2013. november 28., csütörtök

Bibimbap

Gráciával azóta nem találkoztam, hogy én Írország, ő pedig Korea felé vette az irányt; úgyhogy röpke tízéves késéssel most kérdezhettem meg, hogy szerette-e. Nagyon - mosolygott, és olyan lelkesen mesélt az élményeiről, hogy kíváncsi lettem az országra.
Az ismerkedést egyelőre a konyhával kezdem (mint általában). B-vel Melbourne-ben kóstoltunk először koreai ételt: én a bibimbap nevű egytálételt választottam, és milyen jól tettem! Cseréptálban kaptam egy réteg párolt rizst, rajta külön-külön kupacban párolt és marinált zöldségeket és egy kis adag marhahúst. Az egész miskulanciának a tetejére ütöttek egy tükörtojást, aminek még folyt a sárgája. Mellé kis tálkában fűszeres szósz járt, és persze az elmaradhatatlan kimchi (csípős-savanyított káposzta, amiért odavagyok).
A pálcikámmal először külön megkóstoltam az összes zöldséget. Ezt látva a koreai tulajdonos mély felháborodásának adott hangot, majd napközis tanárnéniket megszégyenítő határozottsággal mellém állt, elvette a pálcikáimat és összekutymászta az egészet. Miközben öntötte rá a szószt, lelkesen magyarázta, hogy ez a bibimbapevés szakszerű módja. Én megszeppenten bólogattam, mire megenyhült, és türelmesen elkezdett pálcikával evésre oktatni. Egészen odáig úgy éreztem, hogy elég tisztességesen eszem pálcikával, de kiderült, hogy az ujjtartásom teljesen rossz. Egy darabig küszködtem - a tipikus koreai fémpálcikák ráadásul rettentőmód csúsznak is -, végül a tulaj a kezembe nyomott egy kanalat, hogy mégse maradjak éhen.
Mindenesetre megfogadtam, hogy mihelyst beszereztem egy wokot, otthon is készítek bibimbapot. Két külön recept alapján állítottam össze ezt a verziót, amit ki fogok próbálni:

Bibimbap:
Fogok egy darab (200 g) lapos hátszínt, és egy ek szójaszósz, egy ek szezámolaj, fél gerezd összenyomott fokhagyma, és egy fél tk barna cukor keverékében hagyom ázdogálni.
Ezalatt összeállítok kétféle mártást:
1. alkotóelemek: 1 szál újhagyma felkarikázva, 1 gerezd fokhagyma összenyomva, 2 tk szezámmag megpirítva, 2 ek szezámolaj, 1 tk só.
2.  alkotóelemek: 2 ek gochujang (koreai paprikaszósz), 1 ek szezámolaj, 1 ek barna cukor, 1 ek víz, 1 ek pirított szezámmag, 1 tk rizsecet (vagy más semleges ízű ecet), 1 gerezd fokhagyma összenyomva.
Amikor a mártások elkészültek, felforralok egy lábos vizet, és ha bugyog, a víz felével leöntök két marék spenótot. Fél percig hagyom punnyadni, aztán hideg vízzel leöblítem és kinyomkodom. A többi forró vízbe beleborítok némi babcsírát és egy perc főzés után ezt is leöblítem hideg vízzel. A kétféle zöldségre külön-külön ráöntöm az 1. számú mártást és félreteszem. Ha éppen sok zöldségre vágyom, ugyanezt a szószt hajszálvékonyra gyalult kígyóuborkára is ráönthetem harmadiknak. De a legjobb, ha találok a közértben abból a moszatsalátából, ami úgy néz ki, mint a csíkokra vágott zöld nejlonzacskó :)
Ezt követően hajszálvékonyra szeletelek fél marék shiitake gombát és pálcikává aprítok egy szál kis répát. Külön-külön megpirítom őket a wokban egy kevés olajon némi sóval (cirka két perc), aztán félreteszem.
Végül ízlés szerint megsütöm a marhahúst (én kissé véresen szeretem), felszeletelve hagyom hűlni, és addig megsütök két tükörtojást úgy, hogy a közepe még folyjon. A végén egy-egy tál ázsiai módra párolt rizsen elrendezem a zöldségeket és a marhahúst, a tetejére teszem a tojást, és mellé kis tálkában adom a 2. sz. mártást és rengeteg kimchit.

Nomármost én elhiszem, hogy a keleti konyha roppant praktikus ezzel az egywokos működéssel, de amikor minden vackot külön kell elkészíteni, és félretenni apró tálkákon, mosogatás szempontjából nagyjából ugyanott vagyok, mint a rántotthús-krumplipüré kombó esetében...

2013. november 26., kedd

Közlekedésről

Általános iskolában az volt a legemlékezetesebb rajzórai feladatom, amikor rózsaablakot kellett szerkeszteni körzővel-vonalzóval. Fél éven keresztül gyűjtöttük a színes genothermeket: sárgát, rózsaszínt, kéket - azóta is titkos vonzalmat érzek a tarka műanyagfóliák iránt -, aztán egy vastag fehér lapra nekiálltunk íveket, köröket, egymásba karoló mintákat rajzolni. A végén körömollóval kivágtuk a lyukakat, megfelelő méretűre szabtuk a genotherm-darabkákat, beragasztottuk őket és ta-damm: elkészült a rózsaablak.
Na, szerintem valahogy így tervezhették Canberra úthálózatát is. Van néhány hosszabb, egyenes autóút (járda nélkül, ami eléggé megnehezíti a gyalogos közlekedést), és ezek között csupa ívesen hajló, kisebb, egymásba fonódó utca. Nincs jó és rossz környék, nincs városközpont; sőt, a várost töredéke lakja annak az embermennyiségnek, amennyire tervezték. (Épp ezért a széles utakra eredetileg megálmodott villamoshálózat megépítése egyelőre érdeklődés hiányában elmaradt.) Sok helyütt nincs is felparcellázva, vagy ha igen, az építkezéseket még nem kezdték meg: a mi épületünk mellett egy óriási üres telek van, ahol kenguruk szoktak legelészni. Nem egy sétálgatós város: én tegnap próbaképp elkutyagoltam a sarki tisztítóig - negyven perc az út csak oda, ha jól kilépek. Közben nem szabad meglepődni, ha az utca egyszer csak visszakanyarodik arrafelé, amerről jöttem - ahogy a kedves volt főnökömnek írtam, egészen Alice Tükörországban-jellegű érzés :) biciklizni viszont annál jobb: nem túl nagy a forgalom, és mindenhova széles biciklisávokat rajzoltak. Egy dologra kell nagyon ügyelni: itt valami rettentő pimasz madarak élnek (az állatvilágról majd legközelebb írok részletesen), amik direkt a biciklisekre specializálódnak, és egészen hitchcocki módon támadják meg őket útközben. Emiatt a biciklisek a sisakra kis tüskéket szerelnek, és tiszta ufószerűen néznek ki :)
Még egy tipikusan canberrai dologról mesélek: ez pedig a megmagyarázhatatlan vonzalom a körforgalom iránt. (Tuti, hogy a tervezőnek anno elveszett a vonalzója.) Ha két utca keresztezi egymást, tuti körforgalmat szerkesztenek közéjük, akkor is, ha az egész icipici és semmi értelme. Én úgy fogom fel, mint gyakorlási lehetőséget: az angolszász vezetés során úgyis mindig ez okozza a legnagyobb nehézséget az európaiaknak.

2013. november 13., szerda

Tíz nap

Ennyi kell, hogy az ember magához térjen. Most már nagyjából rendben vagyok: elkezdtem berendezni az új irodámat, listákat írok a tennivalókról; próbálom felvenni a fonalat (van már például ausztrál jogsim, juhé!). Ennek a fonalfelvételnek része volt az is, hogy a hétvégét megtoldottuk pár nappal és ellátogattunk Melbourne-be.
Meg kell mondanom, Ausztráliának elég jó a PR-ja. Nekem speciel mindig verőfény, csokira barnult emberek, örök nyár, szörfözés, satöbbi jutott róla eszembe. Ehhez képest mind Canberra, mind Melbourne vacogtatóan hideg: kb. tizenöt fok van, amit az állandó hideg szél miatt tíznek érezni. Nagyjából este fél hét tájt egy csapásra úgy lehűl a levegő, mintha kinyitották volna a fagyasztószekrény ajtaját. Gőzöm sincs, hogyan bírják a kakaduk. 
A pálmákon, cikászokon és egyéb egzotikumokon nem csodálkozom, azok Írországban is megélnek, mivel ott sem fagy telente...
Melbourne-t mindig úgy képzeltem, hogy az Ausztrália Bostonja, és nem csalódtam: meglehetősen európai hangulatú város, köszönhetően a brit hangulatú építészetnek és a villamosoknak. Szerintem egy város lelkének átérzésében sokat segít, ha ellátogatunk a temetőjébe és a piacára; nekünk most az előbbi kimaradt, a piactól viszont el voltunk ragadtatva. Vettünk eperlekváros fánkot (ez állítólag ott kötelező), és azt majszolva bóklásztuk végig a sorokat: volt külön halas csarnok, húsos, tejtermékes, zöldséges, kézműves, kutyafülés. Nekem az ázsiai árusok tetszettek legjobban, végigszaglásztam a fűszereiket és megerősödött bennem az elhatározás, hogy az itt töltött idő alatt legalább egy kicsit megtanulok ázsiaiul főzni. Hétvégén beszerzem hozzá a megfelelő wokot, aztán kalandra fel.

2013. november 6., szerda

Hosszú út



Három napja megjöttem, de csak most tértem magamhoz annyira, hogy írjak egy kicsit. Persze korábban gyűjtögettem a tippeket, hogyan lehet gyorsan megküzdeni az átállással. A gyors megoldások hívei általában vagy arra szavaznak, hogy a gépen kérnek valami erőset és végigalusszák az utat, vagy gyógyszerekkel érik el ugyanezt: ki nyugtatóval, ki daedalont szed. Én jobban szeretem a lassabb módszereket, mert ha totálisan kiütném magam, az átszálláskor napokig keresgélném a szingapúri reptéren a megfelelő kaput.

Ezzel csak az a baj, hogy előre kell tervezni. A melatonint már napokkal az utazás előtt el kell kezdeni szedni, ha ezt választjuk. A legtermészetesebb módszer persze az, ha egy héttel az utazás előtt kezdve mindennap egy órával eltoljuk a napirendünket, és megpróbáljuk a célállomás időbeosztásához igazítani a magunkét. Nálam ez mondjuk elég vicces lett volna, tíz órát az ember nem nagyon tologat csak úgy (csodálatos főnökeim voltak, de nagyot néztek volna, ha megjelenek este tizenegykor frissen, munkakezdésre készen). 

Úgyhogy igyekeztem zen hozzáállással elfogadni, hogy 1. általában kelet felé utazom rosszabbul, 2. az átállást semmivel nem tudom könnyebbé tenni, ezért 3. minimum egy hétig zombi leszek. Így is van, úgyhogy most hajnalonta kivet az ágy, de ez nem baj: rögtön az első reggelemen így alaposan megfigyelhettem a szomszéd ligetben legelésző kengurukat. Az eukaliptuszokon sárgabóbitás kakaduk tollászkodnak, és rém egzotikus minden.

2013. október 14., hétfő

Madarat tolláról

B mesélte, hogy az ablakban minden reggel megjelenik egy óriási kakadu, hogy reggelire gyümölcsöt követeljen magának.
Most nem tudom, hogy hátsó szándékok vezérelték, amikor mellékesen kijelentette, hogy kéne nekünk egy macska vagy sem...?

2013. október 2., szerda

Bocs a hallgatásért...

Szeptember 12-én jövök.

Addig is:

“Of course, it’s already autumn, this cannot be denied. I’m doing badly, I’m doing well, whichever you prefer…” 
Franz Kafka

2013. szeptember 29., vasárnap

Archív - Betbabók

Pszt.
Egyszer B-vel betörtünk egy házba a második kerületben.
Igaz, hogy (valószínűleg) lebontásra várt, és a kertet elborította a sitt-tömeg... minket a szomorú látvány nem tartott vissza. Átmásztunk a foghíjas kerítésen, átugráltuk a téglakupacokat, aztán bóklásztunk egy sort a valaha gyönyörű, hatalmas kertben.  Az egyik fa árnyékában aprócska, kékkel csempézett mélyedésre bukkantunk. Szép kis szökőkút lehetett ott valamikor. Itt egy elvadult orgonabokor bólogatott, amott néhány gyöngyviráglevél smaragdlott a félárnyékban. A madárcsicsergős félhomályban egészen úgy éreztem magam, mint Mary a Titkos Kertből.

Aztán felsétáltunk a széles teraszra, és megpróbáltuk belökni az ajtót. Hiába. Tanácstalanul néztünk egymásra, de ekkor már nem fordulhattunk vissza. Találtunk egy üres ablakkeretet, és azon át másztunk be. Végigsétáltunk az L-forma épület szobáinak során; valaha csak a hatalmas osztott ablakokon tűzhetett be a fény, de mostanra sok helyen jókora lukak tátongtak a falon. Bekukkantottunk a valahai konyhába, a fürdőszobába - szinte magam előtt láttam az itt élt családot. Az alsó szinten az L rövidebb szárán volt a teraszra nyíló nappali, mellette az emeletre vezető lépcső. Az L találkozásában kisebb mosdóra (vagy talán mosókonyhára?) bukkantunk, mellette tágas konyhában süthetett szilvás lepényt a valahai anyuka. Az L hosszabbik szárán volt az étkező, és a legvégén egy csendesebb szoba. Talán az apuka nyugalmas dolgozószobája, esetleg vendégszoba - vagy mindkettő egyszerre.

Óvatosan lépdeltünk fel a nyikorgó falépcsőn az emeletre; a sárga falon sűrűn, borostyánszínűn ragyogott a késő délutáni napfény. A felső szinten a nappali fölött szürke virágmintás tapétájú hálóterem fogadott (valamikor kék lehetett a papír, de nekem ködszürkén még jobban is tetszett), a harmadát nyugodtan le lehetett volna választani gardróbszekrénynek vagy fürdőszobának. A tágas fürdőszoba itt is az L közepén kapott helyet, mellette két gyerekszoba követte egymást: az egyiknek a falán százszorszépmintás tapéta hámlott, és a padló közepén le lehetett látni az alatta fekvő szobába.
A lépcső továbbvezetett, úgyhogy felsettenkedtünk - kívülről nem tűnt háromszintesnek az épület, ezért kíváncsi voltam, hová jutunk. Kinyitottuk a csapóajtót, és kiléptünk a tetőre. Tüzijátékcsodálásra termett helyszín; a ház magasságához képest messzire elláttunk.
Amikor az elhagyott, pusztulásra ítélt otthonra gondolok, mindig a valahai arcát látom magam előtt, és mosolygok. És mivel képzeletben bármi lehetséges, százszor is elgondoltam, hogyan festene, ha mi laknánk ott; hova tapasztanék erkélyt, hol nyitnék ajtót, milyen fűszernövények illatoznának a teraszon, és milyenek az ablakládákban.

2013. szeptember 25., szerda

Amerikai palacsinta

Újabban örömmel konstatálom, ha a tej megsavanyodik. Nem bolondultam meg. Nem is készítek belőle mindenféle tejterméket muszlinzacskóval és baktériumkultúrákkal felszerelkezve. Egyszerűen palacsintát sütök.
Az amerikaiak a vastag palacsintájukhoz hagyományosan buttermilket használnak, ami leginkább a mi aludttejünkhöz hasonlít. Én eddig a fázisig nem szoktam eljutni, de a savanyú tej is ugyanolyan remek: könnyedebbé teszi a tésztát. Így készül a kevercsem:
1 csésze liszt
1/4 csésze teljes kiőrlésű liszt
2 evőkanál cukor (én a vaníliarúddal összedarált kristálycukromat használom erre a célra)
2 teáskanál sütőpor
pici só
1 nagy tojás
1 csésze savanyú tej 
3/4 csésze bogyós gyümölcs: áfonya vagy ribizli, esetleg a kettő keveréke
A hozzávalókat a fenti sorrendben összekeverem a kis kézi habverőmmel, ügyelve, nehogy csomós legyen a tészta, aztán mártásoskanálnyi (=kb. fél merőkanálnyi) mennyiségeket plattyantok belőle a palacsintasütőmre. Kisebbre és vastagabbra folynak szét, mint a magyar palacsinták (ezért valamivel tovább sülnek), és jóval könnyebb őket megfordítani is.
Ez volt a kedvenc reggelim idén nyáron - juharsziruppal is, fahéjas cukorral is verhetetlen, de férfiasan bevallom, hogy nem mindig éri meg, hogy az asztalra kerüljön: előfordult már a történelemben, hogy kockás pizsamában, dudorászva sütöttem őket egymás után, a készeket azon forrón bekapkodva.

 
 

2013. szeptember 23., hétfő

Ian McEwan - Atonement

Milyen régóta szerepelt ez a könyv a listámon... a film csinált kedvet hozzá, ami annak ellenére érintett meg, hogy méltatlan körülmények között néztem egy fárasztó transzatlanti repülőúton, nyűgös-fáradtan, apró képernyőn. És mégis. Ritka, hogy egy film ennyire hűen tudja visszaadni a regény hangulatát.
Olvasva méginkább elvarázsolt és fájt ez a gyönyörűen megírt, lassan csordogáló történet; láttam magam előtt Angliát mindenestül; a fullasztóan nyugalmas vidéki birtokot, majd a háború által sújtott Londont. A Tallis családban nem-is-oly mélyre temetett feszültségek megértésében meglepetésemre rengeteget segített Kate Fox könyve.
McEwan mesterien simítja a történetet a történetbe; a Tizenharmadik Történet Vida Wintere jutott eszembe, ahogy a sikeres íróvá vált, pusztítóan élénk képzelőerővel megvert Briony élete végén az utolsó regényében visszanyúl a gyerekkorához és próbálja benne áttranszformálni az egész életén keresztül cipelt bűntudatot. Odavoltam a részletesen megrajzolt, lélegző karakterekért, és lenyűgöztek az eltérő nézőpontok, ugyanazon esemény különböző (félre)értelmezései - mindannyiuknak elhittem, hogy nem tehettek másként. Szomorú, nagyon szomorú könyv; hűvös, tejfehér ködben lebegtem, amíg olvastam. Biztos, hogy mást is előveszek még McEwantől.
5/5

2013. szeptember 22., vasárnap

Archiv: Teák - másképp

Kalapkáék apró, írországi lakása egyike volt a legotthonosabbaknak, amiben valaha jártam. Már a hozzájuk vezető csatorna-parti út is mesei volt: az egyik szakaszon alacsony házikó hatalmas terasza nyúlt a ragyogózöld víztükör fölé, olyan alacsonyan, hogy stégnek is beillett. Horgászni ugyan nem lehetett róla, de kacsákat etetni igen. A házikó gazdája kényelmesre párnázott kerti székeket tolt a teraszra, dézsás növények mögé rejtette a házát, és a vízbe néhány vízijácintot telepített, hogy legyen mit nézegetni.

Kalapkáék ugyanezen a békés környéken könnyed, krémszín és fehér, franciás otthont álmodtak maguknak (naná: a férj francia volt), ötletesen, szinte eszköztelenül: ők is sokat költöztek, és hamar elhagyták a fölösleges holmikat. A fürdőszobában rusztikus fonott kosárban sorakoztak a Lush-szappanok: kókuszos a nyári meleg napokra, narancsos a karácsonyváráshoz, és ördögi, szinte csípősen friss zöld-fekete a reggeli ébresztéshez. Később Kalapka kölcsönkérte a szappanfőzős könyvemet, és kedve szerint készített utánpótlást. A kandallópárkányon családi fotók kompozíciója és egy mesés arab üvegmozaik-tálka. Néhány hétköznapi tárgyat  is  olyan szépséges harmóniában tudtak elrendezni, hogy a praktikus szappankupac érzékgyönyörködtető műalkotássá vált. Kedvencem mégis apró, hófehér konyhájuk volt: ezerféle gabonával, aszalt gyümölcccsel, szárított paradicsommal és gombával, selymes lóheremézzel és teákkal, teákkal, teákkal... ha jól emlékszem, ez volt az első közös témánk. A teák. És persze a jóga.

