2015. május 8., péntek

Archív - San Francisco

Savannah (Georgia), New Orleans (Louisiana) és Boston (Massachusetts) után megvan a negyedik kedvenc egyesült államokbeli városom: San Francisco, California. És nem, Frisconak hívni nem elegáns, és a helyiek nem is szeretik.
San Francisco állítólag negyven dombra épült az öbölben. Ennek megfelelően roppant szeles, esős, és se-túl-meleg-se-túl-hideg. Viszont mivel rengeteget süt a nap, és sosem fagy, elképesztő a növényzet. Pálmafákkal szegélyezett sugárutak nyűgöztek le minket, és a legelegánsabb városrészen, a Nob Hillen kettő méter magas muskátlifát fényképeztem (mércének melléállítottam B mamáját is).
A város légkörében van valami a gengszterromantikából. Ezt a kacsintós csibészséget még a rengeteg hajléktalan sem tudta elrontani. Az észveszejtően meredeken hullámzó utcák autósüldözésre termettek, a kikötő sétányán olasz gigolók füttyentenek a lányok után (háttérben az Alcatrazzal). Utóbbit nem néztük meg, de természetesen nem hagytuk ki a villamosozást (ami inkább siklóra hajaz, és két vezető kell, hogy folyamatosan fékezze a meredekebb szakaszokon), ámultunk a kínai negyed színes, csúcsos tetejű, pagodaforma épületein és az ottani piac furcsaságain, a mediterrán Cafe Roma-ban pedig úgy elbambultam, hogy olaszul rendeltem ristrettot és mandulás kekszet. A barista pedig rámvigyorgott, és közölte, hogy diciasette-quarantacinque, signorina. Utána kiültünk a teraszra élvezni a dolcsevítát, és ismét rámjött a Rómábamehetnék. Ehelyett a közeli olasz Szent Péter és Pál templomba kukkantottunk be, ahol éppen olaszul folyt a mise. Elégedetten konstatáltam, hogy szókincs nem vész el, csak átalakul: passzívvá.
Nem hagyhattuk ki a Nob Hillen a világ legkanyargósabb kis utcáját (esküszöm, otthon a Gül Baba utcát át lehetne ugyanígy építeni, dőlnének oda a turisták), a Crookedest Streetet sem; a kertfalak mögül kihajoltak a citromfák és az óriás cikászok. A környék utcái nem unalmas négyzethálóban helyezkednek el; csupa apró zug, a Golden Gate-re néző meglepetés-terasz, beugró és rejtek az egész domb. Szerintem még sosem éreztem magam ennyire otthonosan egy városban sem. Sokszor Budapestre emlékeztetett az, ahogy egy-egy mellékutca végén meglepetésként felbukkant a Golden Gate vagy egy templom kupolája.
Este betértünk a part egyik olasz éttermébe, a Cioppino's-ba. Nevettem, amikor elolvastam, honnan ered a nevük: anno az olasz halászok együtt főztek nagy kondér vacsorát, és egymást biztatva járultak hozzá ezzel-azzal a halászlére hajazó ételhez: Chip in! Chip in! Ez aztán - mivel taljánul képtelenség, hogy egy szó ne magánhangzóra végződjön - hamarosan Cioppino-ra módosult. Máig megtartották a fűszeres paradicsomszószban főtt, mindenféle herkentyűvel ízes specialitást az étlapon: mi B-vel ketten is alig tudtunk megbirkózni vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése