2015. május 1., péntek

Archív - Jane Eyre

"Am I hideous, Jane?
Yes, sir: you always were, you know."


Régi kedvencem ez a könyv; gyerekként ifjúsági átdolgozását, A lowoodi árvát olvastam újra meg újra (az olvasófotelt szorosan a cserépkályhához tolva, talpamat a forró, sárga csempéhez szorítva, hajam végét rágcsálva izgultam végig ezredszerre is a történetet), mígnem gimnazistaként a felnőtt könyvtárban rábukkantam egy vastag regényre, ami különös módon A lowoodi árva főhősnőjének nevét viselte címként. Jane Eyre. Kikölcsönöztem. Megdöbbentett, felkavart (aki ismeri, sejti, mely részeket hagyták ki elegánsan a sovány verzióból), magával ragadott - azóta ezt veszem le a könyvespolcról néhány évente. Egyike volt az első angol nyelvű klasszikusoknak, amiket elolvastam (bár nem állítom, hogy a sokszor nehézkes nyelvezettel nem szenvedtem meg).
Ennek ellenére ne legyintsetek A lowoodi árva hallatán. Csakis egy minden szempontból kidolgozott, gömbölyű történetből lehetséges tündérmesét varázsolni. Tündérmesét, amiben ott rejlik minden kedves ismerős: Hamupipőke (hát persze), az Ezeregyéjszaka (a thornfieldi esték), a Szépség és Szörnyeteg (ahogy Jane egy hét szabadságot kap, hogy beteg nagynénjét ápolhassa, vagy ahogy minden este meg kell jelennie a szalonban Rochester szórakoztatására), és felnőtteknek a Kékszakállú Herceg. Erre a mesei vonalra sokszor ráerősít Bronte szóhasználata; ahogy Jane-t Rochester időről időre tündérnek szólítja, vagy a befejezés valószínűtlen elemei.
A könyv azonban nem vált volna klasszikussá, ha csak egy gyönyörű mese. A Jane Eyre egy ragyogó eszű, tehetséges, szívós, szorgalmas árva kislány története, aki gyámja szeretetlen házából kikerülve a lowoodi bennlakásos iskolában nő fel; fizikailag-érzelmileg elhanyagolják, és megpróbálják ebben az egészségtelen környezetben alázatra és arra nevelni, hogy sorsától ne várjon sokat. Jane semmilyen szempontból nem felel meg a viktoriánus ideáloknak: sem nem szép, sem nem gazdag; viszont erős és kitartó - a korszellem ellenére nem elégszik meg a porcelánbaba szerepével, szenvedélye ellenére hű marad elveihez, a képmutató vallásosságot elutasítva  nyújt segítséget a szegényeknek, és előbb vállalja a hontalan koldus sorsát, mint hogy egy férfi játékszerévé váljon. Végre egy nő az irodalomban, aki nem az eltúlzott szexualitásán, pimaszságán keresztül erős, hanem egyszerűen mert az.

"I care for myself. The more solitary, the more friendless, the more unsustained I am, the more I will respect myself."

A történetet Jane meséli el; így folyamatosan figyelemmel kísérhetjük a jellemfejlődését - és azt, ahogy lassan alakul a kapcsolata Rochesterrel: először kölcsönösen tisztelik egymást, majd lassan összebarátkoznak, és aztán a két nem vonzó, nehéz természetű szereplő szerelembe esik. Ilyenkor éreztem igazán, hogy a sok szempontból koravén Jane valóban tizenkilenc éves: kinyílik, tréfálkozik, és igen, sokszor flörtöl is - Bronte szórakoztatóan, izgalmasan ábrázolja férfi és nő macska-egér játékát; és bár Rochester vagyonos, tapasztalt, akaratos, szenvedélyes férfi, aki húsz évvel idősebb Jane-nél: ilyenkor mégis egyenlő a két fél.  Különösen tetszik, hogy amikor Rochester szakítani akar a múltjával, Jane nem tetszeleg a megmentő szerepében; nem akarja jó útra téríteni. Csodálatos, ahogy Bronte minden csapdát kikerül, amivel hétköznapivá tehetné ezt a történetet  - egy pillanatig sem érezzük a tipikus és-akkor-a-gazdag-birtokos-elveszi-a-szegény-csinos-nevelőnőt sztorit.

"I am not talking to you now through the medium of custom, conventionalities, nor even of mortal flesh: it is my spirit that adresses your spirit; just as if both had passed through the grave, and we stood at God's feet, equal - as we are!"


A könyv szerelmes regénynél azonban több. Az olvasás során időről időre találkozunk Bronte határozott véleményével különféle témákban: a nők egyenjogúságától és a szegényekkel való szégyenletesen megalázó bánásmódtól kezdve a gyermekek és árvák jogain és a képmutató vallásosságon át a férfi-női kapcsolatig. A sokszor filozofálásba hajló gondolatmenetek teszik remek korrajzzá, és jóval sokrétűbbé egy átlagos átlagos gótikus regénynél. Ritkán fordul elő, de ezúttal jobban örültem, hogy a magyarázatokkal tűzdelt verziót vettem meg; a lábjegyzetek nemhogy nem vontak le az élvezeti értékből; a sok bibliai idézet, az irodalmi utalások (az Elveszett Paradicsomtól kezdve ezernyolcszázas években divatos dalokig)  miatt számomra éppen hogy hozzáadtak.
Csillagos ötös, természetesen.
Filmen még nem láttam, noha számtalanszor feldolgozták - engem legtöbbször már a plakát is eltántorít; valamiért rendszerint csinos, titokzatos külsejű fiatalembereket és gyönyörű színésznőket választanak a két főszerepre. Egyelőre az 1997-es Samantha Morton és Ciarán Hinds-féle verzió tetszik legjobban, bár nem tudom, Hinds képes-e a Rochester-féle sötét erőt és szenvedélyt megjeleníteni. (Egyáltalán, képes-e arra bárki is Alan Rickmanen kívül, akinek viszont húsz kiló mínusza van - izomban - a szerephez.) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése