csak nem találom a cedille-es c-t) - ezek rendszerint csodaszép, művelt, rendkívül jó nevelésben részesült nők voltak, akiket azonban a társaság sosem fogadott volna be; ugyanis volt fekete felmenőjük. (Sokuknak annyira távoli, hogy szőke és kékszemű volt a kései leszármazott.) Az ő lányaik aztán rendszerint anyjuk életútját követték, fiaik pedig félvérekkel házasodtak. Idős asszonyként sokszor abból éltek, hogy az ajándékba kapott ház szobáit adták ki. Az operában kizárólag az áttört paraván mögé rejtett részen ülhettek - a gyászt viselőkkel és a várandós asszonyokkal együtt.
Ha emlékeztek Scarlett O'Hara anyjára, Ellenre - ő volt a tipikus kései kreol úrihölgy. Ellen Robillard, aki kreolokra jellemző módon a saját unokatestvérébe volt szerelmes fiatalon, aztán annak halála után nyújtotta a kezét az ír Gerald O'Harának. Persze ilyen alacsonyrangú házasság után a családja többé nem tartotta vele a kapcsolatot. És az is nagyon tipikus, hogy a család három generációját neveli fel a nagy becsben tartott idős fekete dadus. A kreolokra valami szomorú, haldokló, romantikusan dekadens hangulat jellemző leginkább - és a családi összetartás, mert másba nem kapaszkodhattak. Franciáknak tartották magukat Louisianában, ahol hol spanyol, hol amerikai uralom alatt éltek.

2015. június 17., szerda

Állatokról

Tegnap együtt ebédeltünk egy kollégával, aki tanácsot kért tőlünk az ausztráliai kiutazása előtt. Furcsa érzés volt feleleveníteni az emlékeket: olyan távoli, mintha nem tavaly, de legalábbis öt éve jöttünk volna haza onnan. A beszélgetés során aztán B-vel lassan belemelegedtünk, és végül egymás szájából vettük ki a szót. Nekem a legélesebben az ottani állatok maradtak meg: amikor az ember szomszédjában egy öttagú kengurucsalád lakik, és karácsony reggelén átjönnek a ház előtti fűre heverészni, az eléggé szürreális élmény. A vombatok a legcukibb medveszerűségek lábtörlő-tapintású bundával (tudtátok, hogy a vombat végterméke kockaformájú? Mind. blown), a koalák úgy kapaszkodnak az ágakon, mintha nagyon részeg kis játékmackók lennének ("Jaj, csak nehogy leszédüljek"), és a kedves parkőrök narancssárga cetlikkel megjelölik reggel a fákat, ahol a koalák tartózkodnak, hogy a turisták biztosan ne menjenek haza fénykép nélkül. Az echidna olyan, mint egy lomha, esetlen óriáscickánysün, és a kacsacsőrű emlős képtelen akár egy percre is veszteg maradni: folyamatosan vízibalett-bemutatót tart.
A környékünkön a kedvencem a fürge bóbitamadár volt; és a kisebb fekete-fehér madarak, akik imádták magukat nézegetni a tükröződő felületeken. Az elején el nem tudtam képzelni, hogy ki zörget be hozzánk rendszeresen az első emeleti ablakon, aztán kiderült, hogy a madár a tükörképének udvarol az ablakpárkányon. Az irodámnak volt egy rózsakertre néző üvegajtaja; azon is rendszeresen bekopogott az egyikük.
Volt a fekete-fehér madaraknak egy nagyobb verziója is, amit ott szarkának hívtak, de a miénknél sokkal termetesebb. És harciasabb! Költési időszakban minden biciklis a sisakjára applikál néhány tüskét, nehogy megtámadják őket. A varjak szintén hatalmasak, és olyan a hangjuk, mintha csecsemőket gyilkolnának. A papagájokat jobban szerettük: általában csapatostul jöttek; a félénk, kicsi zöld-pirosak, és a rózsaszín fejű halványszürke nagyobbak, akik a fűben matatás közben halkan beszélgettek egymással. A reggeleink sztárja pedig a sárga bóbitás óriási kakadu volt, akit még az előző lakó szoktatott a hálószoba erkélyéhez. Nyolc óra körül megjelent (szerencsére nem volt koránkelő típus) és vidám rikkantásokkal követelte a betevő kekszmorzsáját. Próbáltam mazsolát adni neki, de arra csak finnyogott és rugdosta.

2015. június 15., hétfő

Tanácsok 12. - A varázskenyérről

A nagymamám hetvenpár évesen talált rá a muffinokra: vett egy tizenkét mélyedéses tepsit, és onnantól kezdve minden látogatásunkra különféle muffinokat sütött. Addig a meggyes kavart süti számított a névjegyének, de a tepsi beszerzése után hamar azt a receptet is muffinosította.
Nektek mi számít a süti-névjegyeteknek? Én sokáig kicsi, dundi kenyércipókat sütöttem, de a muffin sem rossz. Találj ki valamit, aminek tökéletesíted a receptjét, és úgy tíznaponta megsütöd: ez lesz a te varázskenyered. Először is: rendkívül meditatív az ezerszer ismételt mozdulatokkal dolgozni a konyhában, amikor már oda sem figyelsz a receptre, és a végeredmény is megnyugtatóan ismerősen, aranybarnán kerül ki a sütőből. Másodszor: ha épp alig van időd reggelire, csak bekapsz egy muffint vagy vágsz egy szelet kenyeret, és kész. Harmadszor: ha a munkából hazatérve valami kis uzsonnára vágysz, némi lekvárral ez is meg van oldva. Negyedszer: ha a túlóra után gondolni sem tudsz arra, hogy nekiállj főzni, vacsorára is bevetheted egy darab sajttal. Ötödször: váratlan vendégség? Semmi gond. A bucit becsomagolhatod egy sima barna papírzacskóba egy ágacska rozmaringgal és megvan a házigazdának szánt figyelmesség. Hatodszor: ha hozzád állítana be valaki, máris előhúzhatod a muffinokat és főzhetsz mellé teát. Varázslat! Én újabban az angol scone-okkal barátkozom; fél óra alatt megvannak, és akár sósan, akár édesen el lehet őket készíteni (az én kedvencem az Avoca Café ribizlis változata - de persze minél semlegesebbek, annál több célra bevethetők).
 

2015. június 12., péntek

Archív - Kék fátyol

Miután hazaért, lerángatta magáról az élére vasalt nadrágot és a viszketős térdharisnyát. Kedvenc, százszorszépekkel hímzett, napsárga pamutingében, bal kezében az útközben vásárolt majonézes krumplisalátát egyensúlyozva böngészte át az aznapi hozzászólásokat. Ő alig-alig szólalt meg a fórumon – ennek csak egyik oka volt angol nyelvtudásbeli hiányossága -, jobbára a többiek fotóit nézegette a saját műveikről, és ámult. Eldert szerette legjobban: almafából faragott, aprólékos, miniatűr meselény-ékszereit; az éjkék azuritvirágok körül repkedő fecskét, a csiszolt ametisztet ölelő sárkányt. Aznap egy félkész munkáját tette fel; a Gorgófej kígyótincseihez kérve tanácsot. Szokás szerint Citycat volt az első, aki felelt neki, hosszas magyarázatokkal tűzdelve. A társaságból nem sokan éltek az alkotásból; Citycat elismert fotósként azonban a szerencsések közé tartozott.

Kikapcsolta a gépet, kidobta a saláta műanyag dobozát, és visszafelé megállt a hatalmas, tükrös ajtajú, antik ruhásszekrény előtt. Egy darabig merengett tükörképének csontos válla, mélyen ülő óceánzöld szeme felett, majd hirtelen felrántotta az ajtót, és kotorászni kezdett színes anyagmaradékokkal, rojtfüzérrel, paszománnyal, gombbal bevont kincsesdobozai között. Nem volt művész, de szeretett hímezni, vékony selyemszálakkal és szivárványszín anyagdarabokkal bíbelődni. Elővette néhány kéttenyérnyi, félbehagyott kézimunkáját, és kiterítette őket a szőnyegen. A fekete mattselyem alapon ezüstszállal hímzett pókháló halkan csillant a kislámpa fényében. A halványzöld anyagon táncoló két pillangónál próbálkozott először a selyemfestéssel, majd a kontúrokat hímzéssel is megerősítette; a szárnyakon örvénylő mintákba rendeződött a hímpor. A puha, lebbenésvékony szarvasbőrön egymás hegyén-hátán ugrándoztak a makksipkás, huncut manók, körtáncoltak, bukfenceztek, kacsintgattak. 

Hirtelen ötlettől vezérelve elővette a maszkot mintázó három műanyag gipszöntőformát. Egy darabig nézegette őket, majd szélesen elmosolyodott, és dobolni kezdett az ujjaival. Felpattant, perdülős-vidám tánczenét lökött a lejátszóba, ingujját könyékig gyűrte. Különleges ragasztót kevert, és a három hímzést fütyörészve ráfeszítette az alapra.
Száradás után éles pengével körbevágta őket, és óvatosan leszedte a formáról. A három tündérmese-maszk titokzatosan hunyorgott.

