2013. november 13., szerda

Tíz nap

Ennyi kell, hogy az ember magához térjen. Most már nagyjából rendben vagyok: elkezdtem berendezni az új irodámat, listákat írok a tennivalókról; próbálom felvenni a fonalat (van már például ausztrál jogsim, juhé!). Ennek a fonalfelvételnek része volt az is, hogy a hétvégét megtoldottuk pár nappal és ellátogattunk Melbourne-be.
Meg kell mondanom, Ausztráliának elég jó a PR-ja. Nekem speciel mindig verőfény, csokira barnult emberek, örök nyár, szörfözés, satöbbi jutott róla eszembe. Ehhez képest mind Canberra, mind Melbourne vacogtatóan hideg: kb. tizenöt fok van, amit az állandó hideg szél miatt tíznek érezni. Nagyjából este fél hét tájt egy csapásra úgy lehűl a levegő, mintha kinyitották volna a fagyasztószekrény ajtaját. Gőzöm sincs, hogyan bírják a kakaduk. 
A pálmákon, cikászokon és egyéb egzotikumokon nem csodálkozom, azok Írországban is megélnek, mivel ott sem fagy telente...
Melbourne-t mindig úgy képzeltem, hogy az Ausztrália Bostonja, és nem csalódtam: meglehetősen európai hangulatú város, köszönhetően a brit hangulatú építészetnek és a villamosoknak. Szerintem egy város lelkének átérzésében sokat segít, ha ellátogatunk a temetőjébe és a piacára; nekünk most az előbbi kimaradt, a piactól viszont el voltunk ragadtatva. Vettünk eperlekváros fánkot (ez állítólag ott kötelező), és azt majszolva bóklásztuk végig a sorokat: volt külön halas csarnok, húsos, tejtermékes, zöldséges, kézműves, kutyafülés. Nekem az ázsiai árusok tetszettek legjobban, végigszaglásztam a fűszereiket és megerősödött bennem az elhatározás, hogy az itt töltött idő alatt legalább egy kicsit megtanulok ázsiaiul főzni. Hétvégén beszerzem hozzá a megfelelő wokot, aztán kalandra fel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése