2013. szeptember 29., vasárnap

Archív - Betbabók

Pszt.
Egyszer B-vel betörtünk egy házba a második kerületben.
Igaz, hogy (valószínűleg) lebontásra várt, és a kertet elborította a sitt-tömeg... minket a szomorú látvány nem tartott vissza. Átmásztunk a foghíjas kerítésen, átugráltuk a téglakupacokat, aztán bóklásztunk egy sort a valaha gyönyörű, hatalmas kertben.  Az egyik fa árnyékában aprócska, kékkel csempézett mélyedésre bukkantunk. Szép kis szökőkút lehetett ott valamikor. Itt egy elvadult orgonabokor bólogatott, amott néhány gyöngyviráglevél smaragdlott a félárnyékban. A madárcsicsergős félhomályban egészen úgy éreztem magam, mint Mary a Titkos Kertből.

Aztán felsétáltunk a széles teraszra, és megpróbáltuk belökni az ajtót. Hiába. Tanácstalanul néztünk egymásra, de ekkor már nem fordulhattunk vissza. Találtunk egy üres ablakkeretet, és azon át másztunk be. Végigsétáltunk az L-forma épület szobáinak során; valaha csak a hatalmas osztott ablakokon tűzhetett be a fény, de mostanra sok helyen jókora lukak tátongtak a falon. Bekukkantottunk a valahai konyhába, a fürdőszobába - szinte magam előtt láttam az itt élt családot. Az alsó szinten az L rövidebb szárán volt a teraszra nyíló nappali, mellette az emeletre vezető lépcső. Az L találkozásában kisebb mosdóra (vagy talán mosókonyhára?) bukkantunk, mellette tágas konyhában süthetett szilvás lepényt a valahai anyuka. Az L hosszabbik szárán volt az étkező, és a legvégén egy csendesebb szoba. Talán az apuka nyugalmas dolgozószobája, esetleg vendégszoba - vagy mindkettő egyszerre.

Óvatosan lépdeltünk fel a nyikorgó falépcsőn az emeletre; a sárga falon sűrűn, borostyánszínűn ragyogott a késő délutáni napfény. A felső szinten a nappali fölött szürke virágmintás tapétájú hálóterem fogadott (valamikor kék lehetett a papír, de nekem ködszürkén még jobban is tetszett), a harmadát nyugodtan le lehetett volna választani gardróbszekrénynek vagy fürdőszobának. A tágas fürdőszoba itt is az L közepén kapott helyet, mellette két gyerekszoba követte egymást: az egyiknek a falán százszorszépmintás tapéta hámlott, és a padló közepén le lehetett látni az alatta fekvő szobába.
A lépcső továbbvezetett, úgyhogy felsettenkedtünk - kívülről nem tűnt háromszintesnek az épület, ezért kíváncsi voltam, hová jutunk. Kinyitottuk a csapóajtót, és kiléptünk a tetőre. Tüzijátékcsodálásra termett helyszín; a ház magasságához képest messzire elláttunk.
Amikor az elhagyott, pusztulásra ítélt otthonra gondolok, mindig a valahai arcát látom magam előtt, és mosolygok. És mivel képzeletben bármi lehetséges, százszor is elgondoltam, hogyan festene, ha mi laknánk ott; hova tapasztanék erkélyt, hol nyitnék ajtót, milyen fűszernövények illatoznának a teraszon, és milyenek az ablakládákban.

2013. szeptember 25., szerda

Amerikai palacsinta

Újabban örömmel konstatálom, ha a tej megsavanyodik. Nem bolondultam meg. Nem is készítek belőle mindenféle tejterméket muszlinzacskóval és baktériumkultúrákkal felszerelkezve. Egyszerűen palacsintát sütök.
Az amerikaiak a vastag palacsintájukhoz hagyományosan buttermilket használnak, ami leginkább a mi aludttejünkhöz hasonlít. Én eddig a fázisig nem szoktam eljutni, de a savanyú tej is ugyanolyan remek: könnyedebbé teszi a tésztát. Így készül a kevercsem:
1 csésze liszt
1/4 csésze teljes kiőrlésű liszt
2 evőkanál cukor (én a vaníliarúddal összedarált kristálycukromat használom erre a célra)
2 teáskanál sütőpor
pici só
1 nagy tojás
1 csésze savanyú tej 
3/4 csésze bogyós gyümölcs: áfonya vagy ribizli, esetleg a kettő keveréke
A hozzávalókat a fenti sorrendben összekeverem a kis kézi habverőmmel, ügyelve, nehogy csomós legyen a tészta, aztán mártásoskanálnyi (=kb. fél merőkanálnyi) mennyiségeket plattyantok belőle a palacsintasütőmre. Kisebbre és vastagabbra folynak szét, mint a magyar palacsinták (ezért valamivel tovább sülnek), és jóval könnyebb őket megfordítani is.
Ez volt a kedvenc reggelim idén nyáron - juharsziruppal is, fahéjas cukorral is verhetetlen, de férfiasan bevallom, hogy nem mindig éri meg, hogy az asztalra kerüljön: előfordult már a történelemben, hogy kockás pizsamában, dudorászva sütöttem őket egymás után, a készeket azon forrón bekapkodva.

 
 

2013. szeptember 23., hétfő

Ian McEwan - Atonement

Milyen régóta szerepelt ez a könyv a listámon... a film csinált kedvet hozzá, ami annak ellenére érintett meg, hogy méltatlan körülmények között néztem egy fárasztó transzatlanti repülőúton, nyűgös-fáradtan, apró képernyőn. És mégis. Ritka, hogy egy film ennyire hűen tudja visszaadni a regény hangulatát.
Olvasva méginkább elvarázsolt és fájt ez a gyönyörűen megírt, lassan csordogáló történet; láttam magam előtt Angliát mindenestül; a fullasztóan nyugalmas vidéki birtokot, majd a háború által sújtott Londont. A Tallis családban nem-is-oly mélyre temetett feszültségek megértésében meglepetésemre rengeteget segített Kate Fox könyve.
McEwan mesterien simítja a történetet a történetbe; a Tizenharmadik Történet Vida Wintere jutott eszembe, ahogy a sikeres íróvá vált, pusztítóan élénk képzelőerővel megvert Briony élete végén az utolsó regényében visszanyúl a gyerekkorához és próbálja benne áttranszformálni az egész életén keresztül cipelt bűntudatot. Odavoltam a részletesen megrajzolt, lélegző karakterekért, és lenyűgöztek az eltérő nézőpontok, ugyanazon esemény különböző (félre)értelmezései - mindannyiuknak elhittem, hogy nem tehettek másként. Szomorú, nagyon szomorú könyv; hűvös, tejfehér ködben lebegtem, amíg olvastam. Biztos, hogy mást is előveszek még McEwantől.
5/5

2013. szeptember 22., vasárnap

Archiv: Teák - másképp

Kalapkáék apró, írországi lakása egyike volt a legotthonosabbaknak, amiben valaha jártam. Már a hozzájuk vezető csatorna-parti út is mesei volt: az egyik szakaszon alacsony házikó hatalmas terasza nyúlt a ragyogózöld víztükör fölé, olyan alacsonyan, hogy stégnek is beillett. Horgászni ugyan nem lehetett róla, de kacsákat etetni igen. A házikó gazdája kényelmesre párnázott kerti székeket tolt a teraszra, dézsás növények mögé rejtette a házát, és a vízbe néhány vízijácintot telepített, hogy legyen mit nézegetni.

Kalapkáék ugyanezen a békés környéken könnyed, krémszín és fehér, franciás otthont álmodtak maguknak (naná: a férj francia volt), ötletesen, szinte eszköztelenül: ők is sokat költöztek, és hamar elhagyták a fölösleges holmikat. A fürdőszobában rusztikus fonott kosárban sorakoztak a Lush-szappanok: kókuszos a nyári meleg napokra, narancsos a karácsonyváráshoz, és ördögi, szinte csípősen friss zöld-fekete a reggeli ébresztéshez. Később Kalapka kölcsönkérte a szappanfőzős könyvemet, és kedve szerint készített utánpótlást. A kandallópárkányon családi fotók kompozíciója és egy mesés arab üvegmozaik-tálka. Néhány hétköznapi tárgyat  is  olyan szépséges harmóniában tudtak elrendezni, hogy a praktikus szappankupac érzékgyönyörködtető műalkotássá vált. Kedvencem mégis apró, hófehér konyhájuk volt: ezerféle gabonával, aszalt gyümölcccsel, szárított paradicsommal és gombával, selymes lóheremézzel és teákkal, teákkal, teákkal... ha jól emlékszem, ez volt az első közös témánk. A teák. És persze a jóga.

Kalapkától hallottam először a kamillateás karfiollevesről. Nagyon tetszett nyitottságuk az új ízek iránt: vegetáriánusok voltak, félig franciák, és száz százalékig kreatívak. Akkor gondolkodtam el, hogy miért is ne vonhatnánk be a teák ezerféle ízét az ételkészítésbe? Nemsokára rámtalált Jamie receptje: a tealevélen füstölt hal. Ő hagyományőrző briteket szólított meg a párolóedénybe helyezett fehér hallal és az alászórt jázminos zöldteával; nekem a pipafüst-ízű lapsang souchong jelent meg lelki szemeim előtt.
Végül desszertnek egy másik brit: Malcolm Hillier Earl Greyből készült sorbet-ja birsalmakompóttal. A bergamottal ízesített  Earl Grey tea egészen addig különleges kedvencem volt, amíg a még citrusosabb Lady Grey-jel meg nem ismerkedtem, a birsalma pedig maga a csoda: sűrű,  fanyarédes, se nem alma, se nem körte, aranysárga (állítólag Páris aranyalmája is birs lehetett) és gyönyörű. Persze, hogy magával ragadott ez az ötlet is.

2013. szeptember 20., péntek

Tündérkert

Mielőtt elutazom, négy testvérnek ajándékba csinálok egy tündérkertet. Egy lapos, széles tálba ültetek majd apró növényeket: mini fokföldi ibolyát, aprócska rózsát vagy korallvirágot, egyéb törpe zöldeket. Kijelölök közöttük egy kanyargós ösvényt, és apró szemű fehér kaviccsal szórom fel; icipici terrakottacserepekbe kövirózsa-babákat ültetek az ösvény szélén. Pezsgősdugó dróthálójából hajtogatok két mini kovácsoltvas széket, és 2x2 mm-es mozaiklapocskákból mozaikoltam már egy kerek asztallapot is, ami szintén pezsgősdugó-drótlábat kap. (Nagyon meditatív dolog egy kétszázforintosnyi kartonlapra csipesszel csepp mozaikkockákat ragasztgatni, aztán kifugázni az egészet.)
Gyűjtöttem ágakat; apró hintaállvány lesz belőlük - az ékszerkészítős holmik között találtam fél méternyi láncot, ami épp megfelel a hintához, az ülőkét jégkrém fapálcikájából csinálom majd. A növények közé mohát telepítek, mini fészket bújtatok, és a fészekbe beleszúrok pár dróton billegő, tollas szárnyú, csepp madarat. 
Remélem, tetszeni fog nekik.

2013. szeptember 18., szerda

Citromlekvár

Egyszer B hozott két és fél kiló citromot.
(Azóta nem gyűjtök citromot.)
(Vicceltem. Azóta is gyűjtök citromot.)
Ahhoz nem fért kétség, hogy citromos dzsemet fogok egy részéből főzni; méghozzá levendulásat. Macsnak hoztam egyszer ilyet Dublinból - odavolt érte. A marmalade-nak én is nagy barátja vagyok, de nem mondom, hogy egyszerű előállítani. Úgy egy kiló citromot áldoztam fel a dzsem oltárán: alapos mosás után hosszában nyolcadokra vágtam őket, és minden nyolcadból kipiszkáltam a magokat, majd félretettem őket. Eztán a nyolcadjaimat nagyon vékonyan felszeleteltem, és közben felfogtam a belőlük kicsorgó levet. Ezt a részt jó gumikesztyűben csinálni, mert zsirbonyás lesz az ember ujja, és ha netán apró vágás is van a kezünkön, akkor jujjuj. (Tapasztalat.)
Szeletelés után megmértem, hány csésze citromom lett a végén, és ugyanennyi vizet feltettem forrni; amikor gyöngyözött, hozzátettem a citrommagokat és 3-4 evőkanál szárított levendulavirágot. Tíz percig hagytam bugyogni, aztán levettem a gázról és félretettem ázdogálni. Végül leszűrtem, majd a levendulatea-szerű levet, a felszeletelt citromot és a felfogott citromlevet együtt felforraltam, tizenöt perc gyöngyözés után levettem a tűzről, és egy napig a lábosban lefedve állni hagytam.
Másnap lemértem, hozzátettem valamivel kevesebb cukrot, amennyi csésze citromom volt előző nap (én kevésbé édesen szeretem a marmalade-et) fél csészényi adagokban, minden újabb adag cukor előtt hagyva, hogy ismét felforrjon. Ennek nem tudom, mi értelme volt, de így írta a receptem. Megmutattam neki a sót, belekapirgáltam egy vaníliarudat, és mivel fogalmam sem volt, mennyi ideig kell főzni, még jó darabig kutyulgattam a tűzön. Mikor elfáradt a csuklóm, hozzákevertem két evőkanál levendulavirágot, sterilizált üvegekbe töltöttem, és elküldtem a párnák közé aludni másnapig. Először ijesztően folyósnak tűnt, de kihűlés után zselés lesz (kicsit keményebb is, mint ahogy terveztem). Mindenesetre az íze mindent felülmúl. Nem azért, mert az én művem, de szerintem sokkal jobb lett, mint amit Macsnak hoztam anno...

