2013. szeptember 29., vasárnap

Archív - Betbabók

Pszt.
Egyszer B-vel betörtünk egy házba a második kerületben.
Igaz, hogy (valószínűleg) lebontásra várt, és a kertet elborította a sitt-tömeg... minket a szomorú látvány nem tartott vissza. Átmásztunk a foghíjas kerítésen, átugráltuk a téglakupacokat, aztán bóklásztunk egy sort a valaha gyönyörű, hatalmas kertben.  Az egyik fa árnyékában aprócska, kékkel csempézett mélyedésre bukkantunk. Szép kis szökőkút lehetett ott valamikor. Itt egy elvadult orgonabokor bólogatott, amott néhány gyöngyviráglevél smaragdlott a félárnyékban. A madárcsicsergős félhomályban egészen úgy éreztem magam, mint Mary a Titkos Kertből.

Aztán felsétáltunk a széles teraszra, és megpróbáltuk belökni az ajtót. Hiába. Tanácstalanul néztünk egymásra, de ekkor már nem fordulhattunk vissza. Találtunk egy üres ablakkeretet, és azon át másztunk be. Végigsétáltunk az L-forma épület szobáinak során; valaha csak a hatalmas osztott ablakokon tűzhetett be a fény, de mostanra sok helyen jókora lukak tátongtak a falon. Bekukkantottunk a valahai konyhába, a fürdőszobába - szinte magam előtt láttam az itt élt családot. Az alsó szinten az L rövidebb szárán volt a teraszra nyíló nappali, mellette az emeletre vezető lépcső. Az L találkozásában kisebb mosdóra (vagy talán mosókonyhára?) bukkantunk, mellette tágas konyhában süthetett szilvás lepényt a valahai anyuka. Az L hosszabbik szárán volt az étkező, és a legvégén egy csendesebb szoba. Talán az apuka nyugalmas dolgozószobája, esetleg vendégszoba - vagy mindkettő egyszerre.

Óvatosan lépdeltünk fel a nyikorgó falépcsőn az emeletre; a sárga falon sűrűn, borostyánszínűn ragyogott a késő délutáni napfény. A felső szinten a nappali fölött szürke virágmintás tapétájú hálóterem fogadott (valamikor kék lehetett a papír, de nekem ködszürkén még jobban is tetszett), a harmadát nyugodtan le lehetett volna választani gardróbszekrénynek vagy fürdőszobának. A tágas fürdőszoba itt is az L közepén kapott helyet, mellette két gyerekszoba követte egymást: az egyiknek a falán százszorszépmintás tapéta hámlott, és a padló közepén le lehetett látni az alatta fekvő szobába.
A lépcső továbbvezetett, úgyhogy felsettenkedtünk - kívülről nem tűnt háromszintesnek az épület, ezért kíváncsi voltam, hová jutunk. Kinyitottuk a csapóajtót, és kiléptünk a tetőre. Tüzijátékcsodálásra termett helyszín; a ház magasságához képest messzire elláttunk.
Amikor az elhagyott, pusztulásra ítélt otthonra gondolok, mindig a valahai arcát látom magam előtt, és mosolygok. És mivel képzeletben bármi lehetséges, százszor is elgondoltam, hogyan festene, ha mi laknánk ott; hova tapasztanék erkélyt, hol nyitnék ajtót, milyen fűszernövények illatoznának a teraszon, és milyenek az ablakládákban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése