2015. május 29., péntek

Archív - Üvöltő szelek

"May you not rest, as long as I am living. You said I killed you - haunt me, then."

Az Üvöltő szelek történetét természetesen mindenki ismeri: központjában Catherine és Heathcliff beteges szenvedélyű szerelme áll. A fiút Catherine apja fogadta örökbe; a lánnyal gyerekkoruktól kezdve kivételesen közel állnak egymáshoz – noha Catherine végül mégsem a vagyontalan Heathcliffet választja férjül, hanem a szomszédos birtok gazdag urát. A két család más szerelmi szálakkal is összefonódik később, de ezek mindegyike csak halvány mellékvonal Catherine-éké mellett. Ami nem is szerelem már, inkább megszállottság. Semmi romantikus nincs a kapcsolatukban: folyamatosan gyötrik egymást és magukat; és ennek még Catherine halálával sem szakad vége. A lány halála után szelleme tovább kísérti Heathcliffet, aki most ugyanezzel a pusztító fanatizmussal akar elpusztítani mindenkit, aki valaha szerelmük beteljesedésének útjában állt; sőt, bosszúja a következő generációt sem kíméli.

A karaktereket Bronte lélektanilag lenyűgöző hitelességgel ábrázolja. Régen is, ma is léteznek olyan kapcsolatok, amelyekben beteges lelkek a másikat (és önmagukat) kínozzák; de a tizenkilencedik században a legkevésbé sem volt jellemző ilyesmiről regényt írni. Edgar az egyetlen főbb szereplő a könyvben, aki megközelítőleg ép és érzelmileg felnőtt. Heathcliff és Catherine története azonban sötét, kegyetlen, erőszakos; a két belterjes család tagjai közt csaknem-vérfertőző kapcsolatok szövődnek. Nem is szerelmes
regényt kapunk, hanem vérszomjas tragédiát, tele váratlan, szerencsétlen fordulatokkal – valamennyinél elgondolkodhatunk, hogy mi lett volna, ha…? Képes lett volna ez a pár normális kapcsolatra, ha nem tesz nekik folyton keresztbe a sors?


A regény mesteri elegye a viktoriánus eszméknek (ezt elsősorban a társadalmi osztályokról alkotott elképzelésekben látjuk), a gótikának (ami Catherine kísértő szellemében, és az álmokban jelenik meg), és a romantikának (végig érezzük: Bronte szerint Heathcliff a gyermekkori szenvedései miatt nem hibáztatható, hogy érzelmileg torz felnőtté vált). A vad, kegyetlen, elhagyatott vidék részletgazdag leírása a szereplők fékevesztett érzelmeit visszhangozza, és méltó egy igazi gótikus regényhez. Ha megnézitek a számtalan filmfeldolgozás egyikét, biztosan nem támad kedvetek a vidéki Angliához ősszel. Én minden alkalommal újra megutálom a szereplőket, egytől egyig. Épp ezért összesen: négyes fölé. 

2015. május 27., szerda

84 Charing Cross Road

Ez most egy rendhagyó ismertető lesz - az egyik legkedvencebb könyvem Helene Hanff leveleinek gyűjteménye (kicsit emlékeztet a Krumplihéjpitére, csak éppen ezek a levelek valódiak). Helene new yorki írónő, levelezőpartnere Frank Doel, egy londoni antikvárium tulajdonosa, akik bár sosem találkoztak, húsz éven keresztül leveleztek egymással, nyomoztak különleges könyvek után, és elválaszthatatlanul összekötötte őket az olvasás szeretete. Ennek a két intelligens, művelt, száraz humorú könyvmolynak a barátsága sokkal jobban megindított, mint vártam; torokszorító volt, ahogy Helene segíteni próbál a második világháborút megszenvedő londoni barátainak; vagy ahogy újra és újra elhalasztja az útját, míg végül már sosem kerülhet rá sor... nem tudok erről a szellemes, okos, szeretnivaló levélregényről elég szépen írni; inkább hozok belőle néhány idézetet, hátha kedvet kaptok hozzá.

"I do love secondhand books that open to the page some previous owner read oftenest. The day Hazlitt came he opened to „I hate to read new books,” and I hollered „Comrade!” to whoever owned it before me."
 
"Did I tell you I finally found the perfect page-cutter? It's a pearl-handled fruit knife. My mother left me a dozen of them, I keep one in the pencil cup on my desk. Maybe I go with the wrong kind of people but i'm just not likely to have twelve guests all sitting around simultaneously eating fruit."
 
"I have these guilts about never having read Chaucer but I was talked out of learning Early Anglo-Saxon / Middle English by a friend who had to take it for her Ph.D. They told her to write an essay in Early Anglo-Saxon on any-subject-of-her-own-choosing. “Which is all very well,” she said bitterly, “but the only essay subject you can find enough Early Anglo-Saxon words for is ‘How to Slaughter a Thousand Men in a Mead Hall’."
 
"I liked reading about the nun who ate so dainty with her fingers she never dripped any grease on herself. I've never been able to make that claim and I use a fork."
 
"WHAT KIND OF A BLACK PROTESTANT BIBLE IS THIS?
Kindly inform the Church of England they have loused up the most beautiful prose ever written, whoever told them to tinker with the Vulgate Latin? They'll burn for it, you mark my words.
It's nothing to me, I'm Jewish myself. But I have a Catholic sister-in-law, a Methodist sister-in-law, a whole raft of Presbyterian cousins (through my Great-Uncle Abraham who converted) and an aunt who's a Christian Science healer, and I like to think none of them would countenance this Anglican Latin Bible if they knew it existed. (As it happens, they don't know Latin existed.)"
 
"WELL!!
All I have to say to YOU, Frank Doel, is we live in depraved, destructive and degenerate times when a bookshop – a BOOKSHOP – starts tearing up beautiful old books to use as wrapping paper.

You tore that book up in the middle of a major battle and I don't even know which war it was.

I want the Q anthology,

Why don't you wrap it in pages LCXII and LCXIII so I can at least find out who won the battle and what war it was?"
 
"You better watch out, i'm coming over there in 53 if Ellery is renewed. i'm gonna climb up that victorian book-ladder and disturb the dust on the top shelves and everybody's decorum. Or didn't I ever tell you that I write arty murders for Ellery Queen on television? All my scripts have artistic backgrounds – ballet, concert hall, opera – and all the suspects and corpses are cultured, maybe I'll do one about the rare book business in your honor, you want to be the murderer or the corpse?"
 
Postcard mailed from Stratford-upon-Avon, May 6, 1957
"You might have warned us! We walked into your bookstore and said we were friends of yours and were nearly mobbed. Frank wanted to take us home for the weekend. Mr Marks came out from the back of the store just to shake hands with friends-of-Miss-Hanff, everybody in the place wanted to wine and dine us, we barely got out alive.
Love, Ginny and Ed"

2015. május 25., hétfő

Tanácsok 9. - A nyavalygókörről

Nos. Képzelj el egy rakás koncentrikus kört. A kellős közepükben foglal helyet a Drámai Esemény, ami különböző, egyre csökkenő  mértékben hatással van azoknak az életére, akik az azt körülvevő körökben helyezkednek el. A legbelső, a Drámai Eseménnyel közvetlenül határos körben állnak azok, akiket az a legszorosabban érint. A következő körben vannak az ő családtagjaik, akik közvetlenül ugyan nem érintettek, de a szerettükön keresztül mégis meghatározó esemény a számukra is. Aztán az egyre tágabbi körökben foglalnak helyet a közelebbi, majd a távolabbi barátok, munkatársak, szomszédok, ismerősök és a többiek.
A szabály a következő: a nyavalygókörben mindenki csak azoknak panaszkodhat a Drámai Eseményről, akik nála tágabbi körökben foglalnak helyet. Befelé kizárólag támogatni, együttérezni, vállat lapogatni szabad. Egyszerű.
 

2015. május 22., péntek

Archív - Október

Öcsém velem jött, amikor megvettem az első biciklimet. Együtt toltuk haza, mivel akkor még nem tudtam kerekezni. Szakértő szemmel végignézte, választott hozzá lámpát és fényvisszaverőt, gumifoltozó készletet és pumpát. Én még hozzácsaptam egy kosarat, merthogy milyen klassz lesz majd így járni a piacra. Az eladó próbált nekünk javaslatokkal segíteni, de ő volt az első olyan ír, akinek az erős akcentus miatt egy szavát sem értettem. Öcsémmel össze-összenéztünk és próbáltunk nem kuncogni.
A hátsó, gyér forgalmú kis utcán ültem a bicaj nyergébe először. Csalinkázva indultam neki, először az öcsém tartotta a bringát, aztán egyre magabiztosabb lettem. Az eséstől annyira féltem, hogy ha elvesztettem az irányítást, inkább leugrottam a kerékpárról. Rozálról - így neveztem el. És mivel jobbra vitt az út, arra megtanultam kanyarodni. Balra azóta sem tudok. Inkább leszállok, irányba fordítom a drótszamarat és visszaülök. És öcsémre gondolok, aki egy nyáron biciklitúrára jelentkezett. A gyülekezőhelyen a kezébe nyomták a bringát, ő pedig felült rá. Senkinek nem tűnt fel, hogy ez volt neki az első alkalom. Hátul, a többiektől lemaradva egyensúlyozott - mire az egyik felügyelő tanár észrevette, már egész jól ment neki. Nőtincsig megtanult biciklizni.

2015. május 20., szerda

Hogyan szeressünk meg egy új országot?

Izgalmas és félelmetes dolog új városba költözni - hát még ha az új város egy másik országban, sőt: másik földrészen van! Én a legjobban azt az érzést szeretem benne, hogy visszakapom a gyerekkori rácsodálkozós énemet. Minden elképesztően érdekes, a közlekedési tábláktól kezdve (kenguruk!) a közértben a gyümölcsökig (guava!). Persze nem mindenkinek telik ilyen eufórikus hangulatban az első időszak: adok néhány tippet, mivel tudod megkönnyíteni a dolgodat, ha új országba sodor az élet.
 
  1. Változatosság - ne csak a jól megszokott ételeidet főzd ezentúl: a közértben rengeteg új érdekesség lesz, kóstold meg mindet legalább egyszer. Próbálj ki egy új sportot is; és ne hallgasd ugyanazokat a zenéket, mint tíz éve. Minden nap adj esélyt egy új helyi rádiócsatornának. Mi Washingtonban így találtunk rá a Wait, wait... nevű vetélkedőre, és hagyomány lett, hogy szombat délelőttönként ezt hallgattuk főzőcskézés közben.
  2. Ne félj attól, hogy egyedülj csinálj programot - biztosan van valami, amit már régóta szerettél volna megtanulni! Itt az ideje a fotós tanfolyamnak, vagy annak, hogy végre beíratkozz a francia nyelviskolába. 
  3. Ne akard egyszerre berendezni az új életedet: ez vonatkozik az elfoglaltságaidon kívül a lakásodra is. Ettől még persze vegyél szép és jó minőségű holmikat: ki a nyavalya akar nap mint nap vacak tányérokról enni? Nem táborozáson vagy. A most vásárolt takaróról, kerámiatálról, miegyébről később mindig ez az izgalmas időszak jut majd eszedbe.
  4. Gyalogolj sokat, könnyebb így felfedezni a várost. Ez különösen a szűkebb környékeden fontos: így fogsz rábukkanni a helyi örmény cipészbácsira és a legszuperebb családi pékségre.
  5. Mondj igent mindenre, különösen a programajánlatokra - és kezdeményezz te is! Épp bevásárolni indultam egy délelőtt Dublinban, amikor a szemközti buszmegállóból néhány ismerős integetni kezdett, és átkiabáltak, hogy most mennek kirándulni, tartsak velük. Beugrottam egy szendvicsért és egy üdítőért a szomszéd kisboltba, és a vállon hordható bevásárlótáskámmal felszerelkezve elmentem velük aznap az állatkertbe. Remekül szórakoztunk.
  6. Olvass a helyi újságokban a közeli rendezvényekről: bolhapiac! japán kulturális fesztivál! zenés est helyi tehetségekkel! A helyi magazinok a programoktól eltekintve is nagyszerűek arra, hogy általuk ráérezz egy város hangulatára.
  7. Keress magadnak egy törzshelyet  a lakásodon kívül: legyen az a közeli park, kávézó, vagy könyvtár.
  8. Legyél nyugodtan turista az első időszakban: fotózd körbe a várost és menj egynapos buszos túrákra. Beolvadni ráérsz később is.
  9. Kezdj blogot vagy naplót írni, esetleg fotózz: mindenképpen dokumentáld az első időszakot, vicces lesz visszanézni, miket tartottál érdekesnek akkor. Engem pl. teljesen lenyűgözött Írországban a hideg-meleg vízcsap meg a nyaktilószerű sash window.
  10. Pakolj ki a költözős dobozaidból mihamarabb: tedd szem elé a családi fotókat, a barátaidtól kapott ajándékokat, a nagymamád által horgolt csipkét, és mindent, amitől otthonosabban érzed magad.
  11. Vegyél egy cserép növényt - szó szerint eressz gyökeret az új helyen.
 
(a kép az etsyről van)


2015. május 18., hétfő

Tanácsok 8. - Vállfákról

Lehetőség szerint használj egyforma vállfákat: így a szekrényed úgy fog kinézni, mint egy elegáns ruhaüzlet, és reggelente mindjárt nagyobb kedvvel túrsz bele. Az én vállfáim zöme a helytakarékosság jegyében vékonyak, és fekete, bársonyszerű anyaggal vannak bevonva, így nem csúsznak re róluk a ruhák. A szoknyáimhoz többemeletes, csíptetős vállfát használok, a nadrágjaimhoz egy darabig ezt a kígyószerű teremtményt vetettem be az IKEA-tól, de egyáltalán nem voltam vele megelégedve: nehezen lehet hozzáférni az egyes darabokhoz, és a fém rettentőmód csúszik. Most közönséges fából készült, viszonylag vastag (= nem drót) keresztrúddal rendelkező vállfát használok hozzájuk, és a "savile row fold" segítségével bírom őket maradásra. A vastag keresztrúd segít abban, hogy ne látsszon meg a térdüknél a hajtás csíkja. A csíptetős vállfákat azért nem szeretem a nadrágoknál, mert csúnyán megnyomta a csíptető a bokájukat. (Ez a szoknyák derekánál érdekes módon sosem volt probléma.)
A pulcsikat általában összehajtva, polcokon tárolom, nehogy megnyúljanak - ez alól vannak kivételek, ilyenkor figyelek rá, hogy legömbölyített vállú, kisméretű vállfát kapjanak, a deformálódást megelőzendő. A drótvállfák a lehető legrosszabbak ilyen esetben.
Ha szépen elrendezgetted a holmijaidat, rém hangulatosan elszórhatsz köztük egy-egy illatos levendulazacskót (ez nekem mindig borzasztóan tetszett, bár úgy találom, hogy a nagyon eltökélt molylepkék ellen nemigen használ), kibélelheted a fiókjaidat csinos (adott esetben illatos) papírral, bevethetsz cédrusfa-forgácsokat, kidekorálhatsz pár dobozt a kesztyűidnek és a sapkáidnak, és még ezernyi módon szabhatod személyre a ruhásszekrényt. Nemrég olvastam egy idős hölgyről, aki minden tavasszal gyöngyvirágot tett a szekrényeibe, vigyázva, nehogy összenyomódjanak. A virágok lassan áttetszővé, finoman papírszerűvé száradtak, de a szekrényt kinyitva sokáig érezni lehetett az illatukat.

2015. május 15., péntek

Archív - Afrika

B épp a Ház könyvtárát katalogizálja. Roppant segítőkész kollégáink vannak: én vasárnap segítettem neki egy kicsit, hétközben a többiek egymást váltva diktálják a címeket és az adatokat.
Így találkoztam dr. Rigler Richárd nyúlfarknyi önéletrajzi könyvével: a szerző Belga-Kongóban volt egy aranybánya-társaság orvosa a harmincas évek végén. Nagyon furcsa olvasni. És most, hogy ezt írom, tudom is, miért. Mert a könyvet 1992-ben adták ki, és Rigler addigra réges-rég egy baltimore-i kórház sebésze volt. Ennek ellenére, bár a könyv szórakoztató történetekkel van tele, a  legkevésbé sem pc. Az, hogy négerezik, még hagyján - elfogadom, hogy neki, magyar lévén nem társul ehhez a szóhoz olyan negatív jelentés, mint az amerikaiaknak. Na de amiket szemrebbenés nélkül leír... hogy úgy választott magának mosónőt, hogy lement a folyópartra, ahol félmeztelen lányok sulykolták a ruhát, és amelyiknek a legszebb melle volt, azt vette fel... az a kifejezés, hogy a magányát senki sem érti meg, és nem tudja "beleszeretkezni" a fekete szépekbe (mintha papírzsebkendők lennének, komolyan!), vagy pedig az a történet, ahogy afrikai "felesége" lett.

A kifejezés azért idézőjeles, mert ő sosem vette ezt annyira komolyan, mint a helyiek. Történt egyszer, hogy egy eldugott falucskába vetődött, megvizsgálni az ottaniakat. Azok tisztelettel megkérték, hogy mivel igen jó puskája van, legyen kedves lelőni nekik a közeli folyóban lakó vízilovak egyikét. Ők egyébként ritkán jutnak húshoz, és a vízilóból a falu népe hetekig lakmározna. Riglert nem kellett sokáig győzködni: csónakba szállt, és hamarosan elejtette az állatot. A faluban hatalmas ünnepséget csaptak, ahol ő volt a díszvendég, majd az  est tetőpontján a törzsfőnök hálából felajánlotta neki a lányát feleségül.
Rigler tiltakozott, de a törzsfőnök bizonygatta, hogy nem csak szép a lány (noha fekete a bőre), okos is: négy évig járt a missziós iskolába, tud franciául egy kicsit, és olyan ételeket is megtanult főzni, amiket a fehér ember szeret. Csak nem akarja megsérteni a főnököt a visszautasítással? - Rigler a végén elfogadta az ajánlatot, adott cserébe cirka kettő darab inget (fekete embernek nagy tisztesség a fehérek levetett ingét hordani, mert ezzel belé is átszáll a fehér ember ereje), egy napszemüveget, és hazavitte a lányt. Aki tényleg ügyesnek, kedvesnek szolgálatkésznek bizonyult - minden szempontból. (Sőt, ezzel a presztízse is növekedett: bárki szívesen elvesz később egy ilyen okos asszonyt, akin még a fehér doktor szeme is megakadt.)

Rigler szerződése három év múlva lejárt: mint minden nyáron, búcsút intett a helyieknek, és összecsomagolt. Az afrikai "felesége" egy év után döbbent rá, hogy többé nem tér vissza. Ekkor elment a misszióra dolgozni, majd hamarosan onnan is távozott - többé nem látta senki. Rigler leírta még, hogy évtizedekkel később amerikai feleségével visszatért Belga-Kongóba, nosztalgiázni egy sort, bár a kórházban és környékén már senki nem emlékezett rá egy öreg kertészen kívül. Még az a kölyökcsimpánz is meghalt a távozása után egy évvel, akit a külszolgálata alatt fogadott be nagy magányában, és aki együtt evett vele késsel-villával az asztalnál, vizitkor pedig kézen fogva kísérte a betegeket. (Aztán Rigler beadta őt egy cirkuszba.)
 
 

2015. május 13., szerda

Tematikus vacsorákról

Pár éve kezdtünk el tematikus vacsorákat szervezni: először egy nagyobb baráti társasággal jöttünk össze kisebb-nagyobb rendszerességgel úgy, hogy mindig egy adott ország ételeit főztük, de ahogy az lenni szokott, azóta valamennyiünket szerteszórt az élet. Most egy baráti házaspárral szervezünk párhavonta hasonló esteket, és változatlanul nagyon élvezzük őket. Hol náluk, hol nálunk kerül sor a vacsorára: volt már spanyol tapas-est, orosz, japán és mexikói, és a közeljövőben ismét mi következünk egy svéd összejövetellel. A menüterv jelenlegi verziója így fest:
Előétel: rozskenyér-crostini majonézes-tejfölös-tormás kenővel, kétféle változatban: az egyiken füstölt marhanyelv-szelet és homoktövisbogyó lesz, a másikon füstölt lazac uborka- és hajszálvékonyra szelt citromszeletekkel.
Főétel: húsgombócok Millie receptje szerint, mellé újkrumpli-saláta apróra vágott csemegeubival és mustáros-tejszínes-kapros öntettel, valamint alufóliában sült cékla.
Desszertnek feketeszedres fool-t tervezek, aminél egyszerűbb édesség nem nagyon van: a szedret összepürésítem cukorral és citromlével (én darabosan szeretem, úgyhogy villával fogom nyomkodni), aztán vaníliás, keményre felvert tejszínhabbal óvatosan összeforgatom, és végül szederszemekkel díszítem. Bodzavirágos üdítőt fogok a vacsora mellé kínálni. Szerintem csodás lesz, de persze engem nem kell hosszan győzködni a skandináv konyha nagyszerűségéről.
 

2015. május 11., hétfő

Tanácsok 7. - Késekről

Múlt héten a tesómmal együtt rövid útmutatásban részesültünk a helyes késhasználatot illetően. A lényeg nagyjából annyi, hogy az ember a bal kezén teljesen begörbíti az ujjait, úgy, hogy a második ujjperce függőleges legyen, és így fogja a vágnivalót. Ezáltal a kés éle a függőleges ujjperc mentén siklik, és megússzuk az akaratlan manikűrt.
A gyakorlás alatt kiderült, hogy az én késem éle sajnos hagy maga után kívánnivalót, valamint az is, hogy a hét nyelven beszélő Fiskars-készletet birtokló öcsémmel szemben nekem mindössze három kés lötyög a fiókomban: a nagykés, a kis hámozókés, meg egy recés. Volt is nagy szörnyülködés, úgyhogy elszégyelltem magam és utánanéztem, mifélét tartanak otthon a rendes emberek.
Mint kiderült, nem vagyok én olyan civilizálatlan, csak minimalista: az alapkészlet tényleg csak ennyi. Egy séfkés, kb 20 centis pengehosszúsággal, egy 7-10 cm pengehosszúságú hámozókés, és egy recés kés, paradicsomot vagy puha gyümölcsöket szeletelni. A továbbiak már csak habot jelentenek a tortán: egy keskenyebb, hosszú hússzeletelő kés, amivel vékony szeleteket tudunk vágni a sültekből, egy kb. 15 cm hosszú, keskeny pengéjű, hajlékony filézőkés, hogy a húsokban a csont szélét rugalmasan tudja követni, egy hosszú, recés kenyérvágó kés, valamint a nagyon extrák: mi B-vel ketten együtt szeretünk főzni, ezért nálunk praktikus lenne még egy séfkés, és időnként egy húsvágó bárd, ha pl. oldalast tervezünk vacsorára.
Mihelyst beszereztük a csodás késeinket, az első lépés: a rendes élezés, mivel általában nem borotvaélesen árulják őket. Ehhez a fenőkő a legjobb eszköz, amihez kb. 20 fokos szögben tartva a kés élét, egyenletes nyomást gyakorolva húzzuk rajta végig, oldalanként nagyjából hússzor. A követ előtte enyhén nedvesítsük be. Két fenőkővel történő élezés között használhatunk a szinten tartáshoz fenőacélt is (recés acélrúd, nyéllel). Egy dolgot ne tegyünk: a görgős késélezőt elő se vegyük a fiókból. Rendkívül rosszat tesz a késnek; egyenetlenné teszi az élét, sosem lesz nagyon éles, és az eredmény meglehetősen kiszámíthatatlan: hol jobb, hol rosszabb.
Természetesen ne felejtsük el a konyhai ollót sem: hajtsunk össze több rétegben alufóliát, és vágjunk bele az olló élének teljes hosszát használva nagyjából hússzor. Kész is az élezés. Nagyon preciőz emberek használhatnak dörzspapírt is, ugyanilyen módszerrel.


2015. május 8., péntek

Archív - San Francisco

Savannah (Georgia), New Orleans (Louisiana) és Boston (Massachusetts) után megvan a negyedik kedvenc egyesült államokbeli városom: San Francisco, California. És nem, Frisconak hívni nem elegáns, és a helyiek nem is szeretik.
San Francisco állítólag negyven dombra épült az öbölben. Ennek megfelelően roppant szeles, esős, és se-túl-meleg-se-túl-hideg. Viszont mivel rengeteget süt a nap, és sosem fagy, elképesztő a növényzet. Pálmafákkal szegélyezett sugárutak nyűgöztek le minket, és a legelegánsabb városrészen, a Nob Hillen kettő méter magas muskátlifát fényképeztem (mércének melléállítottam B mamáját is).
A város légkörében van valami a gengszterromantikából. Ezt a kacsintós csibészséget még a rengeteg hajléktalan sem tudta elrontani. Az észveszejtően meredeken hullámzó utcák autósüldözésre termettek, a kikötő sétányán olasz gigolók füttyentenek a lányok után (háttérben az Alcatrazzal). Utóbbit nem néztük meg, de természetesen nem hagytuk ki a villamosozást (ami inkább siklóra hajaz, és két vezető kell, hogy folyamatosan fékezze a meredekebb szakaszokon), ámultunk a kínai negyed színes, csúcsos tetejű, pagodaforma épületein és az ottani piac furcsaságain, a mediterrán Cafe Roma-ban pedig úgy elbambultam, hogy olaszul rendeltem ristrettot és mandulás kekszet. A barista pedig rámvigyorgott, és közölte, hogy diciasette-quarantacinque, signorina. Utána kiültünk a teraszra élvezni a dolcsevítát, és ismét rámjött a Rómábamehetnék. Ehelyett a közeli olasz Szent Péter és Pál templomba kukkantottunk be, ahol éppen olaszul folyt a mise. Elégedetten konstatáltam, hogy szókincs nem vész el, csak átalakul: passzívvá.
Nem hagyhattuk ki a Nob Hillen a világ legkanyargósabb kis utcáját (esküszöm, otthon a Gül Baba utcát át lehetne ugyanígy építeni, dőlnének oda a turisták), a Crookedest Streetet sem; a kertfalak mögül kihajoltak a citromfák és az óriás cikászok. A környék utcái nem unalmas négyzethálóban helyezkednek el; csupa apró zug, a Golden Gate-re néző meglepetés-terasz, beugró és rejtek az egész domb. Szerintem még sosem éreztem magam ennyire otthonosan egy városban sem. Sokszor Budapestre emlékeztetett az, ahogy egy-egy mellékutca végén meglepetésként felbukkant a Golden Gate vagy egy templom kupolája.
Este betértünk a part egyik olasz éttermébe, a Cioppino's-ba. Nevettem, amikor elolvastam, honnan ered a nevük: anno az olasz halászok együtt főztek nagy kondér vacsorát, és egymást biztatva járultak hozzá ezzel-azzal a halászlére hajazó ételhez: Chip in! Chip in! Ez aztán - mivel taljánul képtelenség, hogy egy szó ne magánhangzóra végződjön - hamarosan Cioppino-ra módosult. Máig megtartották a fűszeres paradicsomszószban főtt, mindenféle herkentyűvel ízes specialitást az étlapon: mi B-vel ketten is alig tudtunk megbirkózni vele.

2015. május 6., szerda

A főzésről

Évekkel ezelőtt kaptam karácsonyra egy üres recepteskönyvet; először tűnődve lapozgattam, mert addigra már lelkes használója voltam a Pepperplate-nek, és nem voltam biztos benne, hogy ismét a papíralapú receptek irányába szeretnék elkanyarodni. Aztán valamelyik karácsonykor egy kedves kolléganőm, Elle, meglepte a társaságot egy hét nyelven beszélő, mesegazdag, áfonyás-mogyorós-csokis gyümölcskenyérrel. Ennek a receptje volt a könyvem első bejegyzése. Rájöttem, hogy az, ahogy főzünk, mennyivel több puszta gyűjteménynél: igazi személyes történet, valahogy úgy, mint Polcz Alaine Főzzünk örömmel c. könyvében. A nagymamámtól a tócsnit örököltem, az anyukámtól a meggylevest; Rie-nek köszönhetem a pofonegyszerű amerikai sütikedvenceimet: a brownie-t, a banánkenyeret és a zabpelyhes cookie-t. Aztán az olasz nyelv iránti rajongásommal együtt jöttek a mediterrán receptek: a carbonara spagetti, a tonhalszószos borjúszeletek, és ezerféle, minimalista tészta, amelyek mind-mind a hozzávalók nagyszerűségéről szólnak. B anyukájától mesteri krumplisalátát tanultam, Millie-től azt a mandulás tésztát, ami nélkül azóta sincs tarte Tatin, és a tejszínes-mustáros csirkéről mindig a nyíregyházi barátnőm jut eszembe, és a konyhai beszélgetéseink. Amerikából jött velem a sajtszószos makaróni receptje, és a Madame májas töltelékéé a hálaadási pulykához; itt készítettem először áfonyaszószt. Amikor hazaköltözem, Nina fantasztikus répatortát sütött nekem; természetesen velem jött ez a recept is. Másfél évvel később, Ausztráliából a rizstésztába tekert friss, nyári tekercset hoztam. Így vagy úgy, az egész életem benne van azokban az ételekben, amik kikerülnek a konyhámból. Az öcsém évekig tartó ellenállás után mostanában érzett rá a főzésre; remélem, ő is elkezdi írni a saját történetét.
 
 

2015. május 4., hétfő

Tanácsok 6. - Kapszulákról

Vannak ezek a remek kis elvek a kapszula-ruhatár összeállításához: az ember fog tíz, húsz, harminc holmit (amiben benne foglaltatik a cipő és a táska is), és három hónapon keresztül csak ezeket variálja. Az elképzelés tetszetős, de azért enyhe túlzásnak érzem, amikor a nők ezen felbuzdulva kihajigálják a szekrényük teljes tartalmát, aztán beszerzik a sikkes francia nő gardróbjának nélkülözhetetlen alapdarabjait (ballonkabát, ceruzaszoknya, fehér blúz), és onnantól kezdve minden divatbloggeren tökugyanazokat az összeállításokat látjuk.
Tehát a következő tanács: jól gondold végig a ruhatár-összeállítósdit. Szerintem a kapszulák egy-egy nagyon jól körülírható élethelyzetre vonatkoznak: nyaralásra, terhességre, évszakokra (ha olyan helyen élsz, ahol létezik a négy évszak), egy különleges hobbihoz; ha a dolgozós és az otthoni stílusod nagyon eltér, akkor ezekre külön, és ha sokat jársz kiöltözős rendezvényekre, akkor arra. A kapszulák persze nem átjárhatatlanok: a dolgozós fekete ruhádat nyugodtan bevetheted a színházbajárós kollekcióban is. A sportolós és a szabadtéri kirándulós összeállítások között szintén lesz bőven átfedés. Szóval a lényeg: ne vedd az egészet túl komolyan - és mondj le arról, hogy valaha elérsz egy olyan végső állapotot, amikor már soha többé nem lesz új ruhákra szükséged. Mérd fel, mivel töltöd az idődet (munka, otthoni lazulás, bulik, autózás, stb.), és ezeknek megfelelően állítsd össze rugalmasan a kapszuláidat. Természetesen mindig lesznek olyan szituációk, amelyek egyetlen kapszulába se illenek - egy esküvő, egy sítúra -, ezek miatt ne aggódj túlzottan: hála Istennek az életed annyira változatos, hogy nem tudsz minden eshetőségre előre felkészülni, hát nem nagyszerű? :)
A divatblogok előszeretettel alakítanak ki a meglévő alapdarabokból összeállításokat - ezek nekem sosem működtek papírforma szerint. A rövidebb derekú blúzaimat nem tudom egyes szoknyákba betűrni. Vannak csizmáim, amiket nem hordok szoknyákkal, mert csak szűk szárú nadrággal tetszenek. A blézereim sem illenek mindenhez: ha a derékig érőt venném fel térd fölé érő szoknyához, úgy érezném magam, mint aki kinőtte a ruháit. Épp ezért az öltözködésben nekem 3x3 sosem eredményezett 9-et, azaz három felsőrészből és három szoknyából sosem lett automatikusan kilenc összeállítás. És akkor még nem említettem az emberi tényezőt: a szeszélyt :) van, hogy hónapokig mellőzök egyes színeket vagy szabásvonalakat, aztán egy szekrényfeltúrás alkalmával ismét rácsodálkozom a rakott szoknyára vagy a tavaszias halványzöldre, és lelkesen variálom őket az alapdarabjaimmal. Legjobb, ha az ember nem túl szigorú önmagával ilyen téren sem. Only a Sith deals in absolutes.

2015. május 1., péntek

Archív - Jane Eyre

"Am I hideous, Jane?
Yes, sir: you always were, you know."


Régi kedvencem ez a könyv; gyerekként ifjúsági átdolgozását, A lowoodi árvát olvastam újra meg újra (az olvasófotelt szorosan a cserépkályhához tolva, talpamat a forró, sárga csempéhez szorítva, hajam végét rágcsálva izgultam végig ezredszerre is a történetet), mígnem gimnazistaként a felnőtt könyvtárban rábukkantam egy vastag regényre, ami különös módon A lowoodi árva főhősnőjének nevét viselte címként. Jane Eyre. Kikölcsönöztem. Megdöbbentett, felkavart (aki ismeri, sejti, mely részeket hagyták ki elegánsan a sovány verzióból), magával ragadott - azóta ezt veszem le a könyvespolcról néhány évente. Egyike volt az első angol nyelvű klasszikusoknak, amiket elolvastam (bár nem állítom, hogy a sokszor nehézkes nyelvezettel nem szenvedtem meg).
Ennek ellenére ne legyintsetek A lowoodi árva hallatán. Csakis egy minden szempontból kidolgozott, gömbölyű történetből lehetséges tündérmesét varázsolni. Tündérmesét, amiben ott rejlik minden kedves ismerős: Hamupipőke (hát persze), az Ezeregyéjszaka (a thornfieldi esték), a Szépség és Szörnyeteg (ahogy Jane egy hét szabadságot kap, hogy beteg nagynénjét ápolhassa, vagy ahogy minden este meg kell jelennie a szalonban Rochester szórakoztatására), és felnőtteknek a Kékszakállú Herceg. Erre a mesei vonalra sokszor ráerősít Bronte szóhasználata; ahogy Jane-t Rochester időről időre tündérnek szólítja, vagy a befejezés valószínűtlen elemei.
A könyv azonban nem vált volna klasszikussá, ha csak egy gyönyörű mese. A Jane Eyre egy ragyogó eszű, tehetséges, szívós, szorgalmas árva kislány története, aki gyámja szeretetlen házából kikerülve a lowoodi bennlakásos iskolában nő fel; fizikailag-érzelmileg elhanyagolják, és megpróbálják ebben az egészségtelen környezetben alázatra és arra nevelni, hogy sorsától ne várjon sokat. Jane semmilyen szempontból nem felel meg a viktoriánus ideáloknak: sem nem szép, sem nem gazdag; viszont erős és kitartó - a korszellem ellenére nem elégszik meg a porcelánbaba szerepével, szenvedélye ellenére hű marad elveihez, a képmutató vallásosságot elutasítva  nyújt segítséget a szegényeknek, és előbb vállalja a hontalan koldus sorsát, mint hogy egy férfi játékszerévé váljon. Végre egy nő az irodalomban, aki nem az eltúlzott szexualitásán, pimaszságán keresztül erős, hanem egyszerűen mert az.

"I care for myself. The more solitary, the more friendless, the more unsustained I am, the more I will respect myself."

A történetet Jane meséli el; így folyamatosan figyelemmel kísérhetjük a jellemfejlődését - és azt, ahogy lassan alakul a kapcsolata Rochesterrel: először kölcsönösen tisztelik egymást, majd lassan összebarátkoznak, és aztán a két nem vonzó, nehéz természetű szereplő szerelembe esik. Ilyenkor éreztem igazán, hogy a sok szempontból koravén Jane valóban tizenkilenc éves: kinyílik, tréfálkozik, és igen, sokszor flörtöl is - Bronte szórakoztatóan, izgalmasan ábrázolja férfi és nő macska-egér játékát; és bár Rochester vagyonos, tapasztalt, akaratos, szenvedélyes férfi, aki húsz évvel idősebb Jane-nél: ilyenkor mégis egyenlő a két fél.  Különösen tetszik, hogy amikor Rochester szakítani akar a múltjával, Jane nem tetszeleg a megmentő szerepében; nem akarja jó útra téríteni. Csodálatos, ahogy Bronte minden csapdát kikerül, amivel hétköznapivá tehetné ezt a történetet  - egy pillanatig sem érezzük a tipikus és-akkor-a-gazdag-birtokos-elveszi-a-szegény-csinos-nevelőnőt sztorit.

"I am not talking to you now through the medium of custom, conventionalities, nor even of mortal flesh: it is my spirit that adresses your spirit; just as if both had passed through the grave, and we stood at God's feet, equal - as we are!"


A könyv szerelmes regénynél azonban több. Az olvasás során időről időre találkozunk Bronte határozott véleményével különféle témákban: a nők egyenjogúságától és a szegényekkel való szégyenletesen megalázó bánásmódtól kezdve a gyermekek és árvák jogain és a képmutató vallásosságon át a férfi-női kapcsolatig. A sokszor filozofálásba hajló gondolatmenetek teszik remek korrajzzá, és jóval sokrétűbbé egy átlagos átlagos gótikus regénynél. Ritkán fordul elő, de ezúttal jobban örültem, hogy a magyarázatokkal tűzdelt verziót vettem meg; a lábjegyzetek nemhogy nem vontak le az élvezeti értékből; a sok bibliai idézet, az irodalmi utalások (az Elveszett Paradicsomtól kezdve ezernyolcszázas években divatos dalokig)  miatt számomra éppen hogy hozzáadtak.
Csillagos ötös, természetesen.
Filmen még nem láttam, noha számtalanszor feldolgozták - engem legtöbbször már a plakát is eltántorít; valamiért rendszerint csinos, titokzatos külsejű fiatalembereket és gyönyörű színésznőket választanak a két főszerepre. Egyelőre az 1997-es Samantha Morton és Ciarán Hinds-féle verzió tetszik legjobban, bár nem tudom, Hinds képes-e a Rochester-féle sötét erőt és szenvedélyt megjeleníteni. (Egyáltalán, képes-e arra bárki is Alan Rickmanen kívül, akinek viszont húsz kiló mínusza van - izomban - a szerephez.)