2015. április 24., péntek

Archív - Fejen

Általános iskolában néha kézenálltunk bordásfal mellett. Utálom az érzést: nem szeretem, ha nem látom, mi újság a lábaimmal. Meg sem mertem őket mozdítani, így hosszú ideig csak kézenálltam, aztán összecsuklottak alattam a karjaim, én pedig ráestem a fejemre. Egy darabig zavartan feküdtem furcsa kis rongycsomóként  a bordásfal tövébe gyűrve, aztán feltápászkodtam. A rekedt hangú, ráncos tornatanárnő erőteljesen megtapogatott, aztán kijelentette, hogy semmi bajom.
Azóta nem állok sem fejen, sem kézen, és jógán egyetlen fejjel-lefelé pózt csinálok meg: a gyertyaállást. T.i. akkor látom a lábaimat, és az jó.

Tegnap Jadle közölte, hogy toljuk a matracokat a fal mellé, és az övvel szorítsuk össze a könyökünk fölött a karjainkat, hogy ne csússzanak szét. Ez mindig gyanús. És mivel jógán semmi nem kötelező, én ilyenkor szabályos kéztartással a fal mellé állok, a két kezem közé veszem a megfelelő távolságot biztosító parafatéglát, és lemegyek downward-facing-dogba.
Jadle ezúttal alkartámaszt kért, aztán nyújtott lábakat, majd szép sorban mindenki felrúgta a lábait a magasba. Kivéve engem. Úgyhogy odajött mellém.
- Cinnamon, emeld fel az egyik lábad.
Engedelmeskedtem, ő megragadta a bokámat.
- És most rúgd el magad.
- Nem - csipogtam fejjel lefelé.
- Dehogynem. Bírni a fogja a karod, minden nehézség nélkül tartod percekig a chaturanga dandrasanát.
- Nem - makacskodtam.
Harmadszorra nem szólt. Ellentmondást nem tűrően megfogta a két lábamat és felrántotta őket. És mivel azért Jadle az instruktorom, mert benne tökéletesen megbízom, alig féltem - így esett, hogy kis segítséggel életemben először hajtottam végre a pávapózt, és túléltem.
Büszkébb vagyok rá, mint bármi másra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése