2013. november 28., csütörtök

Bibimbap

Gráciával azóta nem találkoztam, hogy én Írország, ő pedig Korea felé vette az irányt; úgyhogy röpke tízéves késéssel most kérdezhettem meg, hogy szerette-e. Nagyon - mosolygott, és olyan lelkesen mesélt az élményeiről, hogy kíváncsi lettem az országra.
Az ismerkedést egyelőre a konyhával kezdem (mint általában). B-vel Melbourne-ben kóstoltunk először koreai ételt: én a bibimbap nevű egytálételt választottam, és milyen jól tettem! Cseréptálban kaptam egy réteg párolt rizst, rajta külön-külön kupacban párolt és marinált zöldségeket és egy kis adag marhahúst. Az egész miskulanciának a tetejére ütöttek egy tükörtojást, aminek még folyt a sárgája. Mellé kis tálkában fűszeres szósz járt, és persze az elmaradhatatlan kimchi (csípős-savanyított káposzta, amiért odavagyok).
A pálcikámmal először külön megkóstoltam az összes zöldséget. Ezt látva a koreai tulajdonos mély felháborodásának adott hangot, majd napközis tanárnéniket megszégyenítő határozottsággal mellém állt, elvette a pálcikáimat és összekutymászta az egészet. Miközben öntötte rá a szószt, lelkesen magyarázta, hogy ez a bibimbapevés szakszerű módja. Én megszeppenten bólogattam, mire megenyhült, és türelmesen elkezdett pálcikával evésre oktatni. Egészen odáig úgy éreztem, hogy elég tisztességesen eszem pálcikával, de kiderült, hogy az ujjtartásom teljesen rossz. Egy darabig küszködtem - a tipikus koreai fémpálcikák ráadásul rettentőmód csúsznak is -, végül a tulaj a kezembe nyomott egy kanalat, hogy mégse maradjak éhen.
Mindenesetre megfogadtam, hogy mihelyst beszereztem egy wokot, otthon is készítek bibimbapot. Két külön recept alapján állítottam össze ezt a verziót, amit ki fogok próbálni:

Bibimbap:
Fogok egy darab (200 g) lapos hátszínt, és egy ek szójaszósz, egy ek szezámolaj, fél gerezd összenyomott fokhagyma, és egy fél tk barna cukor keverékében hagyom ázdogálni.
Ezalatt összeállítok kétféle mártást:
1. alkotóelemek: 1 szál újhagyma felkarikázva, 1 gerezd fokhagyma összenyomva, 2 tk szezámmag megpirítva, 2 ek szezámolaj, 1 tk só.
2.  alkotóelemek: 2 ek gochujang (koreai paprikaszósz), 1 ek szezámolaj, 1 ek barna cukor, 1 ek víz, 1 ek pirított szezámmag, 1 tk rizsecet (vagy más semleges ízű ecet), 1 gerezd fokhagyma összenyomva.
Amikor a mártások elkészültek, felforralok egy lábos vizet, és ha bugyog, a víz felével leöntök két marék spenótot. Fél percig hagyom punnyadni, aztán hideg vízzel leöblítem és kinyomkodom. A többi forró vízbe beleborítok némi babcsírát és egy perc főzés után ezt is leöblítem hideg vízzel. A kétféle zöldségre külön-külön ráöntöm az 1. számú mártást és félreteszem. Ha éppen sok zöldségre vágyom, ugyanezt a szószt hajszálvékonyra gyalult kígyóuborkára is ráönthetem harmadiknak. De a legjobb, ha találok a közértben abból a moszatsalátából, ami úgy néz ki, mint a csíkokra vágott zöld nejlonzacskó :)
Ezt követően hajszálvékonyra szeletelek fél marék shiitake gombát és pálcikává aprítok egy szál kis répát. Külön-külön megpirítom őket a wokban egy kevés olajon némi sóval (cirka két perc), aztán félreteszem.
Végül ízlés szerint megsütöm a marhahúst (én kissé véresen szeretem), felszeletelve hagyom hűlni, és addig megsütök két tükörtojást úgy, hogy a közepe még folyjon. A végén egy-egy tál ázsiai módra párolt rizsen elrendezem a zöldségeket és a marhahúst, a tetejére teszem a tojást, és mellé kis tálkában adom a 2. sz. mártást és rengeteg kimchit.

Nomármost én elhiszem, hogy a keleti konyha roppant praktikus ezzel az egywokos működéssel, de amikor minden vackot külön kell elkészíteni, és félretenni apró tálkákon, mosogatás szempontjából nagyjából ugyanott vagyok, mint a rántotthús-krumplipüré kombó esetében...

2013. november 26., kedd

Közlekedésről

Általános iskolában az volt a legemlékezetesebb rajzórai feladatom, amikor rózsaablakot kellett szerkeszteni körzővel-vonalzóval. Fél éven keresztül gyűjtöttük a színes genothermeket: sárgát, rózsaszínt, kéket - azóta is titkos vonzalmat érzek a tarka műanyagfóliák iránt -, aztán egy vastag fehér lapra nekiálltunk íveket, köröket, egymásba karoló mintákat rajzolni. A végén körömollóval kivágtuk a lyukakat, megfelelő méretűre szabtuk a genotherm-darabkákat, beragasztottuk őket és ta-damm: elkészült a rózsaablak.
Na, szerintem valahogy így tervezhették Canberra úthálózatát is. Van néhány hosszabb, egyenes autóút (járda nélkül, ami eléggé megnehezíti a gyalogos közlekedést), és ezek között csupa ívesen hajló, kisebb, egymásba fonódó utca. Nincs jó és rossz környék, nincs városközpont; sőt, a várost töredéke lakja annak az embermennyiségnek, amennyire tervezték. (Épp ezért a széles utakra eredetileg megálmodott villamoshálózat megépítése egyelőre érdeklődés hiányában elmaradt.) Sok helyütt nincs is felparcellázva, vagy ha igen, az építkezéseket még nem kezdték meg: a mi épületünk mellett egy óriási üres telek van, ahol kenguruk szoktak legelészni. Nem egy sétálgatós város: én tegnap próbaképp elkutyagoltam a sarki tisztítóig - negyven perc az út csak oda, ha jól kilépek. Közben nem szabad meglepődni, ha az utca egyszer csak visszakanyarodik arrafelé, amerről jöttem - ahogy a kedves volt főnökömnek írtam, egészen Alice Tükörországban-jellegű érzés :) biciklizni viszont annál jobb: nem túl nagy a forgalom, és mindenhova széles biciklisávokat rajzoltak. Egy dologra kell nagyon ügyelni: itt valami rettentő pimasz madarak élnek (az állatvilágról majd legközelebb írok részletesen), amik direkt a biciklisekre specializálódnak, és egészen hitchcocki módon támadják meg őket útközben. Emiatt a biciklisek a sisakra kis tüskéket szerelnek, és tiszta ufószerűen néznek ki :)
Még egy tipikusan canberrai dologról mesélek: ez pedig a megmagyarázhatatlan vonzalom a körforgalom iránt. (Tuti, hogy a tervezőnek anno elveszett a vonalzója.) Ha két utca keresztezi egymást, tuti körforgalmat szerkesztenek közéjük, akkor is, ha az egész icipici és semmi értelme. Én úgy fogom fel, mint gyakorlási lehetőséget: az angolszász vezetés során úgyis mindig ez okozza a legnagyobb nehézséget az európaiaknak.

2013. november 13., szerda

Tíz nap

Ennyi kell, hogy az ember magához térjen. Most már nagyjából rendben vagyok: elkezdtem berendezni az új irodámat, listákat írok a tennivalókról; próbálom felvenni a fonalat (van már például ausztrál jogsim, juhé!). Ennek a fonalfelvételnek része volt az is, hogy a hétvégét megtoldottuk pár nappal és ellátogattunk Melbourne-be.
Meg kell mondanom, Ausztráliának elég jó a PR-ja. Nekem speciel mindig verőfény, csokira barnult emberek, örök nyár, szörfözés, satöbbi jutott róla eszembe. Ehhez képest mind Canberra, mind Melbourne vacogtatóan hideg: kb. tizenöt fok van, amit az állandó hideg szél miatt tíznek érezni. Nagyjából este fél hét tájt egy csapásra úgy lehűl a levegő, mintha kinyitották volna a fagyasztószekrény ajtaját. Gőzöm sincs, hogyan bírják a kakaduk. 
A pálmákon, cikászokon és egyéb egzotikumokon nem csodálkozom, azok Írországban is megélnek, mivel ott sem fagy telente...
Melbourne-t mindig úgy képzeltem, hogy az Ausztrália Bostonja, és nem csalódtam: meglehetősen európai hangulatú város, köszönhetően a brit hangulatú építészetnek és a villamosoknak. Szerintem egy város lelkének átérzésében sokat segít, ha ellátogatunk a temetőjébe és a piacára; nekünk most az előbbi kimaradt, a piactól viszont el voltunk ragadtatva. Vettünk eperlekváros fánkot (ez állítólag ott kötelező), és azt majszolva bóklásztuk végig a sorokat: volt külön halas csarnok, húsos, tejtermékes, zöldséges, kézműves, kutyafülés. Nekem az ázsiai árusok tetszettek legjobban, végigszaglásztam a fűszereiket és megerősödött bennem az elhatározás, hogy az itt töltött idő alatt legalább egy kicsit megtanulok ázsiaiul főzni. Hétvégén beszerzem hozzá a megfelelő wokot, aztán kalandra fel.

2013. november 6., szerda

Hosszú út



Három napja megjöttem, de csak most tértem magamhoz annyira, hogy írjak egy kicsit. Persze korábban gyűjtögettem a tippeket, hogyan lehet gyorsan megküzdeni az átállással. A gyors megoldások hívei általában vagy arra szavaznak, hogy a gépen kérnek valami erőset és végigalusszák az utat, vagy gyógyszerekkel érik el ugyanezt: ki nyugtatóval, ki daedalont szed. Én jobban szeretem a lassabb módszereket, mert ha totálisan kiütném magam, az átszálláskor napokig keresgélném a szingapúri reptéren a megfelelő kaput.

Ezzel csak az a baj, hogy előre kell tervezni. A melatonint már napokkal az utazás előtt el kell kezdeni szedni, ha ezt választjuk. A legtermészetesebb módszer persze az, ha egy héttel az utazás előtt kezdve mindennap egy órával eltoljuk a napirendünket, és megpróbáljuk a célállomás időbeosztásához igazítani a magunkét. Nálam ez mondjuk elég vicces lett volna, tíz órát az ember nem nagyon tologat csak úgy (csodálatos főnökeim voltak, de nagyot néztek volna, ha megjelenek este tizenegykor frissen, munkakezdésre készen). 

Úgyhogy igyekeztem zen hozzáállással elfogadni, hogy 1. általában kelet felé utazom rosszabbul, 2. az átállást semmivel nem tudom könnyebbé tenni, ezért 3. minimum egy hétig zombi leszek. Így is van, úgyhogy most hajnalonta kivet az ágy, de ez nem baj: rögtön az első reggelemen így alaposan megfigyelhettem a szomszéd ligetben legelésző kengurukat. Az eukaliptuszokon sárgabóbitás kakaduk tollászkodnak, és rém egzotikus minden.