Másnap reggel a munkahelyén égő szemmel, üres aggyal bámulta a képernyőt, keskeny keze néha rebbent az egéren. Végül feladta: bezárta a szövegszerkesztő üres ablakát, megnyitotta a böngészőt és feltöltötte a maszkokról készült fotókat a fórumra. Nem merte megvárni, mit szólnak hozzájuk a többiek, az igazi művészek; azonnal továbbsiklott Citycat blogjára. Az aznapi téma a Kék Fátyol volt; három képpel és rövid szöveggel illusztrálva. Az elsőn egy tüllfátylas lány bujdokolt, a másodikon egy baldachinos ágyról lengtek sápadt felhőfoszlányok. Aztán a harmadikhoz ért, és felnevetett. Citycat szövegét sosem szerette, túl amerikainak, fellengzősnek tűnt: ezúttal egy kék tüllbe burkolt romantikus erkélyről lelkendezett hosszasan. Az illusztráción pedig a Nagykörút egyik felújításra váró, régi bérházának részlete látszott, a málló vakolat lepotyogó darabkái ellen apró lyukú műanyag háló védte a járókelőket.

2015. június 10., szerda

Meggyről és cseresznyéről

Hétvégén családi összejövetel volt; igazi nevetgélős, szülinapozós, fogócskázós kertiparti. Mi a nap jó részét a gyümölcsfákon töltöttük: kaptunk két hatalmas vödröt, amit teleszedhettünk - az egyiket meggyel, a másikat cseresznyével - és aztán hazacipeltük őket. A meggyet tegnap hősiesen kimagoztam (profi tipp: a mosogatót megtöltjük vízzel, beleborítjuk a meggyet, és víz alatt magozzuk, így nem fröcsög mindenhova); alkottunk belőle egy nagy adag tejszínes meggylevest (egész nyáron el tudnék lenni tejszínes meggylevesen, és csak párhetente iktatnék be némi sárgabarackosat, a változatosság kedvéért), túlnyomó részét huszonöt dekás adagokban bezacskózva lefagyasztottuk, és a többiből B nekiállt lekvárt főzni. Kb hat deci lett belőle, amivel én rendkívül meg vagyok elégedve, mert egyébként nem nagyon fogyasztunk lekvárt. A végén B fogta az alkoholos filcet, felrikkantott, hogy "meggy, kétezer-tizenöt!" és büszkén rárajzolta a dátumot az üvegre.
Ma a cseresznye a soros, de mivel a fagyasztót dugig töltöttük, ebből lekvár lesz. Nekiálltam a netet böngészni receptek után, hogy a purista meggy után a cseresznyét feldobjuk valamivel, most pedig itt küzdök a bőség zavarával, mert röpke két perc alatt a következő variációkra bukkantam:
1. kakukkfűvel
2. zsályával
3. mézzel és rozmaringgal
4. vaníliával és levendulával
5. mézzel, narancsvirágvízzel és feketeborssal
6. balzsamecettel
7. vaníliával és kardamommal
8. fahéjjal
Segítség. Asszem, B orra alá dugom a listát, hogy bökjön rá valamelyikre. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen kitalálok egy kilencediket: a csilis például nagyon birizgálja a fantáziámat, és még egy kis étcsokit is el tudnék bele képzelni...
 

2015. június 8., hétfő

Tanácsok 11. - Zöldekről

- Csukd be a szemed - mondtam B-nek, majd miután engedelmeskedett, a kezébe nyomtam a poharat - és most kóstold meg.
- Finom - mosolyodott el lehunyt szemmel, majd ránézett a pohárban úszkáló, bizonytalanul zöldes lötyire - Jesszusom, ez meg micsoda???
Hát igen: a zöld leveket nem azért isszuk, mert csinosak. Mdmselle-től és Blanche-tól tanultam őket, és tovább is adom a tanácsot: fogj egy marék megmosott bébispenótot, tedd egy magas falú edénybe, hajíts utána kétféle, tetszés szerinti puha gyümölcsöt, facsarj hozzá egy fél citromot, majd pottyants bele egy evőkanálnyi mézet, és ha szeretnél, fahéjat, gyömbért, miegyebet. Kevés vízzel felengedve, összeturmixolva, rendkívül ronda, ám roppant egészséges italhoz jutsz. Mi a reggelihez isszuk általában; ennél egyszerűbb módja nem nagyon van annak, hogy az ember hozzájusson a szükséges vitaminokhoz, és bónuszként némi rosthoz is. A napi öt adag zöldségből reggel ki is pipálhatunk legalább kettőt. A folyadék jót tesz a bőrnek, a rosttal együtt segíti az emésztést, és sokkal energikusabbá tesz bennünket, mint bármilyen kávé. Ráadásul annyira könnyű elkészíteni, hogy az már szinte csalás.

2015. június 5., péntek

Archív - Pogácsa

Hétvégén megnéztük a Csillagok Háborúja első három részét. Annyi reklám volt közben, hogy a filmet ideálisnak ítéltem némi pogácsasütésre. Első reklámblokk: tészta összekeverése, élesztőfuttatás. Második reklámblokk: élesztő belelöttyintése, összegyúrás. Harmadik reklámblokk: a kelés után nyújtás, szaggatás. Negyedik reklámblokk: sütő előmelegítése, tojássárgájával megkenés. Ötödik reklámblokk: kivétel a sütőből. A hosszú filmek alatt még a hajtogatás is belefér.
Az egyetlen receptkönyvem, ami belefért a bőröndömbe a kiköltözéskor, Polcz Alaine-től a Főzzünk örömmel. Mindig Beáta jut róla eszembe, és az, amikor elénk tette Dublinban a juhtúrós sztrapacskát. Ott a szigeten tartott rengeteg birka ellenére nem lehetett juhtúróhoz jutni, ezért a diplomaták mindig a kézipoggyászban csempészték be (a mák és a téliszalámi mellett). Mosolygott a lelkesedésünkön, majd azt mondta, van a főzésben valami megnyugtató. Az a tudat, hogy előtted asszonyok generációi végezték ugyanezeket a mozdulatokat, hogy gondoskodjanak az övéikről. Polcz Alaine ugyanerről ír. Receptgyűjtemény helyett tulajdonképpen elbűvölően régimódi, ugyanakkor időtlen életvezetési tanácsadókönyv, de ezt főzési tippeken keresztül teszi.
 
Szóval pogácsa; méghozzá Alaine szerint: pontos mennyiségek nélkül, érzésre. Hol veszett el a képesség, hogy tudjuk, hány marék liszt kell a süteménybe? Misi nagymamája, amikor arról kérdezték, hogy a legendás sütijébe mennyi lisztet szórt, összetartotta a markát, és azt mondta: ennyit. És milyen a "se túl kemény, se túl lágy" tészta? Meg a palacsintatészta-sűrűségű? És mennyi az "amennyit felvesz"? Azt sem tudom, hogy melyik krumpliból kell vennem, ha nudliba szánom, és melyikből, ha sült krumplinak. Van, amelyik főzéskor szétesik, a másik sülés közben odaragad, mintha tele lenne cukorral. Valami elveszett. Azért a pogácsám finom lett.

2015. június 3., szerda

A Lukácsról

1. Nevetéshez a Lukács fürdőben a legjobb a kinti élménymedence, szombat délelőtt, napsütésben: olyan, mintha egy régi, melegsárga falú körfolyosós bérház aljában úszna az ember. Jó a sodrófolyosóban szökdécselni, néha a vízsugár nagyot taszít rajtam; a turisták ezerféle nyelven csevegnek a bugyogókban heverészve.
2. Sírni a Lukács fürdőben a legjobb hétfő este kilenc óra után a harminchat fokos medencében: ilyenkor legfeljebb néhány idősebb úr lézeng a félhomályban, csendesen beszélgetve. Letérdelek a medencében, rákönyökölök a szélére, és engedem, hogy eluralkodjon rajtam a szomorúság.
3. A nyugodt egykedvűség mindenhol jó: ilyenkor céltudatosan leúszom a kötelező penzumot, aztán fél óra kényelmes nyújtás jön, és a tudat, hogy aznap megtettem mindent, amit megtehettem.

2015. június 1., hétfő

Tanácsok 10. - Vízről

Esküszöm, igyekszem mindennap meginni azt a nyamvadt két liter vizet, de olyan nehezemre esik... pláne napközben; ha igazán belefeledkezem a munkába, tutira nem fogok felállni csak azért, hogy előállítsak egy nagy bögre mentateát. Még akkor sem, ha közben tudom, hogy mellékesen meg kéne mozgatnom a vállamat, és mást is nézni egy kicsit, mint a monitort. Úgyhogy a következő tanács: fogj egy nagy, minimum egyliteres termoszt, és reggel töltsd tele, napközben pedig ebből töltögess magadnak az íróasztalodnál. Télen a tea forró marad egészen a nap végéig; nyáron a víz kellemesen hűvös. Sőt, újabban a hideg vízzel töltött termoszba belepottyantok egy filter jázminos zöldteát; egészen halvány virágillata lesz tőle, és nagyon frissítő. A termoszok különben rém praktikusak; a nagy irodai termoszomon kívül van egy háromdecis picike is, amit a forró nyári napokon limonádéval töltve magamnál tartok, és egy egészen alacsony, széles szájú is, ami ideális arra, hogy benne leveseket vigyek magammal ebédre. (Ha jól végiggondolom, piknikhez használom őket legritkábban; sajnos dolgozni jóval gyakrabban járok, mint fűben heverészve piknikelni.)