2013. szeptember 16., hétfő

Kate Fox - Watching the English

B-vel időnként elbeszélgetünk róla, hogy a világnak melyik részén élnénk szívesen hosszabb távon. London természetesen a közös kedvenc, de úgy tűnik, egy darabig még várnunk kell egymásra... amit azt hiszem, nem is bánok. Valahogy úgy képzelem, hogy erre a városra sokkal elmélyültebben kell készülni, mint Dublinra, Washingtonra, vagy Canberrára. 
Biztos vagyok benne, hogy Kate Fox könyve ehhez nagy segítség lesz. Mert az ugyebár mindannyian tudjuk, hogy az angolok olyan hmmm... furák, de hogy pontosan miért és hogyan azok?... Kate Fox brit szociológus ezt a furaságot mutatja be és szedi ízekre az angol humortól kezdve a munkastíluson át a pubokig. 
Rendkívül szórakoztató könyv; a maga száraz angol stílusában úgy tanít, hogy közben cseppet sem veszi magát komolyan. Jellemzően a weatherspeakről szóló fejezet az első, amelyből megtudhatjuk, hogy az időjárásról szóló kötelező társalgás persze sosem csak az időjárásról szól; valamint azt is, hogy udvariatlanság nyíltan ellentmondani a beszélgetőpartnernek, túllicitálni a másikat közönséges, és az angol éghajlatot csak a helyiek szidhatják.
Kedvenceim a társadalmi rétegekről szóló részek voltak, ahol Fox részletesen leírta, hogy az alsó középosztály öltözködési és lakberendezési stílusa (sőt, az általuk szervezett esküvők!) miben különbözik a munkásosztályétól vagy a középosztályétól. Megtanultam ezen kívül a pub-etikettet és a sörrendelés komplex koreográfiáját, és a szexről szóló részből megtudtam, miért udvarol olyan esetlenül az angol férfi. Meglehetősen vastag könyv, időnként önismétel egy picit (én ezt nem bántam), és minden fejezet végén van egy összefoglaló a fontosabb megállapításokról. Mindenkinek kötelezővé tenném, aki szereti a brit irodalmat: elképesztően érdekes a könyv olvasása után kézbe venni Austent vagy Dickenst (én most az Atonement-et olvasom, de abban is ráismerek Fox társadalmi osztályaira), és igazi homlokcsapkodós élmény utána végiggondolni, hogy Darcy mennyire hamisítatlanul angol ideál.
5/5

2013. szeptember 13., péntek

2013. szeptember 13.

Most már hivatalos, papír is van róla: késő ősszel utazunk B-vel Canberrába, bizonytalan időre. (Én reménykedem a négy évben...)
2013 ezennel a legőrültebb, legnehezebb, legfelkavaróbb, legporbasújtóbb és legfelemelőbb évem. Tavasszal még a legkudarcosabb időszakomnak tűnt. Ma már nem adnám semmi pénzért.

Egy ideje kacérkodtam a gondolattal, hogy újrakezdem a blogolást; ezután a hír után pedig nem is lehet másképp. A koncepció ugyanaz, mint a cinnamon.freeblog.hu-n volt (Isten nyugosztalja) - magyarán mindenről írok, ami épp foglalkoztat: 

'...of shoes and ships and sealing wax,
of cabbages and kings.'

Néha előrángatok majd egy-egy antik bejegyzést is a korábbi blogomról.
Welcome back y'all :)