Kalapkától hallottam először a kamillateás karfiollevesről. Nagyon tetszett nyitottságuk az új ízek iránt: vegetáriánusok voltak, félig franciák, és száz százalékig kreatívak. Akkor gondolkodtam el, hogy miért is ne vonhatnánk be a teák ezerféle ízét az ételkészítésbe? Nemsokára rámtalált Jamie receptje: a tealevélen füstölt hal. Ő hagyományőrző briteket szólított meg a párolóedénybe helyezett fehér hallal és az alászórt jázminos zöldteával; nekem a pipafüst-ízű lapsang souchong jelent meg lelki szemeim előtt.
Végül desszertnek egy másik brit: Malcolm Hillier Earl Greyből készült sorbet-ja birsalmakompóttal. A bergamottal ízesített  Earl Grey tea egészen addig különleges kedvencem volt, amíg a még citrusosabb Lady Grey-jel meg nem ismerkedtem, a birsalma pedig maga a csoda: sűrű,  fanyarédes, se nem alma, se nem körte, aranysárga (állítólag Páris aranyalmája is birs lehetett) és gyönyörű. Persze, hogy magával ragadott ez az ötlet is.

2013. szeptember 20., péntek

Tündérkert

Mielőtt elutazom, négy testvérnek ajándékba csinálok egy tündérkertet. Egy lapos, széles tálba ültetek majd apró növényeket: mini fokföldi ibolyát, aprócska rózsát vagy korallvirágot, egyéb törpe zöldeket. Kijelölök közöttük egy kanyargós ösvényt, és apró szemű fehér kaviccsal szórom fel; icipici terrakottacserepekbe kövirózsa-babákat ültetek az ösvény szélén. Pezsgősdugó dróthálójából hajtogatok két mini kovácsoltvas széket, és 2x2 mm-es mozaiklapocskákból mozaikoltam már egy kerek asztallapot is, ami szintén pezsgősdugó-drótlábat kap. (Nagyon meditatív dolog egy kétszázforintosnyi kartonlapra csipesszel csepp mozaikkockákat ragasztgatni, aztán kifugázni az egészet.)
Gyűjtöttem ágakat; apró hintaállvány lesz belőlük - az ékszerkészítős holmik között találtam fél méternyi láncot, ami épp megfelel a hintához, az ülőkét jégkrém fapálcikájából csinálom majd. A növények közé mohát telepítek, mini fészket bújtatok, és a fészekbe beleszúrok pár dróton billegő, tollas szárnyú, csepp madarat. 
Remélem, tetszeni fog nekik.

2013. szeptember 18., szerda

Citromlekvár

Egyszer B hozott két és fél kiló citromot.
(Azóta nem gyűjtök citromot.)
(Vicceltem. Azóta is gyűjtök citromot.)
Ahhoz nem fért kétség, hogy citromos dzsemet fogok egy részéből főzni; méghozzá levendulásat. Macsnak hoztam egyszer ilyet Dublinból - odavolt érte. A marmalade-nak én is nagy barátja vagyok, de nem mondom, hogy egyszerű előállítani. Úgy egy kiló citromot áldoztam fel a dzsem oltárán: alapos mosás után hosszában nyolcadokra vágtam őket, és minden nyolcadból kipiszkáltam a magokat, majd félretettem őket. Eztán a nyolcadjaimat nagyon vékonyan felszeleteltem, és közben felfogtam a belőlük kicsorgó levet. Ezt a részt jó gumikesztyűben csinálni, mert zsirbonyás lesz az ember ujja, és ha netán apró vágás is van a kezünkön, akkor jujjuj. (Tapasztalat.)
Szeletelés után megmértem, hány csésze citromom lett a végén, és ugyanennyi vizet feltettem forrni; amikor gyöngyözött, hozzátettem a citrommagokat és 3-4 evőkanál szárított levendulavirágot. Tíz percig hagytam bugyogni, aztán levettem a gázról és félretettem ázdogálni. Végül leszűrtem, majd a levendulatea-szerű levet, a felszeletelt citromot és a felfogott citromlevet együtt felforraltam, tizenöt perc gyöngyözés után levettem a tűzről, és egy napig a lábosban lefedve állni hagytam.
Másnap lemértem, hozzátettem valamivel kevesebb cukrot, amennyi csésze citromom volt előző nap (én kevésbé édesen szeretem a marmalade-et) fél csészényi adagokban, minden újabb adag cukor előtt hagyva, hogy ismét felforrjon. Ennek nem tudom, mi értelme volt, de így írta a receptem. Megmutattam neki a sót, belekapirgáltam egy vaníliarudat, és mivel fogalmam sem volt, mennyi ideig kell főzni, még jó darabig kutyulgattam a tűzön. Mikor elfáradt a csuklóm, hozzákevertem két evőkanál levendulavirágot, sterilizált üvegekbe töltöttem, és elküldtem a párnák közé aludni másnapig. Először ijesztően folyósnak tűnt, de kihűlés után zselés lesz (kicsit keményebb is, mint ahogy terveztem). Mindenesetre az íze mindent felülmúl. Nem azért, mert az én művem, de szerintem sokkal jobb lett, mint amit Macsnak hoztam anno...

2013. szeptember 16., hétfő

Kate Fox - Watching the English

B-vel időnként elbeszélgetünk róla, hogy a világnak melyik részén élnénk szívesen hosszabb távon. London természetesen a közös kedvenc, de úgy tűnik, egy darabig még várnunk kell egymásra... amit azt hiszem, nem is bánok. Valahogy úgy képzelem, hogy erre a városra sokkal elmélyültebben kell készülni, mint Dublinra, Washingtonra, vagy Canberrára. 
Biztos vagyok benne, hogy Kate Fox könyve ehhez nagy segítség lesz. Mert az ugyebár mindannyian tudjuk, hogy az angolok olyan hmmm... furák, de hogy pontosan miért és hogyan azok?... Kate Fox brit szociológus ezt a furaságot mutatja be és szedi ízekre az angol humortól kezdve a munkastíluson át a pubokig. 
Rendkívül szórakoztató könyv; a maga száraz angol stílusában úgy tanít, hogy közben cseppet sem veszi magát komolyan. Jellemzően a weatherspeakről szóló fejezet az első, amelyből megtudhatjuk, hogy az időjárásról szóló kötelező társalgás persze sosem csak az időjárásról szól; valamint azt is, hogy udvariatlanság nyíltan ellentmondani a beszélgetőpartnernek, túllicitálni a másikat közönséges, és az angol éghajlatot csak a helyiek szidhatják.
Kedvenceim a társadalmi rétegekről szóló részek voltak, ahol Fox részletesen leírta, hogy az alsó középosztály öltözködési és lakberendezési stílusa (sőt, az általuk szervezett esküvők!) miben különbözik a munkásosztályétól vagy a középosztályétól. Megtanultam ezen kívül a pub-etikettet és a sörrendelés komplex koreográfiáját, és a szexről szóló részből megtudtam, miért udvarol olyan esetlenül az angol férfi. Meglehetősen vastag könyv, időnként önismétel egy picit (én ezt nem bántam), és minden fejezet végén van egy összefoglaló a fontosabb megállapításokról. Mindenkinek kötelezővé tenném, aki szereti a brit irodalmat: elképesztően érdekes a könyv olvasása után kézbe venni Austent vagy Dickenst (én most az Atonement-et olvasom, de abban is ráismerek Fox társadalmi osztályaira), és igazi homlokcsapkodós élmény utána végiggondolni, hogy Darcy mennyire hamisítatlanul angol ideál.
5/5

2013. szeptember 13., péntek

2013. szeptember 13.

Most már hivatalos, papír is van róla: késő ősszel utazunk B-vel Canberrába, bizonytalan időre. (Én reménykedem a négy évben...)
2013 ezennel a legőrültebb, legnehezebb, legfelkavaróbb, legporbasújtóbb és legfelemelőbb évem. Tavasszal még a legkudarcosabb időszakomnak tűnt. Ma már nem adnám semmi pénzért.

Egy ideje kacérkodtam a gondolattal, hogy újrakezdem a blogolást; ezután a hír után pedig nem is lehet másképp. A koncepció ugyanaz, mint a cinnamon.freeblog.hu-n volt (Isten nyugosztalja) - magyarán mindenről írok, ami épp foglalkoztat: 

'...of shoes and ships and sealing wax,
of cabbages and kings.'

Néha előrángatok majd egy-egy antik bejegyzést is a korábbi blogomról.
Welcome back y'all :)